A titok

Lacit hűvös szeptemberi estéken is rövidnadrágban, kinyúlt nyakú, kopott pólóban látta a lakónegyed.

Szinte szikrázott az energiától, kalandvágytól az alacsony, barna hajú fiúcska, akárcsak a nyolcvanas évek ifjúsági filmjeinek főhősei. Ő volt a legkisebb a mindig változó létszámú gyermekcsapatban, mégsem nézték ki maguk közül a többiek. Egyszer mégis egyedül találtam. A tömbházuk előtti gesztenyefán ücsörgött, ügyet sem vetve a játszótéri mozgásokra. Időbe telt, mire sikerült lecsalogatni.

– Ma nem megyek a többiekkel – jelentette ki, miközben szemrevételezte a száraz levélkupacokkal megjelölt, egy nappal korábban még ugrópályának használt terepet. Percekig hallgattunk, de mikor már indulni készültem, mégis elárulta a bánatát.

– Holnapra a nyári vakációról kell fogalmazást írjunk.

– Az baj? – kérdeztem bátortalanul.

– Éppen eléggé. A legtöbb osztálytársam a tengeren nyaralt, sokan külföldre mentek, az egyik fiú Törökországban járt a szüleivel. Azt könnyű leírni.

– És te merre voltál?

– Én egy sokkal jobb helyen. De titkos, nem akarom, hogy mások is tudjanak róla. És a banda sem akarja.

– Messze van az a hely? – próbálkoztam újra.

– Nem annyira. Innen egy perc. Jó, inkább tíz – mosolyodott el végre. Aztán mindent elmagyarázott.

– Tudod, elhagyod a parkot, átvágsz az úton, aztán csak mész előre, egészen a sínekig. Van egy rövidítés is, de az tényleg titkos, nem árulhatom el. A lényeg, hogy át kell mászni a síneken, és akkor már meg is látod a törzshelyünket. Egy régi mozdony, azt írja rajta: 1986. Mi ott töltöttük a barátaimmal a nyarat. Felmásztunk a tetejére, bemásztunk az üléshez. Mindenfélét hülyéskedtünk, viccelődtünk, esténként rémtörténeteket meséltünk. Egy rozsdás csőben darázsfészek van, az még izgalmasabbá tette az egészet. Mindennap eltolatott mellettünk legalább egy-két vonat. Volt, amikor a mozdonyvezető azt is megengedte, hogy felmenjünk a szerelvénybe... A többiek most is oda mentek. Hívtak volna engem is, de elbújtam a fán. Biztos azt hitték, hogy meg vagyok büntetve, és nem jöhetek ki.

– Szigorúak a szüleid, gyakran megbüntetnek?

– Csak ha nem megyek kilencre haza. Egyszer nagyon elszórakoztuk az időt a többiekkel, hívta is az egyik barátomat anyu, hogy azonnal induljak. Nekem nincs telefonom, nem is kell, mert félek, hogy elveszítem. Meg nincs is rá pénzük a szüleimnek. Kell a házibácsinak…

– Albérletben laktok?

– Igen. A mostani már a harmadik helyünk. Amikor még egész kicsi voltam, a lakásunk is pici volt, a konyhában meg sem lehetett fordulni rendesen. Ott is szerettem, mert közel volt a Víkendtelep, de azért örültem, hogy máshova megyünk. A költözést is élveztem, meg azt, hogy minden teli volt dobozokkal. Az is tetszett, hogy olyan új „szagú” minden. A második lakásunk tágasabb volt, mint az első, de egy idő múlva baj lett a fűtéssel. Már nem működtek a régi kaloriferek, be kellett volna szereltetni egy olyan dobozt, hőközpontot vagy hogy mondják, ami a mostani lakásunkban is van. De a tulajdonos nem adott rá pénzt, nekünk meg nem volt miből kifizetni. Ezért kerestünk egy harmadik helyet. Itt nagyon jól érzem magam, és sokkal több barátom is került, mint a másik két lakótelepen. Remélem, innen nem költözünk el egyhamar.

– Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Anyu elárusító. Apu régebb a bútorgyárban dolgozott, most egy ideje munkát keres. Már nagyon várom, hogy találjon valami állást, mert akkor jobb kedve lesz, és velem sem kiabál annyit.

– Testvéred is van?

– Igen, egy nővérem. Ő nyolcadikos, egészen más társaságba jár, mint én. Nagyjából csak este találkozunk.

– Te hányadik osztályt kezdtél?

– Harmadikot. Na, jó, azt hiszem, mégis a többiek után megyek – szánta el hirtelen magát.

– Mi lesz a fogalmazással?

– Nem tudom, majd kitalálok valamit – vonta meg a vállát.

– Az újságba azért leírhatom, amit beszéltünk? – kérdeztem hirtelen. Látszott rajta, hogy meglepődött, aztán cinkos mosoly villant át az arcán.

– Megkérdem a többieket – mondta végül, és nekiiramodott. Pár perc múlva talán már el is érte a titkos rövidítést, ahonnan igazán csak egy perc a mozdonyfüstös nyár.