A tartáshibák megelőzése az iskolában
A statisztikai mutatók szerint az iskolás gyermekek 45%-a valamilyen tartási problémától vagy már rögzült tartáshibától szenved.
A statisztikai mutatók szerint az iskolás gyermekek 45%-a valamilyen tartási problémától vagy már rögzült tartáshibától szenved. Szükségszerű tehát, hogy behatóbban foglalkozzunk a megelőzéssel, felszámoljuk (amennyiben lehetséges) a kiváltó okokat, civilizációs ártalmakat, és a helyes életvitelre, ellenőrzött helyes tartásra neveljük gyerekeinket. Dacára annak, hogy évtizedek óta a tanügyi rendszer állandó változtatásait éljük, mely abban merül ki, hogy kétévenként kitalálnak, beindítanak valamilyen reformot, valami nagyon fontos változást, amelynek az a lényege, hogy át kell állni tanárnak, diáknak valami másra, amit addig nem csináltak, ez a változtatás a valós problémákat korántsem oldja meg. Évente változnak a törvények, átcsoportosítások mennek végbe a különböző tantárgyakat illetően, hogy megfelelőbb legyen az oktatás, ám a tananyag, amit el kell sajátítani, ugyanaz marad mennyiségileg. Tény és való, hogy a diákokat szellemileg túlterhelik az iskolában, ezzel szemben fizikai képességeik fejlesztése a normális értékeken alul marad. A nagy hajtásban egyszerűen nem marad idő a természetes mozgásra, sportolásra, ami negatívan befolyásolja fejlődésüket, egészségüket. Míg az európai országokban heti háromórás, Magyarországon szinte mindennapos a testnevelés, addig nálunk heti két órát tartanak az általános iskolákban és egyet a középiskolákban. Sajnálatos, hogy nem veszik észre a mozgás hiányát ennél a korcsoportnál, ahol a serdülőkori jellegzetességek jobban igénylik a mindennapos mozgást, a középiskolás gyerekeket is intenzívebben kellene foglalkoztatni. A „szemkiszúrásból” adott heti egy óra korántsem elégíti ki a kamaszok mozgásigényét, de ellehetetleníti a tanítás menetét, hiszen így csak limitált szintű mozgásfoglalkoztatásra korlátozódik valamilyen labdajáték formájában. Magyarán a testnevelés hetente egyszer alkalmi labdázásra ad lehetőséget, időhiány miatt elhanyagolva az alapkövetelményeket, az annyira fontos sokoldalú foglalkoztatást ennél a korosztálynál, amelynél a robbanásszerű nagy átalakulások megkövetelnék. A hiányosságok mellett ez az egy óra nem tudja felkelteni a diákok figyelmét, inkább felmentetik magukat, vagy ellógják, vagy más (fontosabb) tantárgyak felkészülésére használják ezt az időt. A testnevelő egyik feladata, hogy felhívja erre a szülők figyelmét. Ő az, aki az órák alatt állandó mozgásban látja a gyereket, a mozgásformák végrehajtásakor szemébe ötlik az esetleges rossz tartás, elváltozás vagy nehézkes mozgáscselekvés, de rendelkezésére állnak az év eleji felmérések mutatói is, melyek bekerülnek nyilvántartásfüzetébe, és így évről évre követhető a gyerekek egészségi állapota. Szintén a testnevelő (nem könnyű) feladata a kapcsolatteremtés a szülővel, és a hiányosságok közlése, szükség esetén felhívja a figyelmet a szakorvosi vizsgálat fontosságára, gyógytornász segítségére, ami legtöbb esetben meg is történik, ám gyakran egyoldalú, a szülő hosszú időn keresztül nem jelez vissza, mert nem sikerült szakorvoshoz vinnie a gyereket (hiszen sokszor heteket kell várni, míg sorra kerül), vagy nem vette komolyan a figyelmeztetést. Hónapok telnek el, míg a testnevelő és az iskolaorvos szembesül a szakorvos diagnózisával. Kitartásra, türelemre van szükség, hónapokon, éveken át a kapcsolat ápolására. Hangsúlyt kell fektetni ugyanakkor a különböző mozgásfeladatok átállítására a sajátos esetekben, a tanórán is, és a mozgáslehetőség biztosítására a felmentés helyett. Az egészségügy egyik hiányossága, hogy nincsenek iskolaorvosok falvakon, teendőjüket a háziorvos látja el, ez pedig nehézséget jelent (a mérések ilyenkor a tanárra maradnak) az egészségügyi papírok kibocsátásában. A mutatók függvényében a tanár képet alkot a tanulók fizikai jellemzőiről, és ezt figyelembe veszi az évi anyag elosztásánál, a tervezésben. Olyan osztályban például, ahol a gyerekek 30%-a lúdtalpas, az óra bevezető részében korrektív gyakorlatokat kell végeztetni az egész osztállyal, mert hatékony az érintetteknél, és megelőző szerepe van a többieknél. Fontos, hogy a tartási rendellenesség vagy tartáshiba esetén a gyerekek könnyített mozgásfeladatot kapjanak, vagy saját gyógyprogramjukat végezzék az órán is, és ezekből legyenek felmérve. Etikátlan lúdtalpas gyereket 50 m-es vágtából felmérni, és erre jegyet adni, ezzel azt a hatást kelteni, hogy a tanuló nem képes többre, mintegy belesodorva őt a negatív önértékelésbe, mely aztán kihat egész életére, elidegeníti a mozgástól, és visszavonul mindenféle mozgásfoglalkoztatástól. Jó példa erre a magyarországi testnevelési rendszer, mely külön szakembert (gyógytestnevelőt) foglalkoztat a problémás esetekben. A gyerekeket képességeik alapján csoportosítják, és ezek szerint foglalkoznak velük: 1. A normál testnevelésen részt vevők, 2. A könnyített testnevelést végzők (akik átmeneti egészségromlással küzdenek), 3. Sajátos, a tanuló egészségi állapotát figyelembe vevő foglalkozás, ahol a testnevelési programon kívül gyógyórákon és gyógyúszáson is részt vesznek, 4. Felmentettek, súlyos állapotú gyerekek, akik egészségügyi intézmények gyógy- torna-foglalkoztatásain mozoghatnak. Hogy hol állunk mi ettől? Nagyon messze, ám a megoldás példaértékű, annál is inkább, mert jó lehetőség lenne frissen felkészült gyógytornászok foglalkoztatására, akik száma megnövekedett az utóbbi években, és munkahely hiányában egyre többen külföldön keresnek megélhetési lehetőséget.
Bogdán Emese