Újjászületnek a kidobandó bútorok

Mindenkinek van otthon egy-két bútordarabja, ami talán évek óta a lomtárban hever, mert ódivatú, de valahogy nincs szívünk kidobni. Vagy egyszerűen unjuk már a konyha-, szobabútort, újra vágyunk, de valójában még jó állapotban van, vagy annyira a szívünkhöz nőtt, hogy nem szívesen válnánk meg tőle. Ezekben a helyzetekben kínál megoldást a négy tehetséges és kreatív lányból álló, Vinterio Furniture nevet viselő csapat, amely régi bútorokat varázsol újjá. Hogy honnan jött az ötlet, és miként születik újjá a kezük alatt egy-egy ósdi darab? – erről beszélgettünk Bardosán Sheila Tímea ötletgazdával.  

– Képzőművészeti szakot végeztem a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban, majd Kolozsváron, a Sapientia egyetem film, fotó, média szakán folytattam a tanulmányaimat, az egyetemi évek után pedig hazakerültem Marosvásárhelyre. Emlékszem, volt egy régi szekrényünk a teraszon, és édesanyám évek óta kért, hogy fessem le, mert szerette volna, ha jellegzetes népies külsőt kap. Akkor kezdett érlelődni bennem az ötlet, mivel nagyon jól telt az a hónap, amíg a szekrényt felújítottam. Hosszas volt, mert akkor még semmiféle ismeretem nem volt arról, hogy milyen anyagokkal érdemes dolgozni, hogyan is fogjak neki. A lehető legocsmányabb technikával, olajfestékkel festettem le ezt a szekrényt, utána kerültek alternatív megoldások erre is, de valahol el kellett kezdeni. Azért is költöztem haza, mert albérletben nincsen lehetőség ilyen jellegű tevékenységre, más, amikor otthon, egy kertes házban van egy kis műhely, ahol nyugodtan dolgozhatok. Kezdetben saját használatra, vagy barátoknak, ismerősöknek kezdtem el bútorokat restaurálni. De valójában nem is restaurálásról van szó, mert nem értékes bútorokra kell gondolni, amit szakemberhez viszünk, hanem eldobandó, elhanyagolt masszív bútorokra, ami minden házban megtalálható. Mindannyian örököltünk legalább két-három széket, ami ugyan kedves, de nem költenénk rá sokat. 

A tavaly egyik barátnőm, egy jelenlegi csapattársam meghívott magához egy hétvégére, hogy segítsek neki felújítani egy kis komódot. Csatlakozott még két barátnő, és nagyon jó hangulatban telt a hétvége, a két nap alatt négy kis bútor készült el. A nap végén, látva a kész munkákat, arra jutottunk, hogy ezzel érdemes lenne komolyabban, vállalkozásszerűen foglalkozni.  

– Kik alkotják a csapatot? 

– Nagyon színes a társaság, négy lány van, én képzőművész vagyok, van dizájnerünk, Püspöki Adél, utazó-bloggerünk, Takács Adrienn és jogászunk, Radu Tímea.  Amikor összeállt a csapat, elkezdtünk keresgélni, az interneten rengeteg segítséget kap az ember különböző bútorfestő csoportokból. Főleg külföldi szakemberektől, mert itthon nem mondanám, hogy éppen gyerekcipőben jár, de nem túl elterjedt a bútorfestés. Magyarországi szakemberektől kaptam segítséget a házi krétafesték technikájával kapcsolatban, és most kizárólag ezzel dolgozunk. Az a különlegessége, hogy nem kell a bútort előkészíteni, azaz nem kell csiszolni, alapozni, ami nagyon nagy munka lenne. A házi krétafesték egyből kenhető a felületre. 

– Hogyan dől el, hogy milyen külsőt kap egy-egy darab?

– Mindig azt mondom, hogy nem kell ráerőltetni sem a színt, sem a mintát, ha nem azt „követeli” a formai világa, hanem kell hagyni, hogy „beszéljen” a darab. Igyekszünk belevinni a saját ízlésünket, és a megrendelő elképzelését figyelembe véve a kettő között megtalálni a legjobb megoldást. Kreatív munkakörben ez mindig így működik. 

– Milyen darabokkal dolgoztok? Kizárólag régi, vagy a mostanában igen népszerű, préselt lemezből készült bútorokat is elvállaltok?

– A festéknek éppen az a különlegessége, hogy egy sima PAL-bútorból is készíthetünk egy vintage hatású, személyesebb darabot. A padlástól kezdve az istállóig, a „kemence torkáig” és az ócskapiacig mindenhonnan kerültek úgymond halálra ítélt bútordarabok. Például a saját ruhásszekrényem is az istállóból került elő. Kinevettek, amikor mondtam, hogy be akarom vinni a házba, viszont amikor elkészült, szinte sajnálták, hogy csak úgy ideadták nekem. Nem titkolt szándékunk, hogy rávezessük az osztályközösségeket, a szülőket, hogy ne rohanjanak a nagyáruházba, amikor bútort szeretnének, hanem először nézzenek körül otthon vagy az ismerősüknél, hogy mi az, ami megmenthető. 

– Kik fordulnak hozzátok?

