Tündérország kapuja

Beszélgetés Kilyén Domokos hangszer- és székelykapu-készítővel*

– Mindenekelőtt beszéljen a gyermekkoráról: milyen volt, hol járt iskolába?

– 1940. július 25-én születtem Vajdahunyadon. Már abban az évben, a bécsi döntés után, a szülők visszaköltöztek a nyárádmenti Búzaházára. Itt, nagyapám négy hektáros gazdaságában, egy példás ezermester udvarán ismertem meg az életet, ahol ácsoltunk, faragtunk; az innen örökölt szerszámokkal faragtam ki később saját kapumat. Apám lakatos volt a vajdahunyadi vasgyárban, édesanyám a vasgyár egyik tulajdonosa lányának volt a társalkodónője. Édesapámat a második világháború előtt évente kétszer-háromszor munkaszolgálatra hívták. 1944-ben úgy elvitték, hogy 1948-ban került haza a fogságból. Mikor hazajött, édesanyám vissza akart menni Vajdahunyadra, de édesapám nem akarta. Mivel nem tudtak megegyezni, elváltak. Apám nemsokára megnősült; én és a testvérem az apai nagyszülőknél maradtunk – ők neveltek. Átvészeltük a háborút, az orosz katonák átvonultak a falun, siralmas nyomot hagyva maguk után. A gyermekkor „gyertyafényes” volt, mert petróleum sem volt a boltokban; nagyapám méhviaszból öntött gyertyát, azzal világítottunk, a boltok ki voltak ürülve. Házunkon nem maradt cserép, ajtó, ablaküveg. Éheztünk, rongyosak és tetvesek voltunk; egy ideig nagyon szomorú gyermekkorunk volt…

– És az iskola?

– 1946-ban kezdtem az I. osztályt egy sereg hadiárva gyermekkel. Egy vászontarisznyában palatábla, rákötve a táblatörlő és a palavessző, és még egy darabka szilvaízes kenyér, s a hónunk alatt minden reggel egy darab tűzifát is vinni kellett, mert ha nem vittük, hazaküldtek. Búzaházán elvégeztem az 1-4. osztályt, utána Csíkfalván az 5-7.-et. Ezután a marosvásárhelyi mezőgazdasági iskola állategészségügyi szakára felvételiztem. Az első két év után, 1956 őszén, vissza kellett menjek, de nagyapám nem engedett. Féltettek, mert a diákok körében zavargások voltak, s a szekuritáté zaklatta a szülőket. 

– Mi következett az iskola után?

– Nagyszüleim magángazdaságában maradtam a katonaságig, ott segítettem, mert öregek voltak. Sok állat volt, nagyapámnak segítettem, kapáltam, kaszáltam, szénát gyűjtöttem, állatokat gondoztam, ácskodtunk, asztaloskodtunk, s miközben itt mesterséget is tanultam, magamba szívtam a falu íratlan törvényeit. Nagyanyám, Kilyén Zsuzsánna fiatal korában Nagy Sándor vásárhelyi főszolgabírónál volt nevelő, a gyerekeket nevelte, a nagyságának és az uraknak felolvasott. Lakásukban sokszor megfordult Bernády György, aki a főszolgabíró sógora volt. A baráti kör gyakran járt külföldre, nagyanyám sokat utazott velük, és sokat mesélt később Pozsonyról, Prágáról, Bécsről, néhány külföldi lapot is hozott magával. Sokat hallottunk, tanultunk tőle. Karácsonykor mindig elmondta: A világon semmi nem a tiéd, mindent az élet ad, annyit, ahogyan viszonyulsz hozzá.

– Hol fejezte be az iskolát?

– 1960-ban bevonultam katonának, csak 1962 karácsonyán szereltem le. Ezután könyvelést vállaltam a jobbágyfalvi téglagyárban, majd a munkahely mellett, később különbözeti vizsgát tettem a 8-9. osztályból a Bolyaiban. Következett a 10-11. osztály, s 1968-ban az érettségi. 1969-től technikusként dolgoztam három egységben: a havadtői és a jobbágyfalvi téglagyárban, valamint a nyárádszeredai falisztmalomban. 1965-ben megnősültem: a Sepsiszentgyörgyről kinevezett helybéli tanítónő, Éva lett a feleségem. Két gyerekünk született: Levente, aki egy elektromos autóalkatrészeket gyártó cégnél dolgozik, és Éva, tisztviselő a helyi közigaz-gatásban. Fiú unokánk, Istvánka egy kolozsvári gyárban mérnök, leány unokánk, Imola egészségügyi asszisztens. Jelenleg férjével együtt Németországban él.

