A tükörkép

A piros szvetteres, zömök asszony és a szürke zakós, szakállas férfi a hátsó sorok egyikében ült, tisztes távolságban az ökölvívás fiatal, csupa izom szurkolóitól. Válluk, karjuk nem ért össze, és nem is szóltak egymáshoz, mégis valami furcsa összhang vette őket körül, és különítette el a többi résztvevőtől. Amikor a mérkőzések közvetítője bejelentette a tízperces szünetet, az asszony felállt, és kisietett. Egy adag pattogatott kukoricával tért vissza, szerzeményét a férfi ölébe tette. Némán emelték szájukhoz a fehér szemeket, s közben mintha a vonásaik is megszelídültek volna. Másfél órával később, a bajnokság végén, az utolsók között szedelőzködtek. Úgy tűnt, mintha csak megjátszanák a távozást, és a fények kialvása után vissza szándékoznának térni az egymásnak feszülő testek színhelyére, ahol nemrég még edzők kiabáltak, a tizen-, huszonéves versenyzők pedig a győzelem részegítő örömével vagy fullasztó vereségtudattal tántorogtak az öltözők felé. Percekig viaskodtam magammal, végül mégis megszólítottam a különös párt.

– Nem vagyunk mi olyan érdekesek – szabadkozott a férfi, társa azonban biztatóan mosolygott. Egy összegyűrt cigarettásdobozt húzott elő szvettere zsebéből, egy-két szál volt még benne. A férfi szolgálatkészen vette elő a gyufát, és csendben nézte asszonyát, amint rágyújt. 

- Mindig mondom neki, hogy le kellene már szokni a füstölésről. Drága is, ártalmas is – vonogatta a vállát.

– Ennyi öröme csak lehet az embernek – szólalt meg mély hangon az asszony. – Más káros szenvedélyem nincs, még kávézni sem szoktam. Cigi sem kell sok, csak egy-két szál naponta. Igaz, régen, lánykoromban a szagát sem bírtam. De aztán dolgozni kezdtem abban a bárban, ahol őt is megismertem – simított végig a tekintetével a férfin. – Ott vágni lehetett a füstöt. Én is dohányozni kezdtem, csak így bírhattam ki.

– Mikor ismerkedtek meg?

– Húsz éve is megvan annak. De nem volt olyan egyszerű, mint a filmekben. Már jó ideje munkába álltam, amikor a párom elkezdett odajárogatni. Mindig citromos vodkát kért, és órákig elüldögélt egy-egy pohár mellett. Annyit búslakodott minden este, hogy a végén megszólítottam. Nem vette rossz néven az érdeklődést, hamar megnyílt előttem. Elmondta, hogy rosszban van a feleségével, az asszony nemrég ki is pakolta otthonról, azóta egy munkatársánál lakik. A lányáról is mesélt, akit a felesége teljesen ellene fordított. Lassan összebarátkoztunk. Én már jó ideje menyasszony voltam, egy falumbeli férfival készültem házassságot kötni, akit gyermekkoromtól ismertem, de ezt a bánatos idegent úgy megszerettem, hogy visszamondtam az esküvőt. A családom nem tudta elfogadni, hogy egy nős férfival álltam össze, anyámék azt mondták, ha így döntöttem, többé ne számítsak rájuk. Ketten maradtunk a párommal a nagyvilágban. De nem bántuk, olyan szépen indult minden. Béreltünk egy kicsi albérletet, ott kezdtük a közös életet. Aztán jöttek a bajok.

– Mi történt?

– Kitettek a gyárból – vette át a szót a szakállas. – Azt mondták, létszámcsökkentés miatt kell elmennem, de inkább az ital lehetett az oka, mert arról a szebb napokon sem tudtam lemondani. Ha nem bánatomban, akkor örömömben iszogattam. Egy keresetből nehezebben tudtuk fenntartani az albérletet, végül ki is kerültünk onnan. Egy ideig a menhelyen laktunk, aztán hol itt, hol ott, ismerősöknél. Engem közben egyre jobban legyőzött a szenvedélyem, pedig egyszer terápiával is próbálkoztam. 

– Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, kilépek ebből a kapcsolatból – nézett rám az asszony. – Összecsomagoltam, és elindultam haza anyámékhoz, akikkel azóta sem beszéltem. Megérkezett a busz, és már majdnem felszálltam, amikor hirtelen belém hasított, hogy ezt nem tehetem. Felelős vagyok ezért a férfiért, attól a pillanattól, hogy először megszólítottam. Hazamentem hozzá, az akkori otthonunkba. Ott aludt az ágyon ruhástól, cipőstől. Odabújtam hozzá, betakartam. 

– Azután mintha valami megváltozott volna – szólalt meg újra a férfi. – Megint közeledni kezdtünk egymáshoz, beszélgettünk, sétálni mentünk. Erőt vettem magamon, és egyre ritkábban nyúltam az alkoholhoz. Most már három éve nem iszom. 

 – Minek a hatására mondott le a szenvedélyéről?

– Aznap, amikor az asszony el akart menni, azt álmodtam, hogy örökre elveszítettem. Láttam, ahogy felül a buszra, és tudtam, hogy soha nem tér vissza. Mégis, amikor felébredtem, ott volt mellettem. Azt hiszem, akkor dőlt el minden. Rájöttem, hogy ő tulajdonképpen a tükörképem. Pontosan megmutatja, hogy milyen vagyok. De ha nincs mellettem, önmagam sem láthatom többé.

– Most hol laknak? – tettem fel a hallottak után talán túlságosan prózai kérdést. 

– Egy nyolcvanéves nőnél, akit korábban egy barátnőm rendezett. Neki már nem engedi meg az egészsége, hogy éjjel-nappal helytálljon, és amikor megkérdezte, hogy nem vennénk-e át tőle ezt a munkát, éltünk a lehetőséggel. Vasárnaponként a nénit meglátogatja a fia és a menye, olyankor van pár szabad óránk. A párom valamikor nagyon szerette a bokszmeccseket, azért jöttünk most el ide. Na meg azért, mert nem kellett fizetni – mosolyodott el halványan az asszony, s közben fázósan húzta össze magán a szvettert. Elköszöntünk, de beszélgetőtársaim nem indultak haza. Azt mondták, sétálnak még egyet a ligeti fák alatt.