A természet kalendáriuma (CXL.)

1835-ben, 180 éve, február 28-án Elias Lönnrot aláírta a Kalevala előszavát, majd elküldte kiadójának az eposz kéziratát, amelyet ötszáz példányban nyomtattak ki.

Salátaboglárka tavaszváró áhítata a hamvas világoszöld mezőben

Pohjolai csöppnyi lányka,

szőke északi leányka,

megegyezett volt a nappal,

holddal egy időben ébredésre,

egy időben fölkelésre.

Megelőzte mégis mindet:

nap felkeltét, hold felkeltét,

kakas kukorékolását,

tyúk csibéje csipogását.

Így hangzik a tavaszváró rúnó kezdete Nagy Kálmán 1971-es fordításában.

1835-ben, 180 éve, február 28-án Elias Lönnrot aláírta a Kalevala előszavát, majd elküldte kiadójának az eposz kéziratát, amelyet ötszáz példányban nyomtattak ki. Az a nap azóta a Kalevala napja Finnországban. A XIX. században Finnországot is utolérte a nacionalizmus szele, ennek eredményeként született meg a finn teremtéstörténet, a finn nemzeti eposz. Később Lönnrot a karjalai rúnókba más finn területek népi énekeit is beledolgozta, így készült el a végleges, ma ismert változat 1849-ben. A Kalevala később a finn–magyar kapcsolatok alakulásának egyik kiindulópontja lett. Az öt teljes magyar Kalevala-fordítás is erről árulkodik. Szívemhez legközelebb Nagy Kálmán magyarítása áll, az ő szövegét illusztrálta volt Szervátiusz Tibor, s jelentette meg a Jóbarátban, a '70-es évek elején. Valódi nemzetnevelő tett volt az akkor, a Zsuzsi és Andris babák népviseleti, az Ezerjófű gyógynövényismereti, a Csodabab etnobotanikai, a Bekecsi csillagtúrák turisztikai, a Pro natura természetismereti és természetvédő versenyek méltó társa. Szerencsésnek tartom magam, hogy kezdő tanárként tanúja és résztvevője lehettem ezeknek a mozgalmaknak.

A rügybontás még odébb van, de a győzedelmes március már érkezget.

„Ha márczius száraz, az egész esztendőben jó időket és bőséget jelent.”

– írta volt Apáczai Csere János 1653-ban Magyar Enciklopaediájában, átvéve a VII-VIII. századfordulón élt angol bencés szerzetes, Beda Venebralis időjósló tanácsait és előrejelzéseit.

Március Mars isten hava. Ovidius az Évszakok III. énekében elmondja, hogy az első hónap – a latinoknál abban az időben még márciussal kezdődött az új esztendő – azért illette Marsot, mert Romulus és Remus isteni atyjának tartotta a római hagyomány.

Az első tavaszi színem mind mai napig a salátaboglárka tavaszváró áhítata, ahogy sárgán kikandikál a hamvas világoszöldek mezőiből. Aztán hirtelen gyér tüzű lángolásba kezd a Somostető névadó bokrainak habzó tavasza. Áprilyt idézi a völgy Visegrád alatt: a visegrádi sírral szembeni domboldal a Duna túlsó, keleti oldalán tele napfényszítta sárgával. S Márciust, Áprily Márciusát: ahogy tompa kénsárga virágjait bontja a som. Hisznek neki a barackok s mandulák, s sokszor ráfáznak: hurutos idő váltja a napfényt, lehullhat a virágok java Erdély-szerte. Szertelen tavasz ez még. Talán csak a meredeken leszakadó mészkőhátak meleg tenyerei a Sziget-hegységben tudják megóvni déli lejtőiken a kora tavasz kárvallottjait.

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Március 1-jén, 1846-ban született Vaszilij Dokucsajev orosz geológus, az övezetesség (zonalitás) alapösszefüggéseinek feltárója. Mivel a növényfajok és növénytársulások elterjedését elsősorban az éghajlat szabja meg, Földünkön a természetes növénytakaró, a közvetlenül vagy közvetve belőle élő állatvilág, valamint az éghajlat, a növényzet és a kőzetek kölcsönhatásából kialakuló talajtakaró is övezetes elrendeződésű. Az egyes övezetek, övek és tartományok között a valóságban sehol sincs éles határ, egymással többé-kevésbé széles átmeneti sávval érintkeznek. Ennek a felismerésnek volt következménye az ökológia mint tudományág kialakulása.

Március 3-án, 1709-ben született Andreas Sigismund Marggraf. A szász bányamérnök 1747-ben mutatta ki, hogy a répában kellő mennyiségű és minőségű cukor van. A kultúrrépák őse a Földközi-tenger partvidékén ma is vadon élő Beta maritima L. A répát (Beta vulgaris) emberi táplálékként és takarmányozásra már a középkorban is felhasználták, szántóföldi termesztése azonban csak a XVI-XVIII. században kezdett elterjedni. A napóleoni háborúk idején a gazdasági blokád miatt megszűnt a cukornádimport Európába. Marggraf tanítványa, a svájci Charles Archard ekkor dolgozta ki a répacukorgyártás technológiáját a sziléziai fehér répából. Bizony, a cukorrépa karrierjét egy szász bányamérnöknek és egy hiú világhódítónak köszönheti.

Szervátiusz pohjolai csöppnyi lánykájának rügybontogató salátaboglárkák tavaszváró áhítatától ittasulva, maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2015-ben, a győzedelmes Tavaszelő kezdetén