Tenger lánya

A csokoládébarna bőrű, hosszú hajú lány pillanatok alatt a társaság középpontjába került. Akkor is így volt, ha meg sem szólalt, ha pedig elkezdett történeteket vagy vicceket mesélni, a felnőttek is – vagy talán főleg ők – órákon át hallgatták. Volt benne valami különleges, egzotikus, amit azok is érzékeltek, akik nem ismerték török származását. 

– Másfél éves korom óta Vásárhelyen töltök minden negyedik nyarat. Nem tudom, miért éppen minden negyediket, valahogy így alakult – mondta ismerkedésünk elején. – Régi családi barátok szoktak elhozni, amikor hazafelé tartanak a tengerparti nyaralásból. Rendszerint két-három hetet töltök itt, van amikor egy egész hónapot.

 – Milyennek tűnik a város, az itteni élet? – Nagyon csendesnek, visszafogottnak. Mi Konstancán sokkal jobban kimutatjuk az érzéseinket, indulatainkat. Igaz, ez rám fokozottan érvényes, a barátnőim között ugyanis én vagyok a hangadó. Amikor esténként összegyűlünk a tömbház előtt, zeng tőlünk az utca… De azért itt is nagyon jól érzem magam, a vendéglátóim végtelenül kedvesek, a kedvenc ételeimmel lepnek meg, programokat szerveznek nekem. Múlt héten az állatkertben jártunk, most láttam életemben először igazi zsiráfot. A várban is sétáltunk egy jót, és fürödni is elvittek a Víkendtelepre. 

– Erről jut eszembe, nem hiányzik ilyenkor a tenger?

– Lehet, hogy furcsának tűnik, de nem. Én „hullámközelben” nőttem fel, egész évben ott van nekem a végtelen kékség. Nyár elején, amikor még tart az iskola, sokszor törülközőt is becsempészek a sulistáskába a könyvek, füzetek mellé, és tanítás után lemegyünk a partra az osztálytársnőimmel. Sosem érezzük hidegnek a vizet, mindig jó nagyot lubickolunk, és vizes hajjal megyünk haza. De a szüleim nem szoktak ezért megszidni. Tudják, hogy nem csinálok butaságokat, a megbeszélt időben érkezem, ha pedig késnék, telefonálok. Tanulni is szeretek, és sokat segítek otthon anyunak a házi munkában, főzésben. Igazi háziasszonyt nevelt már belőlem, pedig még tizennégy éves sem vagyok, csak majd jövő hónapban leszek. Ősszel pedig kezdem a nyolcadik osztályt.

– Édesanyád vagy édesapád szülei törökök? 

– Mindkettőjüké. De én csak pár szót tudok törökül. Azt, hogy „nem”, illetve egytől tízig a számokat. Bir, iki – sorolta szinte énekelve, aztán egy pillanatra elkomolyodott. 

– Talán egyszer majd megtanulom a nagyszüleim nyelvét. Egyelőre az angoltudásomat próbálom fejleszteni, most az a legfontosabb. Meg néptáncot is tanulok, több fellépésünk is volt már.

 – Gondolkoztál azon, hogy mi leszel, ha felnősz? 

– Hát, van pár elképzelésem… Szívesen lennék színésznő vagy televíziós műsorvezető. De azt is el tudom képzelni, hogy idegenvezető legyek. Csak az a lényeg, hogy mindig emberek vegyenek körül, és meg tudjam őket nevettetni. Biztos ezért is vágyom nagy családra, négy-öt gyermekre. Nekem egyébként csak egy fiútestvérem van. Ő hat évvel idősebb nálam, másképp látja a világot, mások a barátai, így nem sok időt töltünk együtt. 

– Otthon vagy külföldön élnél szívesebben? 

– Csakis Konstancán. Jártam párszor külföldön, Bulgáriában, Szlovákiában, és mindenhol tetszett, de vártam is, hogy hazajöjjek. Hívtak az otthoni utcák, a tengerpart… 

– Most várod a hazautazást?

– Csak egy nagyon picit – mosolyodott el most először szégyenlősen. Aztán a percek óta érintetlen, csillogó üvegpohár fölé hajolt, amelyben már olvadozott az eperfagyi.