Taxisórák

Kellemes meleg volt a négyzet alakú, „négyüléses” térben. Az illatosítóból régi nyarak emléke áradt. B. ebben a titokzatos félhomályban töltötte az elmúlt pár esztendőt. Várakozás közben rádiót hallgatott, ha pedig beült melléje, mögéje egy utas, lehalkította a zenét, remélve, hogy az elkövetkező öt-tíz perc kedélyes beszélgetéssel telik.

– Negyven évet húztam le a bútorgyárban – kezdte történetét. – Nem volt könnyű, de akkoriban legalább tudta az ember, hogy mit miért tesz. Mindig úgy képzeltem, hogy nyugdíjasként majd otthon ülök, vigyázok az unokákra, römizni, sakkozni járok a barátokhoz. Ezzel szemben minden másként alakult. Unoka, igaz, van, csak egy „kicsit” messze, a lányomék ugyanis Németországban élnek. A kicsi most szeptemberben kezdte az első osztályt. A fiam itthon maradt, ő nem az az elvágyódó típus. Bogozzák az életet a párjával, ahogy tudják, de a fizetésükből szinte semmit nem tudnak félretenni, saját lakásra sem telik. A mi szűk kétszobásunkban csak kerülgettük egymást, így nem sokkal az esküvő után albérletbe költöztek. Közben beadták az igénylést ANL-s lakásra. Évekig araszoltak előre a listán, amíg mindketten be nem töltötték a 35 évet. Most már nem jogosultak a fiataloknak járó ingatlanra, pedig náluk is jön a baba. Segíteni szeretnék nekik, azért hajtom magam. 

– A nyugdíjazás után rögtön taxizni kezdett?

– Egy ideig éjjeliőrként dolgoztam, de nem fizettek túl jól. Úgy gondoltam, a taxizás jobban megéri, ezért váltottam.

– Jól tette?

– Azt hiszem, igen. Persze, most is feleannyit keresek, mint amennyit szeretnék. Rossz időben és hétvégén van kliens, meg ilyenkor, világítás környékén. Máskor előfordul, hogy órák hosszat üldögélek tétlenül. Olyankor előveszem a keresztrejtvényes újságot, rádiózom, felhívok egy-két régi cimborát. Tudja, én mindig azt szerettem, ha zajlik körülöttem az élet, van kihez szóljak, van kinek segítsek. Most is, ha egy ismerősnél, szomszédnál akad valamilyen asztalosmunka, az első szóra megyek, ingyen elvégzem, amit kell. Sokszor megtapasztaltam már, hogy az ilyen szívességek maradéktalanul megtérülnek.

– Hány órát taxizik egy nap?

– Amennyit csak bírok. De tíz-tizenkét óránál többet nem, akkor ugyanis már csökken a figyelmem. Még sosem volt balesetem, és ha rajtam múlik, ezután sem lesz. Legszívesebben reggeltől késő estig vezetek, de jól bírom az éjszakázást is. Csak olyankor mindig történik valami, ami elszomorít. Egy alkalommal például két tizenéves lány ült be az autóba, otthonról indultak, de már bűzlöttek az alkoholtól. Egy főtéri szórakozóhelyre kérték a fuvart. Egész úton azon gondolkoztam, milyen állapotban kerülnek majd haza... Persze, vannak szívderítő tapasztalataim is. A múltkor például ottmaradt az autóban egy kisgyerek plüssjátéka. A diszpécsernő szólt, én meg azonnal indultam a megadott címre. A gyerek édesanyja a tömbház előtt várt, leírhatatlan volt az öröme. 

– Hosszabb utakat is vállal? 

– Hétvégén, ha szabadnapos vagyok, a saját autómmal várakozom a város szélén, és akár Szovátáig, Parajdig is elviszem a stopposokat. Útközben még felveszek egy-két utast, ha van hely a kocsiban, úgyhogy megéri. 

– Sosem volt kellemetlen tapasztalata a taxisévek alatt?

– Csak egyetlenegyszer. Egy részeg férfival gyűlt meg a bajom. Összevissza vitette magát a városban, és amikor a fizetésre került volna a sor, erőszakoskodni kezdett. Kiabált, fenyegetőzött, végül úgy ment el, hogy egy banit sem adott. 

– Meddig szeretné folytatni a munkát?

– Minél tovább. Amíg a Jóisten megengedi.