Újjászületések

• 2013-03-26 15:49:35

• Nagy Székely Ildikó

Régi utakról, táncokról, legyőzött és elfelejtett távolságokról álmodnának Csibi János műhelyének ideiglenes és állandó lakói, ha a polcokon szunnyadó sokaság rendelkezne az álomlátás ajándékával.

Régi utakról, táncokról, legyőzött és elfelejtett távolságokról álmodnának Csibi János műhelyének ideiglenes és állandó lakói, ha a polcokon szunnyadó sokaság rendelkezne az álomlátás ajándékával. Az 55 éves cipészmesterhez munkaidő után csengettem be, de beszélgetés közben sem tette le kezéből a „gyógyulásra” váró lábbelit.

– A hetvenes évek elején kezdtem a szakmát. A 8 osztály elvégzése után a Metalotehnicába készültem, de nem volt biztos, hogy felvesznek. Az egyik osztálytársam hívott az Uniderma vállalathoz, ott, a Forradalom utcai műhelyben tanultam ki a cipészmesterséget – kezdte történetét a középkorú férfi.

– Először a Sáros utcai központi részlegre helyeztek, majd a Casa de Moda (Divatház) épületébe, aztán vissza a központba, végül a Tudor negyedi részlegre kerültem. Jó világ volt akkoriban. A főtéren (a Divatházban) a harmadik emeleten voltunk, egy épületben a szabókkal, a kötöde munkásaival. Vadonatúj lábbeliket készítettünk, négy üzletből érkezett a rendelés, most is tudom, hol voltak azok az üzletek. De nem olyan cipőket készítettünk, mint amilyenek a mostaniak. Műanyaggal egyáltalán nem dolgoztunk, bőrtalpas, varrott lábbelik kerültek ki tőlünk, faszeges cipők, táncos csizmák. Az énekesnők lábbelije, Cseh Judit ezerráncú piros csizmája is nálunk készült.

– A fizetés milyen volt?

– Elég tűrhető. Egyéni normára dolgoztunk, 2500-3000 lejt kerestünk egy hónapban. Ha túlóráztunk, 4000 lejre is felmehetett a havi bér, de azt akkor más nevére kellett íratni, a megszabott határt ugyanis nem léphettük át, a vállalat elnöke sem kapott többet 4200 lejnél. Az anyaghiány viszont állandó gondot jelentett. Emiatt minden hónapban egy-két hétig leállt a munka. Sokáig fázisban dolgoztunk, minden alkalmazott a munkafolyamat egy bizonyos szakaszát végezte el, mi például talpaltunk, a nők a lábbelik felső részét készítették. Mivel azonban nem fizették egyformán az egyes munkafázisokat, a kaptára húzásért például több járt, mint a talpalásért, előfordult, hogy egyesek többet dolgoztak, mégis kevesebb pénzt kaptak másoknál. Konfliktusos helyzet alakult ki az alkalmazottak között, emiatt aztán bevezették azt, hogy minden munkaszakaszt ugyanaz az alkalmazott végezzen. Így kevesebbet lehetett termelni. Nem sokkal azután, hogy a Tudor negyedi műhelybe kerültem, kitört a forradalom. A rendszerváltás után körülbelül tíz évig dolgoztam még ott. A vállalatot privatizálták, de nemsokára csődbe ment. Nekünk is voltak részvényeink, azok után egy banit sem kaptunk. Mindenki szétszéledt, én is munkanélküli lettem. Egy Tudor negyedi cipőjavító műhelyben találtam állást, ott két évet húztam le, majd ide kerültem, a főtérre. Tizenöt év telt el azóta.

Csengetés szakította félbe az emlékezést. Két fiatal nő érkezett, egyikük kezében jókora reklámszatyor.

– Ebbe szeretnénk egy lyukat – halászott elő egy tűsarkú cipőt a szatyros. – Hogy kitehessük az üzletünkben a kirakatba – magyarázta.

– Lyukasszam ki egészen? De itt acéllemez van, azt nem lehet átvágni – rázta a fejét a cipészmester.

– El akarták rontani azt a drága, szép cipőt – nézett rám cinkos mosollyal a kliensek távozása után. Aztán mostani munkájára terelődött a szó.

– Nem panaszkodhatom, van munka bőven. Júliustól augusztusig lecsökken a kereslet, de szeptembertől karácsonyig és március közepétől nyárig nem unatkozom. Sok a szegény ember mostanában, nekik nem telik méregdrága cipőre, csizmára. Turkálóból vásárolnak lábbelit, és ha van rajta egy kicsi hiba, idehozzák. Kevesen maradtunk a szakmában, az ujjaimon meg tudom számolni, hány cipész van még Vásárhelyen. Pedig jó lenne, ha minden negyedben működne legalább egy ilyen műhely. Volt mellettem egy fiatalember, ő az utolsó cipészinas-generációhoz tartozott. Egy gyógyászati segédeszközöket gyártó céghez ment át, most ott készíti a speciális lábbeliket. Akárhogy is nézzük, kihalófélben van ez a mesterség, de nemcsak ez, az esztergályosoké, a szíjgyártóké, táskajavítóké is. Meggazdagodni nem lehet belőle, ezért is húzódoznak tőle a fiatalok, meg aztán a nyersanyag is sokba kerül. Mi a lengyelektől, spanyoloktól, bolgároktól hozatjuk az anyagot, holnap is jön a kolozsvári autó. Egy varrógéppel és egy csiszológéppel dolgozunk, azt sem könnyű beszerezni, ha valaki most indítana egy ilyen vállalkozást. A helyiség bérlése pedig az egész jövedelmet elviszi. A főnököm tíz évig fizetett bért ezért a műhelyért, aztán sikerült megvásárolnia.

A bejárati ajtó mellett hosszú árlistát böngészhet a kliens. Vendéglátóm készségesen sorolta a szolgáltatásokat: a női cipő flekkezése 8-10 lej, a férfié 12, a féltalp 22-25 lejbe, a telitalp 60 lejbe kerül, a varrás 3 lejnél kezdődik, a sarokcseréért 30 lejt kell fizetni.

– Egyeseket az utcán hagy cserben a cipő, a kezükben hozzák a sarkot. Sokan a csizmájukat szeretnék megmenteni, foltozást, cipzárcserét kérnek. Ezek a lábbelik nagyon jó minőségűek, 20-30 évet is megérnek, nem csoda, hogy ragaszkodik hozzájuk a viselőjük – emelt le egy barna csizmát az egyik polcról. Aztán a szekrény tetején sorakozó dobozokra mutatott.

– Gyakran előfordul, hogy a kliens nem tud fizetni a cipőjavításért, akkor felírjuk a füzetbe, aztán behozza a pénzt, mikor tudja. Egyesek viszont egyáltalán nem jönnek a cipőjükért. Ilyen ittfelejtett lábbeliket őrzök ott fent. Várok egy-két évig, aztán elküldöm őket valamelyik árvaháznak.

Csibi Jánosnak három lánya van, hat unokája közül öt fiú.

– Mire ők felnőnek, én rég nyugdíjba mentem – mondta, mikor arról érdeklődtem, nincs-e a családban valaki, aki továbbvinné a mesterséget.

– Mit szeret a legjobban ebben a mesterségben? – firtattam indulás előtt.

– Mindent megcsinálok. Kicsit azért már unalmassá vált ez a munka, főleg mióta egyedül vagyok a műhelyben – jegyezte meg, aztán már nyúlt is újra az asztalon pihenő cipő után.