– Mikor kezdett faragni, kinek a biztatására?

– Gyermekkorom óta érdekelt a faragás. Első munkám egy botra két oldalról feltekeredő kígyó volt, de nem sikerült. Sokat dolgoztam nagyapámmal, tőle örököltem a szerszámokat, azzal kezdtem faragni. 1972-ben kezdtük el építeni a lakásunkat Csíkfalván, azon a telken, ahol anyai nagyapám született. 1974-ben költöztünk be, de csak egy hézagos léckerítésünk volt, hézagos kiskapu s lésza nagykapu. Pénz nem volt, de nagyon szerettem volna egy rendes kaput csinálni. Cserével kaptam egy nagykapunak való faanyagot. Megfigyeltem a deményházi kollektívelnök kapuját, és nekikezdtem ácsolni. Jól ment, mert nagyapámtól sok jó szerszámot örököltem. Amikor össze volt ácsolva, következett a rajzolás, de itt ismét „megbotlottam”. Mikor összebonyolódtam, bejöttem a házba, kezembe vettem a hegedűt, játszottam egyet, s azzal kimentem. A rajz mindjárt sikerült.

– Eddig mit faragott?

– Minden rossz, padláson talált citerát, hegedűt, hangszert megjavítottam, vagy ugyanabban a méretben újragyártottam. Ezek voltak az első munkáim. 1971-ben, a nyárádszentmártoni kultúrotthon avatóján egy kis kiállításom volt a citerákból. A kapufaragáshoz csak később fogtam hozzá, de ebből született a legtöbb.

– Miért a székelykaput faragta előszeretettel?

– Gyermekkoromban anyai nagyanyámmal és nénémmel sokszor mentem a mikházi ferences kolostortemplomba, a kilenc keddi búcsúra, s a lóra vigyázva a nagy ívű székelykaput csodáltam. Álmodoztam: milyen jó lenne egyszer ilyet faragni… Nagy hatással volt rám kamaszkoromban az elpiruló székely kislányka, aki az első csókot adta nekem egy kis székelykapu alatt, amire csak annyi volt faragva, hogy A. D. 1929. Újra és újra találkoztunk, és az egyszerű kapu mind szebb és szebb lett, a végén Tündérország kapuja lett a képzeletemben, virágos indákkal, virágkoszorúval, madarakkal, csillagokkal, a ragyogó Nap és Hold, s előtte a székely kislányka mezeivirág-koszorúval a fején, mezítláb, egy kis tarka katiszoknyában, fehér fiús gallérú blúzban, a két mellén fedeles zsebekkel, friss mosdószappanillattal. Később polgármesterként száznál is több gyöngypártás menyasszonyt eskettem, de egy sem volt szebb a mezeivirág-koszorús kislánynál az álombéli Tündérország kapuja előtt. Ezt az érzést szerettem volna látni egy-egy megfaragott kapumon, de hiába kergettem ezt a vágyamat, akár a délibábot, sosem tudtam utolérni. Egy másik indok, amiért faragni kezdtem: kérték, igényelték. Ha lett volna egy intézmény, egy személy, aki megszervezi a csoportos faragást, még többen lettünk volna. 

– Mi motiválta, hogy folytassa a faragást?

– Az alkotás öröme, a sikerélmény motivált. Amikor a néptanácshoz kerültem, 570 kis, medvetalpas, cserefából készült falusi székelykapu volt az öt faluban, de az 1980-as években jött egy új divatroham: kezdték lebontani a régi kis fakapukat, s bejöttek a vaskapuk. Nagyon fájt, hogy a falukép tájidegen lesz, és a történelem az én számlámra örökíti meg, hogy az őseinktől kapott székely falutípus a történelem emléktárába süllyedt. A falvakban nem volt egy nagy, kötött székelykapu, csak Búzaházán, anyai nagyapámnál, amit a nyárádköszvényesi Kajcsa Jakab készített.

