2024. july 20., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Doktor Perczel temetése egy borús keddi napra esett. Szabályosan meg volt hirdetve, újságban külön gyászkerettel, ráfizetéssel, és gyászjelentővel, partacédulával. A szomszédságból meg az ismerősök közül és az intézetből is elég sokan eljöttek. Nyugdíjasokon kívül is. Néhány fiatal abból az iskolából, ahol egy időben tanított. Szerény díjazás ellenében. Amíg meg nem fúrták. Azt mondták, álláshalmozás.

A temetés elég unalmas volt. A pap valahogy mellényúlt, és rossz igét választott Jób könyvéből. Tényleg felejthető. A koszorúkat a család előtt a férfiak vitték. A család nem volt túl népes. Doktor Perczel Kanadában élő gyermekei el sem tudtak jönni. Azért a lelkész utalt rájuk egy-két közvetlen és semmit sem hordozó mondattal. Az özvegyet nem kellett támogatni, a sír valahol fent volt a dombtetőn a régebbi sírok között, alig lehetett megközelíteni. Doktor Perczel hatvanhét évet élt. Ha úgy vesszük, sok – a korábban elhunyt családtagjaihoz mérten, másfelől elég kurta földi pályafutás volt, ha tekintetbe vesszük az átlag- és várható életkor legfrissebb számításait. 

A temetés után a gyásznép gyorsan szétszóródott. Maguk a közvetlen gyászolók is kifelé ballagtak a kapu felé, ahol már álltak a pálinkás poharak és a foszlós bolti kalács. Fiatalabb nők kínálták fekete ruhában. Akadt köztük szemrevaló is.

A ravatalozó előtt csupán négy férfi maradt. Az igazság az, hogy senkit sem ismertek a temetés résztvevői közül. Doktor Perczel szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, ezek a férfiak pedig a szomszéd városból érkeztek. Sokat köszönhettek doktor Perczelnek. Tőle kapták az első katalógusokat. Sok különlegességre hívta fel a figyelmüket. Szívesen csereberélt. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint a szokott önző és kapzsi gyűjtők. Kötelességüknek tartották, hogy ott legyenek a végtisztességénél. Régimódiak voltak, de nem annyira, hogy odajáruljanak a felsorakozott megszomorodott szívű hátramaradottakhoz kondoleálni. Távol tartották magukat. Más város, más emberek. Talán még a szokások is másmilyenek.

A népek elszéledtek, a legtöbben a saját hozzátartozóik sírját is felkeresték, ha már itt voltak. Megigazították a vázát, leszedték az ősz óta rávastagodott levélszőnyeget, fellazították a földet, kicsit elméláztak, volt, aki zsebkendővel kitörölte az aranyozott betűkből a rárakódott piszkot, újra ragyogtak az özv. és a legjobb, a drága és a felejthetetlen vésetek.

Ott álltak, és fényképezéshez készülődtek, nem tudták, szabad-e, illik-e fényképezkedni a temetőben, amikor odalépett hozzájuk a temetőgondnok.

– Egy pohárka pálinkát, uraim? – szólította meg őket a kortalannak látszó férfi. – Az elhunyt emlékére.

Haboztak. Nem adtak egyenes választ. Volt, aki azt várta, helyette majd valamelyikőjük visszautasítja a váratlan ajánlatot, más hajlamos volt rá, hogy elfogadja. Végül maga a gondnok döntötte el. Szelíden megtolta a hozzá legközelebb álldogálót, és egy kis ház felé irányította. Azok hárman követték. Eddig észre sem vették a temetőőr lakását (őrhelyét). Belül tágasabbnak bizonyult, mint gondolták volna.

Az asztalt körülülték, bár nem volt szándékuk leereszkedni, állva akarták elfogyasztani a sárgás színű, kétségtelenül valódi szilvapálinkát. A temetőőr biztosította őket, hogy a legjobb fajta, itt nő a temetőben az a tizenöt szilvafa, ami az ő járandósága az egyháztól. Ja, és vannak diófák is. Ha látnák az urak, micsoda pompás dió terem rajtuk. Vékony héjú. Könnyen lehúzható frissen a bélről a vékony hártya. Jó termőtalaj. 

Enyhe borzongás futott át a vendégeken. Hűvös van itt. 