– Olyanok alkotják a célközönségünket, akiknek az értékrendje hasonló a miénkhez, akik felismerik az ebben rejlő lehetőségeket, és nekik is van otthon néhány kedves bútordarabjuk. Van, aki elhozza a bútort, de akad, aki csak tanácsot kér, mert ő maga szeretné felújítani. És ennek örülünk, mert nem az a célunk, hogy kisajátítsuk ezt a technikát. Éppen ezért számos workshopot szerveztünk, utoljára a Petry látványműhelyben volt egy többórás foglalkozás, ahol az alapoktól kezdve tanácsokkal segítettünk, illetve eszközt adtunk az emberek kezébe, ők csak a bútort kellett hozzák. Igazából a Vásárhelyi Forgatagon indult be minden, akkor kerültünk a nagyobb nyilvánosság elé. A Szféra udvaron zajló foglalkozást hozd magaddal stílusban képzeltük el, de kétségek támadtak, hogy az emberek szórakozni jönnek, nem fogják magukkal cipelni otthonról a kisszéket. Ezért arra gondoltunk, hogy legyen egy kis jótékonykodó része is a kezdeményezésnek, beszerzünk néhány bútordarabot, az ócskapiacról sámlikat, kis polcokat, fadobozkákat, hogy legyen amit festeni azoknak, akik arra tévednek, és ezeket jelképes összegért meg lehetett vásárolni. Illetve volt egy hűségkassza is kitéve, a bevételt a havadtői gyermekotthonnak szántuk. Tanszereket vásároltunk a pénzből, és egy napot a gyerekekkel töltöttünk, amikor az adományba kapott fekete íróasztalaikat felújítottuk közösen, ami hatalmas élmény volt számukra. Többen mondták, hogy ha megnőnek, ők is bútorfestők lesznek. 

– Nemrég pedig a kebelei osztálytermet varázsoltátok újjá…

– Bodoki Lili, a kebelei iskola tanítónője, aki a Forgatagon ismert meg bennünket, kis időre rá megkeresett, hogy szeretné felújítani a tantermet. Kapott erre egy bizonyos keretet a helyi polgármesteri hivataltól, és ránk gondolt. Tudni kell, hogy nyolc év után most kerültek új helyszínre, addig a kultúrotthonban tanultak a gyerekek, gyenge körülmények között. Tizenkét nehéz helyzetben élő gyerek jár oda. Öt nap állt a rendelkezésünkre és ötszáz lejes keret. A mai napig nem tudom, hogy sikerült „beleférni”, de elkészültünk vele, és igazából egy új osztálytermet kaptak. Lefestettük a székeket, asztalokat, a falat népies motívumokkal díszítettük. És utólag mesélte a tanítónő, hogy a gyerekek azóta sokkal jobban odafigyelnek a környezetükre. 

Azóta a marosvásárhelyi 8-as számú óvoda is megkeresett minket, ott kisszékeket festettünk, de van felkérésünk a marosszentgyörgyi tanintézet részéről is. 

– Bizonyára nagyon sok bútor született újjá a kezed alatt. Van-e kedvenc darabod?

– Igen, egy régi kis szekrény, amihez nem mindennapi úton jutottam hozzá. Talán a  legviccesebb élményem volt, amikor néhány hete elmentem valakihez gardróbszekrényt festeni. A lépcsőházban megláttam egy régi szekrénykét, amit virágtartóként használtak. Mondtam a megrendelőnek, hogy nem tudom, kié, de nekem ez a darab kell. Több helyre is bekopogtunk, amíg megtaláltuk a tulajdonost. Felajánlottam, hogy kifizetem, sőt hozok helyette másikat, amire a virágokat tegye.  El nem tudom mondani, hogy milyen volt a reakciója, nem értette, minek kell nekem ez a „vacak”. De szerencsére sikerült megegyezni. Úgy működik, hogy meglátom a darabot, és egyszerűen beleszeretek. Az is előfordul, hogy jön egy felkérés, hoznak egy bútordarabot, és a munkafolyamat során annyira a szívemhez nő, hogy fájó szívvel adom vissza a gazdájának. 

Szintén érdekes történet volt, amikor a Forgatag előtti vasárnap kimentünk az ócskapiacra, hogy vásároljunk néhány darabot, amit majd lefesthetnek az érdeklődők. Van egy bácsi, aki szinte minden vasárnap ott van, sámlikat árul, a kis szekerével húzza maga után. Tíz darab volt aznap a szekerén, és mondtam, hogy kérem mind a tízet. Furcsán nézett rám, kérdezte, hogy óvodába kell-e, mondtam, nem, majd afelől érdeklődött, hogy ilyen fiatalon ilyen sok gyerekem van-e. 

A Forgatagon nagyon sokan fordultak meg a műhelyünkben, idősek is betértek, és mondták, milyen jó érzés látni, hogy vannak fiatalok, akik értékelik a múltat, a régi tárgyakat. Számunkra is elégtétel, hogy egyre több pedagógus és szülő kapja fel erre a fejét, hogy ők is szeretnék, hogy a gyerekeik ilyen osztályterembe járjanak, és kreatívabb közegben töltsék el a napi 6-7 órát.