Időnként nemzetünk jelzőjeként itt-ott elhangzik a félelmetes felismerés: újból rajtunk van a turáni átok. Sikertelen választások, kudarcba fulladt magyar remények vagy csúfos vereségek után majdhogynem el is hittem – minket átok fog.
Táltosok – Körösfői-Kriesch Aladár faliképe a Kultúrpalotában
Időnként nemzetünk jelzőjeként itt-ott elhangzik a félelmetes felismerés: újból rajtunk van a turáni átok. Sikertelen választások, kudarcba fulladt magyar remények vagy csúfos vereségek után majdhogynem el is hittem – minket átok fog.
A turáni átok egy legenda, amely szerint a magyarok közti viszálykodás, széthúzás egy átok következménye. Egyik magyarázat szerint Szent István által üldözött táltosoktól ered ez az átok, amelynek következménye a magyarok közti széthúzás, ellenségeskedés.
Egyetlen bajom van nekem csak ezzel a legendával. Az én hitem és lelkem szerint a táltos sokkal jobban szerette népét, mint hogy rosszat kért volna az Istentől. Ismereteim szerint a táltos áldáskérő imádságokat énekelt valahol a Kaspi-tenger mellett, a turáni alföldön, és nem átkozódott. Az én hitem és lelkem szerint Isten sem a táltosoktól kérdezi meg, mit tegyen a magyarokkal – átkozza vagy áldja őket, hiszen Kölcsey óta azért így imádkozunk ünnepi felbuzdulásunkban: Isten, áldd meg a magyart!
Történt, hogy október végén, hajnalosan félszáz autóbusz elindult Marosvásárhelyről a székelyek nagy menetelésének helyszínére. A nagy találkozás vágyakozása és egy átérzett összefogás érződött az autóbuszon, amikor a balavásári letérőnél rutinszolgálatot mímelve leállítottak a román rendőrök, majd a székelyföldi fák és tornácos házak között elsuhanva, a Hargita lábánál köszönt ránk a keletről érkezett virradat. Éppen Csíkszeredába érkeztünk, ahol a meglepő hír fogadott: elromlott a székelyeket szállító személyvonat. Én ilyet addig még nem hallottam, hogy egy vonat „elromlik”, és akkor nincs továbbutazás. A szervezők nem ezzel a meglepő fordulattal foglalkoztak, hanem pár perc alatt, a szemem előtt átrendeztek három egymást követő autóbuszt, és azonnal került hely hét csíkszeredai székelynek. Később érkezett autóbuszokon is volt annyi hely, hogy az otthonról elindult székelyek megérkezhettek Gábor Áron útjához.
Én akkor ott, Csíkzsögödön úgy éreztem – és azóta sem tudom elfelejteni –, mi, erdélyi magyarok és székelyek nem széthúzunk, hanem egymáson segítünk. S ez nem átok egy népen, hanem áldás rajtunk. Talán Turán óta élünk így…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