Szétnéztek. A szobában felhalmozva álltak a korhadt fakeresztek, némelyiken még ott volt az ideiglenes bádogtábla, rendszerint oválisra vágva, nevek és töredékek. Még egy gót betűs is, amelyen a Gott  mit uns könnyen olvasható maradt. Kopjafák, fejfák, sírrácsok, letört kődarabok, fekete gránit vagy szürke oszlopok csonkításából származók, egyszer talán visszaragaszthatók, ha majd a technika odáig fejlődik, angyalkák, amelyeket letört az idő, megevett a rozsda, vasvirágok, rézfogantyúk, aprócska sírkövek mészkőből, rétegesen hámlanak, koporsófedelek, ládák vélhetően csontokkal, elhagyott kesztyűk, művirág-maradványok, fekete, kék, piros merev-hólyagos koszorúból visszamaradt műlevelek, a ravatalozóban felejtett gyászbeszédek egy irattartóban, a temetőőr meg is mutatta. Némelyik szerzővel; a legtöbb azonban felhólyagosodott a ráhullott esőtől és könnycseppektől, fél pár női kesztyűk, egy sáros női tűsarkú, vajon harisnyában ment haza az az óvatlan, aki a temetőbe tűsarkú cipőben jön ki ősszel, halottak napi grillsütő, külföldi cigarettásdobozok, törött hegedű (vélhetően a Dankó Pistáé), gyertyák a legváltozatosabb színekben, alakzatokban, viaszszobrok, amiket az idő és égés-csepegés formált, egy-két sakktábla, amit a padon felejtettek, zsíros kártyalapok, egy diáksapka két világháború közötti időből, amit egy öngyilkos tanuló hagyott hátra a temetőben. Ez az egyik legértékesebb darabja a gyűjteménynek, mondotta a temetőőr. Szerelmes párok vésetei a temető százados fáinak törzsén – fényképfelvételek, gyászjelentők, rongyos zászlók, kriptafeliratok, kisharangok, a temető emlékkönyvében beírások, köztük két helyi íróé és a Jászai Marié, aki egy régi színésztársa hamvait kereste hasztalanul 1889-ben, amikor átutazott a kisvároson. Borszéken nyaralt, de azért kijött a temetőbe. Járkált a sírok között. Mint egy Petőfi-versben, mondta a meghívottai kedvéért műveltnek látszani akaró temetőgondnok. Nem szerette volna, ha bunkónak tartják.

– Mióta van állásban? – kérdezte az egyik férfi. Az, akit elsőnek vezettek be a gyűjteményes házba.

– Huszonhat éve, kérem tisztelettel. Még a nagytiszteletű Sorsics Anaklétus apátúr fogadott fel.

– És mit akar tenni a gyűjteménnyel?

– Én, kérem, temetőmúzeumot képzeltem el. Hosszú éjszakákon gondolkodtam a dolgon. Tervezgettem. Számtalan alaprajzot készítettem, miként rendezném be itt, a temető sarkában, ahová egykor az öngyilkosokat földelték el, van ott elég hely. Senki sem akar oda temetkezni, pedig azok a helyek elég olcsók. Szóval lenne ott három nagyobb teremben: 1. a tárgyi anyag; 2. az írott emlékek, idézetek, halotti beszédek, versek, kimutatások, érdekesebb sírfeliratok; és végül a harmadikban az emberi feledékenység tanúságai. Csipkék, zsebkendők, özvegyi fátylak, kiskapák, szemfedők, gyermekjátékok, elvesztett kulcsok, tárcák, fényképek, igazolványok, buszbérletek, bevásárlókosarak, tolókocsi, öntözőkannák, halotti bizonyítványok…  Amit csak el lehet képzelni.

– És beszélt róla szakemberrel? Mit mondtak? – kíváncsiskodott a másik, olyan újságíróforma. – Úgy értem régésszel vagy történésszel, múzeológussal.

– Hogyne kérem, de nem érdekli őket. Szó szerint idézem, „morbid marhaságnak” tartják. Ilyenre nem kíváncsiak az emberek. Nem hoz pénzt. Ide nem lehet majd kihozni egész osztályokat, és csak úgy mutogatni, hogy gyerekek, látjátok azt a koporsót, na olyan nem jutott osztályrészül példának okáért Petőfinek. A tanároknak nincs fantáziájuk, vagy ilyen látogatásra nem kapnak engedélyt az igazgatótól. Kérem, a halál és annak kultusza kiesik a kötelező tananyagból. Magánjellegű, személyre szabott. A halál fakultatív.

Ezen mindnégyen elméláztak.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató