Temetjük az óesztendőt, ébresztjük az új esztendőt…

Sokfelé szokás Európában közösségi énekléssel, zenével, zajjal búcsúztatni az óesztendőt és köszönteni az újat. Nincs ez másképpen közelebbi tájainkon sem. A tüzeskerék-engedés manapság viszont jóval ritkább, néhány erdélyi faluban még gyakorolják. Tüzek gyújtása és tüzes kerekek hegyről való legurítása a téli napfordulón, az esztendő fordulójának jeles napján a Nap és a fény megújulását elősegítő mágikus varázscselekmény lehetett, állítható gazdag etnológiai szakirodalom alapján.

 

„Hop, hop, hop, menyen a tüzeskerék!”

Érdeklődésemre a Kis-Küküllő menti Csáváson az öregek azt mondták, hogy ezzel temetik az óesztendőt, így hallották, így örökölték őseiktől. Előzetes kérdezősködést követően 1993 utolsó napján, estéjén és éjszakáján részt vehettünk a csávási házas férfiak óesztendőt búcsúztató éneklésén és a legények tüzeskerék-engedésén.

Az emlékezet szerint a legénység egyetlen tüzes kereket szokott beengedni a falu fölé emelkedő, magas kerek dombról, az Ólomhegy tetejéről. Már sötétedéskor tüzet gyújtottak, és tüzes tuskókat, fáklyákat dobáltak le a dombról. Éjfélkor következett az égő kerék beengedése. Szabály volt, hogy pontosan éjfélkor kell engedni, hogy gurulása az óesztendőt összekösse az újjal. Az 1960-as évektől szokásba jött, hogy több kereket engednek. A falut övező keleti-délkeleti dombsoron végig égtek az óesztendei tüzek. Ahány tűz, ahány kerék, annyi legénycsapat. A legények létszámbeli és nemzedékbeli összetartásának csökkenésével a tüzek és csapatok száma kettőre fogyott: a felszegire és az alszegire. Vagy egyre. Ezzel párhuzamosan megnőtt a beengedendő kerekek száma, 1993-ban hét kereket engedtek: egyet 9 órakor, egyet 10 órakor, egyet 11 órakor, egyet fél tizenkettőkor és egyszerre hármat éjfélkor. Az utóbbi években csak az Ólomhegy tetején ég a tűz, ez a központi kerékengedő hely. Innen jól látszik az egész falu, s az itteni tüzet és tüzes kerekeket látja a falu népe. Az éjféli kerékengedéskor az otthon levők mind az udvarokra és utcákra gyűlnek. Várják és figyelik, hogyan jönnek be a kerekek a domboldalon, és megmondják, hogy melyik ment szépen. Külön örökölt tudománya van annak, hogyan kell szalmatincsekkel, tekercsekkel megtölteni a szekérkerekek fentősorát, hogyan kell begyújtani, mikor kell engedni, hogy szépen égjen, és hogyan kell mennie a keréknek. Az a kerék megy szépen, amelyik elkapja a domb élit, s egyenesen gurul, végig lemegy, és tüzes utat hagy maga után. Amelyik lekanyarodik az útról, az nem szép, mondják az idősebbek.

A csávásiak szerint nincs is ilyen szokás sehol Erdélyben. Nem szeretném őket kiábrándítani, de nézzünk szét egy kicsit. Kalotaszeg falvaiban is szoktak óesztendő éjszakáján tüzet gyújtani, tüzes kereket gurítani. Horváth István leírása szerint Magyar-ózdon az éjféli harangkonduláskor lobogó tüzeket gyújtottak, s lángoló szalmacsóvákat hajigáltak az ég felé a legények. Hasonló szokást gyakoroltak a szász falvakban is. De ne menjünk messzire, csak ide a szomszédba, Bonyhára, Gógánba és Váraljára, s a hegyen túlra, Búzásbesenyőbe. Bonyhán két szalmával megtöltött égő kerékabroncsot engednek le óesztendő éjszakáján éjfélkor a süldő legények. Bonyha vegyes lakosságú falu, az egyik dombról a magyar és hozzájuk csatlakozva a román fiúk, a másik dombról a cigányok csapata gurította a kerekét. Gógánban nagy a versengés a 14-15 éves fiúk körében, hogy kik legyenek a kerékgurítók és melyik csapat engedi a legnagyobb gumikereket. Itt a csapatokban közösen vesznek részt az egy utcabeli magyar és román fiúk. Gógánváralján hasonló szokás élt, három magaslatról: a Vár oldaláról, a Lapos-hegyről és a Nagyhegyről engedték a tüzes kerekeket a frissen konfirmált legények, éppen akkor, amikor harangoztak és a dalárda énekelt a templom előtt. Ugyanígy zajlott az esemény Búzásbesenyőben: három tűz, három kerék, három legénycsapat, pontban éjfélkor. Az utóbbi években ki-kimaradozott, gyermekek szokásává vált, az a győztes csapat, amelynek a tüze a legmagasabb, legszebb. Mindenütt vigyázni kell ám a tűzzel, nehogy kárt, kártékony tüzet okozzanak. Ez történt a névrokon Csáváson, Mezőcsáváson a ’80-as években. Itt a Bakom-domb oldalából szokták az égő kerekeket beengedni, az egyik útját tévesztette, és a szénával teli csűrben kötött ki, a tűzijáték tűzvészbe csapott. A tüzes szokást ekkor betiltották és azóta sem újították fel.

