Történelmi egyveleg a feliratokban

A puszta szemlélő is azonnal észreveszi, e szerényen szép főtéri ház mellé valamikor odaépítettek egy kétméteres részt. Lehetne így fogalmazni: összeépítették a mellette álló épülettel, de az igazság másképpen is megközelíthető: lezártak ezzel egy sikátort, az egykori kollégiumtól levezető szűk utcát. Hétfőn reggel általában dicséretesnek nyugtázom mindezt, mert így nem terjeng onnan kellemetlen szag, mint sok más szűk utcából. A székely céhes városban, Kézdivásárhelyen járva, és a szűk utcás udvartereket látva eszembe jutott, amikor még a régi református paplak (Szentgyörgy utca) előtt is volt egy keskeny átjáró, s az udvarra besütött a nap, de ennek sem lelik hűlt helyét ma az arra járók.

Egyébként e barokk épület igazi nagy kontrasztja a mai homlokzaton díszelgő tarka feliratsorozat. Ha akarom, az ókortól kezdve a magyar népköltészeten keresztül a 20. századig érkezik el a csodálkozó ember, hiszen megjelenik ott az egykori római birodalom jelképe: a cézár; az ókori nagy világhatalom: Babilon, és a sokszor megcsodált, szép angol hercegnő, Diana neve is ott olvasható. Sőt, a pár méteres épületfalon a balladától el lehet jutni az örökzöld téma mai jelképéig: Night Club – Babylon Striptease (hadd ne fordítsam le az utolsó szót). Erre mondta egykor megboldogult nagyanyám: hogy kerül a csizma az asztalra?

Egyflekkes rovatba nem fér bele ekkora idő és ennyi név, ezért maradok a számomra/számunkra legkedvesebb feliratnál:

Ballada

TRANSYLVANIAN PUB

Igazi pubban még nem jártam. Mondják, annak az egyesült királysági kocsmának sajátos, egyedi hangulata van. Meghiszem azt, hisz egykor gyakori vendége voltam a Maros vendéglőnek, és olyan sincs több sehol.

Szerettem volna hitelesen lefordítani a Transylvanian pub elnevezést, vagyis nem szó szerint, hanem egyediségében, sajátosságában magyarul meghatározni. A Transylvanian szót ebben a formában tökéletesen értem, sőt büszke vagyok arra, hogy Erdély szívében elterülő városom főterén – legalább itt – olvasható egy igazi, hiteles megnevezés: erdélyi. Ifjúkoromban még ott volt a főtéren a Maros vendéglő, a Hargita nyári kert, s ha lett volna valakinek ötlete és bátorsága egy Kovászna nevű éttermet is üzemeltetni, akkor lett volna itt igazán Székelyföld. Mára már megszűnt a Maros vendéglő, Plazává változott a Transzilvánia szálló, és sivár kőlépcsővé formálódott az egykori Hargita nyári kert. Erre mondták a régi székelyek: sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége.

Erdélyiségem büszkeségének van egy kedves története, amit most az erdélyi falatozó kapcsán elmesélek. Második hollandiai utunk alkalmával elvittek egy Urk nevű halászfaluba, ahol egyszemélyes és nagyobb befogadású halászhajók kikötőjében sétálgattunk. Pár napos ott-tartózkodásunk alatt számtalanszor el kellett magyaráznom, mit jelent, hogy magyar vagyok Romániában, vagy erdélyi ember, aki román állampolgár, de magyarul imádkozik. Láttam rajtuk, nem értik, és nem csak hiányos némettudásom miatt. Majd az Urk nevű halászfalu mólóján sétálva, holland barátom meglepetten és boldogan köszöntötte rég nem látott, idős ismerősét, aki egy egyszemélyes, bőrrel fedett halászcsónakból mászott elő. Boldog ölelkezésük után engem is bemutatott, így: „barátom Romániából”. Akkor a zsíros nadrágos, ősz szakállú holland halász rám kérdezett: erdélyi? Mire fölocsúdtam meglepetésemből, magyarázni kezdte: a háború utolsó éveiben, a német hadseregben együtt szolgált észak-erdélyi szászokkal, s ők hol sírva, hol örvendezve áradoztak szülőföldjükről, amit Erdélynek mondtak.

Életemben az a zsíros nadrágos, ősz szakállas holland halász volt az első nyugati ismerős, akinek nem kellett elmagyarázni, mit jelent ez a főtéri felirat: Transylvanian pub.