– Milyen fából készül a székelykapu, s melyek a részei?

– Én csak cserefából dolgoztam. A kapu szerkezeti felépítése kétosztatú: gyalogos- és fogatosbejárata van. A há-rom kapulábat a szemöldökfa (kontyfa) köti össze, amit hónaljkötések merevítenek. A kapuk szerkezete kötött, ezért is nevezik kötött kapunak. A fedélszerkezet csipkézett, galambbúgos és zsindellyel van fedve. A kis- és nagykapu felül köríves kiképzésű, a lábak, a könyökkötések (szemöldökgerenda) cserefából készülnek népi ácsolási technikával: vállazással és csapozással. Ipari szeg helyett kovácsoltvas szeget használnak merevítésre. A kapu fekvő helyzetben állítódik össze, majd ráfaragják a motívumokat. Ezek a megnevezések székely nyelvterületen mindenhol ugyanazok, csak a motívumok változnak.

– Milyen motívumokat használt?

– Elsősorban népi motívumokat: magasba törő virágzat keretbe fogva és babérral koszorúzva, amelyen madarak ülnek, csőrükben bogyót tartanak; fejükön hármas bóbita. Ezek nem galambok, inkább a mesék tűzlehozó madarai. Vannak még magasba törő, leveles, kacsos indák, díszített lábak felett tündöklő korongok, a hold, a nap és madarak. A magyar jelképrendszer egyik ősi szimbóluma az égig érő fa, az életfa, a tetejetlen fa, amely összeköti az eget a földdel, de a hosszú életet is jelképezi. Földbe rögzített része, a népi monda szerint, az alvilággal kommunikál. A felírás, a napkoronggal és a holddal díszített kontyfa jelképezi az égboltot, és szeret magán hordani olyan feliratokat, mint Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, vagy Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk, és gyakran Isten hozott! vagy Isten áldjon! A szakirodalom annyira részletesen elemezte, leírta a motívumokat, hogy újat már nem tudok mondani.

Az általam faragott kapukon megjelennek a nem szokványos figurális elemek is. A csodaszarvas legendája ott van a csíkfalvi református parókiakapun, Csaba királyfi mondája a jobbágyfalvi unitárius parókiakapun – a hétágú csillagok ösvényén érkezik. A kapun megjelenő csodaszarvas, turulmadár vagy kerecsensólyom, Isten kardja, a fehér ló legendája az eredetmondáinkhoz nyúlnak vissza, a honfoglalást, az új magyar haza megszületését jelképezik. A csíkfalvi parókiakapun megjelenő szőlőfürt és búzakéve nem csupán a mezőgazdasági termelésre utal, hanem inkább az úrvacsorai jegyekre: a kenyérre és a borra. A gabonakéve az összetartást, az erőt jelképezi; egy-két szalmaszálat könnyen el lehet törni, de egy marék szalmát már nehezebben. A magvető ábrázolása sem csupán mezőgazdasági jelentésű: az apró magvakban benne van az új élet, a jövő „kódja”, a magvető pedig ezt segíti kibontakozni. A csőrükben bogyót tartó madarak a szeretet madarai, ha ágat tartanak a szájukban, Noé madarai: a reménység madarai. A kapun megjelenő óra a déli harangszóra, a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. A kapum második lábán ott a ház asszonya, feje fölött a lámpás, ami azt jelenti, hogy „lángot adok, ápold, add tovább!”, a harmadik kapulábon a muzsikáló székely saját magának húzza, hogy ne a más nótájára kelljen „táncolnia”. Régebb a székelykapu motívumai között a gazda mesterségére utaló jegyeket is találtunk: ha valaki állattenyésztéssel foglalkozott, annak a kapujára két, egymással szemben álló bikát faragtak, ha lovas gazda volt, lófej ábrázolta ezt. A kovácsmester műhelye előtti kapun egy üllő és két kovács volt faragva. Tehát a kapu próbálta hírül adni, hogy ki lakik azon belül.

– Kit tekintett mesterének, ki irányította szakmailag?

