A természet kalendáriuma LXV.

140 éve, 1873. augusztus 31-én fedezte fel az osztrák–magyar északi-sarki expedíció a Ferenc József-földet, az Északi-Jeges-tenger legészakibb szárazulatát.

Incze István Botond: Gyergyószárhegyi fasor

Augusztusban, annak is éppen utolsó napján kezdem levelemet, kedves Olvasóm.

140 éve, 1873. augusztus 31-én fedezte fel az osztrák–magyar északi-sarki expedíció a Ferenc József-földet, az Északi-Jeges-tenger legészakibb szárazulatát.

Az expedíció eredeti célja a Távol-Keletre vezető Északkeleti átjáró felkutatása volt: az Atlanti-óceánról Szibéria partjai mellett a Csendes-óceánra vezető és hajózható útvonalat kerestek. Akkoriban szinte állandóan jég borította a Jeges-tengert. A globális felmelegedés miatt ma már szinte egész évben jégmentesek ezek a tengerek.

A 24 fős személyzet egyetlen magyarja Kepes Gyula hajóorvos volt.

Az 1872 júliusában elindult hajójuk, a Tegetthoff, Novaja Zemlja szigetétől nem sokkal északra a jég fogságába került, s 372 napig sodródott észak felé. Eközben a személyzet méréseket végzett, kutyaszánnal felderítő és vadászutakat tett. Így pillantották meg az északi szélesség 80. fokán túl a fent említett napon a térképen addig nem jelölt szárazföldet. A szigetcsoport partjainak közelébe csak két hónappal később jutottak el. Második sarkvidéki telüket a sziget közelében töltötték, jobbára elejtett jegesmedvéket ettek, skorbut és egérinvázió gyötörte őket. Az első kutyaszános csapat csak 1874 márciusában indulhatott az új, ismeretlen földre. Partra szállva keresztelték el a szigeteket, így kapta a nyugati nagy sziget a Zichy nevet, egyik hegyfok ma is a még nem egyesült Pest emlékét őrzi. 1874 májusának végén a jégroppantotta Tegetthoffot sorsára hagyták, benne egyebek között Kepes állat- és növénygyűjteményével. A felszerelést, élelmet szánokra rakva a jégmezőn dél felé indultak, magukkal cipeltek három, sítalppal ellátott csónakot is. Három hónapi küszködés után érték el a Novaja Zemljától északra húzódó nyílt tengert, és csónakba szállva a szigethez eveztek. 1874. augusztus 24-én találkoztak végre egy orosz bálnavadász hajóval.

Hazatérve a felfedezőket hősként ünnepelték, Kepes doktor hazatérése után több előadást tartott a Magyar Földrajzi Társaságban. A 191, csaknem állandóan jéggel borított szigetből álló, 16191 km2-nyi terület nem lett Ausztria-Magyarország része. A Ferenc József-földet 1926-ban annektálta a Szovjetunió, ma Oroszországhoz tartozik. Itt működik a világ legészakibb meteorológiai állomása, és 2009 óta az Orosz Sarkvidéki Nemzeti Park része.

Szeptemberrel visszavonhatatlanul beköszönt az ősz. Nevét a római év hetedik hónapjáról kapta. Régen Szent Mihály havának nevezték, s mert a Nap a Mérlegbe érkezik, Mérleg havának is tisztelték. De az Őszkezdet havát nagyon rég még Földanya havának is nevezték.

Első napja, a szarvasbőgés kezdete, Szent Egyed ünnepe.

„Egyed, ha vidám, négy nap tart csupán;

de ha dörög az ég, jövőben lesz bőség.”

A remete a VIII. században élt Provance-ban, ahol bencés monostort alapított. A koldusok, nyomorékok és a leprások védőszentje. Oltalmazójuknak tekintik a pásztorok is.

Erdély-szerte ekkor álltak szolgálatba a főpásztorok. A valamikori vándorlegeltetés – a transzhumancia – mára majdnem megszűnt. Épp ez év májusában érkezett a hír, hogy két szászveresmarti (Rothbach) juhász is útnak indul, hogy részt vegyen két-két ukrán, illetve lengyel társával a Transzhumancia 2013 nevű nemzetközi kulturális projekten, melynek célja felhívni a közvélemény figyelmét e kihalóban levő ősi mesterségre, annak feledésbe merülő hagyományaira. De ne feledjük, néhány helyen ma is őrzik e szokást. Például a Szebes völgyében, Szászcsóron. Nyáron a gyerekek szüleikkel együtt felkerekednek, juhaikat a hegyvidékre terelik, és csak szeptember végén vagy októberben térnek haza. A vándorlegeltetés miatt később kezdik az iskolát is. Ilyen juhnyájakkal is találkozhat az ember, ha a kényelmesen járható Transzalpin úton megindul a Szebes völgyében.

Az egykori járványos betegségek kiemelkedő hazai védőszentje Rozália. Napja szeptember 4. Az előkelő szicíliai grófi család sarjadéka Palermo mellett, a Monte Pellegrino egyik barlangjának mélyén húzódott meg, és 1166 táján ott is halt meg. Tudtommal a legelső Rozália-imádság – egyébként az Ave Rosa, sine spina kezdetű himnusz költői fordítása – a Lelki fegyverház c. imádságoskönyvben (1693) jelent meg. E himnusznak napjainkban néhány, szinte érthetetlenségig megváltozott, széténekelt, mágikussá népiesedett, moldvai csángó változatát sikerült a kutatásnak megtalálnia:

„Tövis nélkül megnyílt rózsák,

Mirigyeknek így olvassák,

Hercek(g)eknek onokái,

Idvezlégy szent Rozália.

...Ha(j)la Jézusnak szavára,

Béjut a boldogságába,

Testye téteték sírba,

Kőszikla folyásba,

Bézárattaték a föld gyomrába, áment.”

Jómagam az emlékezés gyomrából próbálom előásni Incze István nevét.

Szőkefalván tanítottam, amikor a helyi unitárius lelkész felesége, Adorjáni Juci tanító néni nyugdíjba vonult. Búcsúztatására egy festmény ajándékkal készült a szőkefalvi iskola tantestülete. Így kerültem édesanyám egykori, művészeti líceumi kollégájának, Incze Istvánnak a lakására, s vittem innen egy nyári ragyogású nyárádmenti tájképet. Azok a színek ma szobám faláról köszönnek naponta rám unokája, Incze István Botond Gyergyószárhegyi fasorából. A képet, sok más erdélyi képzőművész alkotásával együtt, dr. Sütő Csaba egykori vásárhelyi fogorvos vitte Szentendrére, ahol a Szentendrei Református Gimnáziumért és Kollégiumért Egyesület aukciós kiállításán is jelen volt. A képek eladása is hozzájárult mai iskolám anyagi alapjainak megteremtéséhez. Ő rendezte volt 2007-ben a Szentendre Művészetéért Alapítvány kurátoraként a Határtalanul – a Kárpát-medence múzeumai kiállítás-sorozat első, kiemelkedő eseményét, a Maros Megyei Múzeum Bernády-gyűjteményének bemutatását Magyarországon.

Nyárvesztő útjaink így bogozódnak fájdalmasan szép kánikulai estéken a Maros mentén – Marosszentgyörgy határában a Vásárhelyi Forgatagba.

Maradok kiváló tisztelettel, innen, távolabbról, de még a Kárpát-medencéből:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2013 augusztusának farkában, a marosvásárhelyiek I. világtalálkozójának napján.