Törvényszéken kívül

Vannak esetek, ügyek, amelyek megoldódnak maguktól is, nincsen szükség külső beavatkozásra, bírósági döntésre, mert a sors jól vagy rosszul, bár véglegesen, visszafordíthatatlanul, elrendezte már, a megkérdezésünk nélkül.

 

Egy ilyen eset jutott eszembe a napokban, amikor azt hallottam, hogy vannak hálátlan gyermekek, akik kihasználják szüleiket, és cserébe nem is gondoskodnak róluk. Valóban megtörténik – sok ilyen esetről hallunk, sőt még közmondás is született ezzel kapcsolatban –, hogy egy szülő eltart és felnevel hat gyermeket, de a hat gyermek nem gondoskodik egyetlen szülőről.

Amit szeretnék elmesélni, az egy különös, szinte ritkának nevezhető történet, melyet nem tudtam elfelejteni 15 év távlatából sem.

2001-ben megjött a várva várt kártérítési törvény, amely alapján vissza lehetett igényelni az államosított ingatlanokat. Egy alkalommal felhívott egy külföldön élő férfi, és elmondta, hogy nincsenek iratai az elvett ingatlan tulajdonjogáról, de küld fényképet róla, és tudja az utca régi nevét is.

A fényképeken ő is rajta volt, a kapu előtt álldogált mindig, mert a kapu zárva volt, és nem tudta gyermekkori otthonát belülről megnézni, de mindig megállt előtte, ha hazajött. Hallott a törvényről, és elhatározta, hogy nyugdíjasként hazaköltözik a nagyszüleitől örökölt otthonába.

Többször beszélgettünk, elmesélte családja történetét: nagyszülei zsidók voltak, és egyetlen lányuk keresztény emberrel kötött házasságot, majd amikor a gyerekek megszülettek, régi erdélyi szokás szerint a lánytestvére az édesanya vallását örökölte, míg ő az apa után keresztény lett. Nem is voltak különösebb gondok a családban addig, ameddig nem indult meg a zsidók üldözése. A nagyszülőket, az anyát és a nővérét elvitték Auschwitzba, míg ők ketten az apával itthon maradtak. A Bolyai középiskolába járt, és valahogy teltek az évek várakozással, fájdalommal, de reménykedve a családtagok visszajövetelében. Míg élt, az apai nagymama besegített a háztartásba, majd egy idő után elhagyta őket, eltávozott a temetőbe. A nagymama halála után, a háború végeztével megtudta, hogy mindenki meghalt, majd nemsokára az apa elvitte a bukaresti magyar iskolába, ahol idegenek között, bentlakásban nevelkedett. Az apa hamarosan megnősült, és az új feleséget biztosan zavarta a gyermek jelenléte.

A nagyszülők házát egyedül ő örökölte, mert az anya és a lányunoka halálát ugyanarra a napra iktatták, törvény szerint a háború utolsó napjára. Az apa nem örökölhetett, mert a feleség halálával megszűnt a rokoni viszony közötte és annak szülei között. Tehát az egyedüli örökös a megmaradt unoka lett. 

Nem voltunk olyan viszonyban, hogy emlékeiről, fájdalmairól, gyermeki félelmeiről vagy elhagyatottságáról meséljen, de nem volt rá szükség, mert a tényekből el lehetett képzelni. 

Az idős úr emlékezett arra is, hogy amikor betöltötte a 18. évét, édesapja hazahívta, azzal az indokkal, hogy a nagykorúsítást be kell vezetni a telekkönyvbe, és emiatt nyilatkozatot kell aláírnia a jegyző előtt. Mint később kiderült, 18 évesen aláírta a nyilatkozatot, anélkül, hogy elolvasta volna, amit tartalmaz, mivel nem kételkedett a saját apjában.

Közben a fénykép alapján felismertem a házat, de a meglepetés akkor következett, amikor megkerült a telekkönyv. A nagykorúsítást tényleg beírták, de az aláírt nyilatkozat egy felhatalmazás volt, hogy az apa eladhatja a házat nélküle, ami néhány napon belül meg is történt, a fiú tudta nélkül. Évek múltán értesítették, államosítás címen az állam kisajátította a házat. De nem tőle, hanem attól, aki az apjától megvásárolta, s ezért a rendszerváltás után az új tulajdonos igényelhette vissza. Emiatt öregkori álma, hogy hazajöhet, nem valósulhatott meg.

Amikor közöltem vele, hogy mit írt alá, és mi történt, egy darabig csend volt, majd csak annyit mondott: most halt meg igazán az apám.

Jung Ildikó