– Bandi Dezső tanár úr, akihez akkor fordultam – saját kapum faragásakor –, amikor a mintákkal gond akadt. Akkor ő gyalog járta a vidéket, irányította a népművészeket. Felajánlottam, hogy motorbiciklivel kihozom Vásárhelyről. Szívesen jött. Semmit sem tartott rossznak, de annyit elmondott: a figurális motívumok nem gyakoriak a népi kapufaragásban. Az általam elképzelt motívumokat átalakította faraghatóvá, amelyek most is láthatók a kapun. A kaputükröt a szejkei kapusor egyikéről másoltam. 1980. július 25-ére készült el, 40. születésnapomra – saját magamnak ajándékba. Egy évet dolgoztam a tanár úrral, aki azt tanácsolta, hogy ne hagyjam abba, tanuljak néprajzot. Elválásunk után megbetegedett, kikerült Magyarországra, s ott halt meg. Öröm volt találkozni, beszélgetni vele, s érezni azt a jóindulatot, ahogy egy indulóval, műkedvelővel bánt. Kaptam tőle egy angol vésőt és néhány rajzot.

– Egyik avatószövegben olvastam, hogy a székelykapuk beszélő kapuk, de nem mindenkivel tudnak beszélni, csak azzal, aki ismeri a székely észjárást, a faragó nyelvi rendszerét, motívumait, mondavilágát. Miről „beszélnek” a kapuk? Miért mondja a székelykapu, hogy ő „jelfa”?

– Már Dzsingisz kán is parancsba adta törzseinek, hogy mindenkinek legyen jelfája, címere, mert akinek nincs, az letörlődik a történelem palettájáról, elvész. A székely nép egyik jelfája az észjárás, a nyelvi jelkultúra. Jelfának tekinthetők népdalaink, mondavilágunk, a fonó-szövő kultúránk, a kézműveskultúránk, a népviseletünk, öltözékünk, néptáncunk; jelfa a székely nép szellemi kincse, hitvilágunk és vallási kultúránk, de jelfa a székelykapu is.

A székelykapu utat mutat és összetartozást diktál. Megállásra szólítja az elhaladót, s elkezd vele „beszélgetni”. Minden magyar ember, ha megáll egy székelykapu előtt, annak mondanivalóját, üzenetét sokkal könnyebben leolvassa, mint bárki más nép fia, és jelfának érzi azt. Jelzi, hogy ez vagyok: Egyek vagyunk! A székelykapu jelfa, mert egy népet szolgál. Két világ határán áll, a kint és a bent határán; bent van az élet, életszer, udvar, az otthon. Nem engedi be a rontást és a rossz szellemeket az udvarra. Jelzi, hogy olyan ember lakik ott, aki szereti otthonát, hazáját, nemzetét. A kapu a mindennapi élet része, funkcionális szerepe van, de gazdag tartalmat, mondanivalót is hordoz. Elpirul a székely leánykával együtt, amikor az az első csókot kapja.

– Mennyit kell dolgozni egy székelykapun?

– Saját kapumon egy évig dolgoztam, hogy beszerezzem az anyagot. Minden oldalát le kellett csiszolni, de akkor még nem voltak kézi csiszológépek. Megácsoltam, aztán hétvégeken egy-egy keveset faragtam. Sohasem dolgoztam egyfolytában. Nyugdíjas koromban már 2-3 hónap alatt megfaragtam egy kiskaput, mert volt már rutinom, s ha nem kellett új rajzokat készíteni, akkor a két láb két hét alatt elkészült. Leginkább székelykapukat készítettem – eddig 19-et.

– Milyen szerszámot használt kapufaragásra és hangszerkészítésre?

