Találkozás a Széppel

• 2015-03-17 16:22:30

• Nagy Székely Ildikó

Fekete Júliával sohasem találkoztam. Egy virtuális térből nézett vissza rám a rózsaszín kendős, szép arcú fiatal nő, ott adta meg a telefonszámát is.

Fekete Júliával sohasem találkoztam. Egy virtuális térből nézett vissza rám a rózsaszín kendős, szép arcú fiatal nő, ott adta meg a telefonszámát is. Könnyed és megnyugtató volt a hangja, nemcsak rövid beszélgetésünk perceiben, de akkor is, amikor nem tudta felvenni a készüléket, és helyette az üzenetrögzítő válaszolt. Ugyanez a biztonságérzet áradt a világhálón körvonalazódó történetéből is. „Nemsokára 31 éves leszek, és sok mindent megértem már életemben. De semmit sem sajnálok, és nincs a lelkemben harag. Minden úgy van jól, ahogy történt, még akkor is, ha éppen a mellrákról van szó” – üzenik a négy évvel ezelőtt íródott sorok.

Júlia egy juhászfiúhoz ment feleségül, aki négyéves korában vesztette el az édesanyját, és tulajdonképpen az utcán nőtt fel. Szerelmesek voltak egymásba, és a lányt nem érdekelte, ki mit mond, férjhez ment választottjához. Másfél év múlva kezdődtek a gondok, amikor Júlia gyereket várt, a párja ugyanis nem akarta megtartani a babát. „Be voltam programálva abortuszra, ahonnan az orvos hazaküldött, mert túl kicsi a magzat, de valójában azért küldött haza, mert sírtam. Dolgoztam egy cégnél, ahol nem írták a munkakönyvem, így nem járt volna a két év gyermeknevelési segély sem. Kilátástalannak tűnt ez a terhesség, de valamikor, 18 évesen tettem egy fogadalmat, hogy soha nem vetetek el gyereket, mert meggyőződésem szerint édesanyám ezért lett beteg! Fizikailag nem is volt abortuszom, de lelkileg nagyon megviselt, hogy ott voltam, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy a fiam velem van” – folytatódik a történet. Júlia egészséges kisfiúnak adott életet. A szülészeten megfejte egy asszisztensnő – „(csupa jóindulatból) 5 lej reményében”, teszi hozzá virtuális naplójában –, és reggelre belázasodott. Egy másik asszisztensnő azt mondta, ebből baj is lehet. Tizenegy nap után mentek haza a kórházból az újszülöttel. Közös életük hatodik hetében Júlia észrevette, hogy csomó maradt a mellében. Visszament a nőgyógyászhoz, aki úgy vélte, tej maradt a mellben, és megnyugtatta, ha lejár a szoptatás, majd kiveszik. „Nem ez történt! 13 hónapig szoptattam a kisfiam, és rá két hónapra megvolt a műtét. Az orvos (sebész) nem hazudott, megmondta, hogy szerinte ez nem tejcsomó. Akkor még nem vágták le a mellem, csak egy nagyobb darabot. Már kezdtem a műtétből felépülni, amikor hozta az öcsém a hírt. Látszott az arcán, kétségbe van esve. Mellrák, le kell vágják a mellem, utána kemo és sugár! Tudtam, miből áll, hisz 18 évesen végignéztem édesanyámat, mit szenvedett. Sírtunk. Ránéztem az akkori páromra, és ő is sírt. Ez nem lehet igaz, van egy egyéves és 3 hónapos kisfiam, és én beteg vagyok! – gondoltam. Aztán egy nap alatt talpra álltam: végigcsinálom, hisz ügyes vagyok!” A diagnózis felállítása után Júlia eleinte azt akarta, hogy ne vágják le a mellét, hanem kezdjék el minél hamarabb a kezelést. A doktornő azonban nem írta alá a kezelési lapját, azt mondta, az az államnak kidobott pénz. Végül sor került a műtétre. Az elkövetkező időszakban a házassága is tönkrement, a férje egyre többet volt távol otthonról, folyamatosan kritizálta, elszámoltatta a pénzzel. Amikor Júlia úgy érezte, hogy betelt a pohár, hogy vele kopaszon, fél mellel senki nem fog csúfolkodni, összepakolta a dolgait, és kisfiával elköltözött otthonról. Közben a másik mellével is vizsgálatra került. Abban nem találtak semmit, de a májban két nagy csomó is volt. „Nem értettem a szakkifejezéseket, de tudtam, nagy baj van! Aznap nem sírtam, kár volt… Láttam, ahogy eltemetnek, hogy nekem már nincs tovább, adhatnak akármit, nekem végem!!!” Egy természetgyógyásszal folytatott beszélgetés jelentette a fordulópontot. Júlia újra hinni kezdett a túlélésben, és amikor a daganat a kemoterápia hatására zsugorodni kezdett, abbahagyta a kezelést. „Meg akartam gyógyulni, de nem hittem a kemoterápiában, csak arra tudtam gondolni, hogy ez csak rosszat tesz! Nem beszélve arról, hogy nem tudtam tükörbe sem nézni. Nem is a mellem elvesztése okozott problémát, hanem a hajam elvesztése. Kendővel jártam. Képesnek, erősnek éreztem magam, hogy meg tudom csinálni a léböjtöt, vállalom a vegetáriánus életmódot is. Kizárólag csak ebben hittem.” 2008 júliusában ultrahangos vizsgálatra ment, és úgy tűnt, rendbe jöttek a dolgok. Dolgozni kezdett, közben egy természetgyógyászattal foglalkozó iskolába is járt, amely a lelki fejlődés útján indította el, és új párkapcsolata alakult.