 

Énekléssel, harangszóval

Hagyjuk a legényeket az Ólomhegyen és a felsorolt többi domboldalon, hogy tüzeljenek, fáklyázzanak és engedjék helyi rendjük szerint a kerekeket. Csatlakozzunk a házasemberekhez. Csáváson már elindultak énekelni, több órába telik, míg az egész falut bejárják, lehetnek vagy harmincan-negyvenen. Énekléssel temetik az óesztendőt. Először a lelkipásztort és családját köszöntik, aztán a Nagy utcán az Alszegbe, onnan a Kis utcán a Felszegbe tartanak. Utcakereszteződéseknél vagy más jeles helyeken, minden tizedik háznál megállnak és elénekelnek egy-egy szakaszt óévbúcsúztató énekükből. Úgy igyekeznek, hogy mindenkit megtiszteljenek, éjfélre bejárják az egész falut, és visszaérkeznek a templomhoz.

Nemcsak az emlékezetem, filmszalag is őrzi azt a felemelő pillanatot, amikor 1993 óesztendő éjszakáján negyven csávási férfi szólította meg az Urat, negyven férfihang zengett lassú méltósággal, csodálatos, már-már földön túli harmóniában. Az énekvezér diktálta a sorokat, és a férfiak négy szólamban – tenor, basszus, alt, diszkantus – feleltek minden sorára:

Uram! Ím itt állunk egy évnek sírjánál! 

Imádkozva ennek utolsó pontjánál…

Százötven évvel ezelőtti erdélyi református énekeskönyvből énekeltek a csávásiak óesztendő éjszakáján. Énekeskönyvünk azóta többször változott, ez az ének kimaradt belőle, de Csáváson megtartotta az óesztendei népszokás. Éjfélkor Csáváson nincsen templomozás, mint sokfelé gyülekezeteinkben, óesztendő estéjén tartanak hálaadó istentiszteletet. De szól a harang, és az utcák tele asszonnyal, emberrel, gyermekkel. A névrokon Mezőcsáváson a harangláb körül gyülekeznek, és a fúvószenekar búcsúztatja az esztendőt. Másutt a templom előtt vagy a templom tornyából mondanak köszöntőt vagy énekelnek. 

Boldog új évet kívánva egymásnak a csávási éneklés résztvevői arról is megemlékeztek, hogy régebb a falu szószólója szokott „egy szép beszédet” tartani az óesztendőről, és arról, hogy mit kíván a nép a következő esztendőre. Ezt a szokást, a versbe szedett köszöntők elmondását jó pár faluval fennebb, a Küküllőmentén Székelyszentistvánon, Csokfaluban napjainkban is gyakorolják. Csáváson ébresztették az új esztendőt, rendszerint három énekkel. Az első: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad/ Kegyelmedből Úr Isten!” Elfújták azt is minden esztendőben, mondják, szinte suttogva: „Isten áldd meg a magyart!” De van még egy ének, amit az év első perceiben közösen szoktak énekelni, „még a Csáucseszku idejiben is fújtuk”, még halkabbra véve a szót, a prózait, de az énekbelit nem, az zengőn szállt a csávási éjszakában:

 

Ezer esztendeje annak,

Hogy a magyarok itt laknak.

Most akarják, most akarják kiirtani,

De az Isten, a nagy Isten nem engedi.

 

Ne félj, pajtás, a haláltól,

Az ellenség golyójától.

Harcban halni a hazáért dicső halál, 

Gyáva, akit, gyáva, akit otthon talál.

 

Még két szakaszát fújták, és az utána beállott döbbent csöndben alig bírtam megszólalni. Honnan, kitől tanulhatták és mikori ez az „újévi” ének? Nem a január első napján született és később ezt a tájat is ismerő Petőfi Sándort és honvéd társait halljuk-hallottuk 1849-ben? Úgy énekeltek a csávási idős férfiak, hogy Sándor nem kellett volna őket biztassa: „Előre, székelyek! Előre, magyarok!” Vajon elődeik is tudták és fújták, amikor a közeli Vámosgálfalván csatába indultak éppen januárban vagy netán később Fehéregyházán, Héjjasfalván? A párhuzam nem is sántít nagyon: az 1848-49-es szabadságharc kedvelt indulója ez az ének, változatait többfelé gyűjtötték a magyar nyelvterületen. 

Dr. Barabás László