– Kapuácsoláshoz nagyapámtól örökölt ácsszerszámokat használtam, csak nagyon kevés új eszköz állt a rendelkezésemre; egy kis házi készítésű gyalugép, körfűrész. A faragószerszámok egy részét a helyi kovácsokkal csináltattam. Fából méretre, formára kifaragtam nekik, s a jól képzett öreg kovácsok tökéletesen elkészítették. Ezeket most is őrzöm. Később már vásároltam a szerszámokat, a kereskedelemben forgalmazták. Gyermekkorom óta javítottam a rossz, eldobott hegedűket, sikerült egyet-kettőt újat is készíteni. Javítottam a rossz citerákat vagy megcsináltam a mását. Annyit játszom rajtuk, hogy ki tudom próbálni. Azért tanultam meg hegedülni a cigányoktól, hogy a hangszer minden hangját ki tudjam próbálni. Képzett zenész nem volt a környezetemben, még a faluban sem. A péterlaki cigányok ujját figyeltem gyerekkoromban, és bosszankodtam, hogy nekik szól, s nekem nem. Aztán addig próbálgattam a rossz hegedűkön, amíg menni kezdett. Így tanultam meg citerán játszani. Nem vagyok csodabogár – hobbiból tettem. Szólt bennem egy dallam, valahol hallottam, és elraktároztam, hogy elő tudjam kapni. Többféle citerát készítettem: kis, prímciterákat, kísérőt s egy nagyot, ami nincs is a citeravilágban.

– Mikor lett polgármester, Csíkfalva község vezetője?

– 1973-ig dolgoztam technikusként, amikor az akkori, nyugdíjba vonult polgármester helyett helyi kádert kerestek, akinek legalább érettségije van, és munkás környezetből származik. Így találtak rám, s határozattal kineveztek – választásig – a községi néptanács elnökének. Mikor jött a választás – megválasztottak. Úgy látták, hogy el tudom végezni a feladatot, amit el is végeztem. Az összes következő választáskor jelöltek, s 2000-ig minden alkalommal megválasztottak. Időközben községvezetőként képzésekre is jártam; Kolozsváron és Bukarestben elvégeztem a közigazgatásit.

– Mivel telnek a napjai, mit dolgozik?

– Tíz éve mű szívbillentyűt kaptam. Szívműtétem után már csak egy-két kaput faragtam, azóta lecsendesedett az addigi ritmusom, tavaly két kapufaragási felkérést is visszautasítottam. De egész életemben, ha régi, érdekes dolog került a kezembe, igyekeztem megjavítani, hogy ne kerüljön enyészetre.

– Mit üzen a mai fiataloknak?

– Azt, hogy bárki képes nekifogni és megmutatni: tud nálamnál különbet faragni. Mögöttem már rengeteg a kilométer, de a fiataloknak tanácsolom, hogy az előttük álló sok-sok kilométert ne sétálják végig hiába: alkossanak, faragjanak. Faragják meg helyettem is a kamaszkori álmokat, mert azok a legszebbek. Én majd követni fogom a csillagok szemével, amelyeket a kapuimra faragtam. És nagyon-nagyon boldog leszek. Az álmok nem hazudnak, az álmok, a vágyak, az emlékek nem öregednek meg. Sohasem láttam öregkori álmot, csak fára mászó gyermeket, álmodozó kamaszt, keményen küszködő férfit. Ez volna nekem a legnagyobb boldogság. Nem kell félni a hibától. Azt mondta Bandi Dezső, hogy a hiba elnézhető. Talált olyan kaput is, amelyben nem volt hiba. Annak az volt a hibája, hogy nem volt hibája. Lássanak neki a fiatalok a faragásnak, és ne féljenek a hibától!

– Egy végszó?

– Kapuim azokból a fákból vannak faragva, amelyek itt, a Bögöz erdejében, a Gyűrűsben, a Völgyesben vagy a Hegyesben nőttek fel. Itt, a szemünk láttán, apáink, nagyapáink szeme láttán. Ezek a fák hallották a reménység madarának napkeleti énekét, a csodaszarvas bőgését dagadó holdas, leheletpárás éjszakában, ahol csoportosan belebőgik a levegőbe: ez az erdő a miénk… És minden évben megjelennek a csillagok ösvényén, éneklik a reménységet, mígnem szép csendesen továbbállnak. A kivágott tölgyek helyett más nő, születnek kicsi szarvasok, reménység- és békemadár-fiókák, születnek unokák, dédunokák és ükunokák, akik minden évben újra hallják az erdők reménységkoncertjét. És újra lesz szőlő és lágy kenyér; újra kívánhatunk bort, búzát, békességet!

*Az interjú kivitelezésében nyújtott technikai segítségért illesse köszönet Gligor Róbert László újságírót.