2009 decemberében nem érezte jól magát, de aztán elmúltak a kellemetlen érzések, a fáradtságra fogta az egészet. Egy idő múlva azonban újra jelzett a szervezete, fájt a mellkasa, puffadni kezdett, és bizonyos ételeket nem tudott megenni. Pár hónap alatt hat kilót fogyott, csont és bőr volt. Halogatta az újabb vizsgálatot, pedig érezte, hogy vissza kell térnie az onkológiára. Műthetetlen, terjedelmes daganatot találtak a májában. „Leültem egy padra, elolvastam az orvosi jelentést, nem sírtam! Próbáltam megoldást keresni, hogyan tovább, mi lesz velem??? (…) Sorsdöntő volt ez a kevesebb mint 5 perc. Egyszer s mindenkorra döntöttem, már nem akartam vegán koszttal szembeszállni a rákkal, már nem akartam csak azért is túlélni, megkönnyebbültem… Azt éreztem, szükségem van a kemoterápiára ehhez a méretes daganathoz, nem tudom felvállalni, hogy csak zöldséglétől meggyó-gyulok. Ha 2007-ben csökkent a daganatom, akkor most is minden esélyem megvan, hogy csökkenjen. Orvosilag nem sok reményt fűztek hozzám, de arra gondoltam, annyi mindent tanultam az iskolában, ideje használnom is. Megszületett a remény. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy külön-külön a két módszernek hatása is lesz. Csak orvosilag vagy csak természetgyógyász módszerrel ez nem fog sikerülni! És bevált, egymásra épült a két módszer! (…) Igyekeztem jól lenni, elvégeztem a munkám, amikor kellett, mentem az onkológiára, majd másnap dolgozni. Kendővel jártam, tizenegyféle színű kendőm van, úgy öltöztem, ahogy akartam, és nem csináltam belőle problémát. Azt vettem észre, ha ez nekem természetes, másnak is az. Programoztam a perfúziót, csak a rossz sejteket bántsa, azokat pusztítsa el. Két és fél óra alatt csepegett le a lötty… Müller Péter-könyveket olvastam, a Szeretetkönyvet és az Örömkönyvet. Megtanítottam a kisfiam imádkozni…”

Itt azonban nem ér véget a történet. Az eredmények a kezelés és a lélekkel végzett munka hatására ideiglenesen javultak, Júlia egy kéthetes kirándulásra is elment a barátaival, ahol feltöltődött, felfrissült. „És boldog vagyok, mert soha nem voltam ennyire önmagam, mint 2010-ben, nyugodtan hajtom le a fejem, mert emberileg mindent megtettem, a többi már nem rajtam áll. Nem sok minden változott meg a környezetemben, de az én hozzáállásom nagyon is, és így már elviselhető, sőt szép az élet” – írta naplójegyzetében.

Több mint négy év telt el azóta. Hullámvölgyek váltották egymást, a gerincben, illetve az agyban újabb daganatokat mutattak ki a vizsgálatok. Júlia nem harcol, csak teszi a dolgát, aláveti magát a gyógyítási kísérleteknek, közben fáradhatatlanul figyeli, és magáévá teszi a napok, órák ajándékait. Azt mondja, betegsége a legnagyobb tanítómestere, hiszen rányitotta szemét az életet benépesítő, sokszor mégis láthatatlan szépségekre.

– Még csak annyit, hogy egy percig sem vesztettem el Istenbe vetett hitem – írta pár nappal ezelőtti levelében. – A legjobb kezelést, a legjobb orvosokat, barátokat, támogatókat mind megkaptam. Meredek volt a hétfő esti, éjszakai rosszullét után Bukarestbe indulni két és fél órai alvás után, de sikerült, megkaptam a kezelést, most várjuk a hatását. A tavalyi 18 milliméteres daganat a felére zsugorodott. Isten mindig a tenyerén hordott, és most is ezt érzem.