Tóth István versei

• 2011-05-20 12:22:39

/a Lapidáriumból/

 

　

Örök mérték

Mert nem jutott el a kőig vagy fáig,

szavakká gyúrta a sarat.

Ahol a sár formákba vágyik,

Szava, mint örök mérték, megmarad.

 

Iskola

 

Sok egymás helyébe

tolt öreg fapad,

sok egymást váltó kéz

beléjük farag.

 

S az új padnak mind újabb

vendége lesz...

Csak ami szóként elszállt –

az végleges.

 

Itthon vagyok

 

Több béke szorult belém,

mint az egész világba:

tűz és víz nyalja egymás

bundáját megjuházva;

összedorombol bennem

a farkas és a bárány,

mintha Noé-bárkaként

az új vízözönt várnám.

 

　

　

/a Szoláriumból/

Egy Kossuth-bankóra

 

E kétforintos Kossuth-bankót

cseléd dédanyám kapta bérbe.

Vásárra már alkalmatlan volt,

beváltásra nem volt esélye.

 

És dédszüleim mégis titkon

a Bibliában rejtegették.

Ezért lett ez a két forintom

a dollárnál is nagyobb érték.

 

E rózsaszín papírdarabkát

– mely gyűrt lapok közt is gyűretlen –

kérges kezek egymásnak adták.

S most, hogy kezemmel megérintem:

 

mintha apám kezéhez érnék,

s nagyszüleim kezét megfognám,

és életüket bennem élnék,

kiktől élő titok maradt rám.

 

Bujdosó lelkük átjár könnyen

rajtam s e kétforintnyi jusson.

S mivel csak ennyit örököltem,

a szavuk mélyén kell bujdosnom.