Ulickaja limlomjai

Könyve bevezetőjében Ljudmila Ulickaja valóban limlomokról, sokáig őrzött, majd mégis kidobott tárgyakról ír, köztük van a nagymama fehér glaszékesztyűje, az órás dédapa sokféle szerkentyűje, eltört kínai porcelánkészlet, mindez egy cipősdobozban, lakásról lakásra vándoroltatva.

Könyve bevezetőjében Ljudmila Ulickaja valóban limlomokról, sokáig őrzött, majd mégis kidobott tárgyakról ír, köztük van a nagymama fehér glaszékesztyűje, az órás dédapa sokféle szerkentyűje, eltört kínai porcelánkészlet, mindez egy cipősdobozban, lakásról lakásra vándoroltatva. És ha netán eldobná, egy nagy elhatározással kihajítaná őket, akkor sem szabadulna meg az emlékektől, amelyeket őriznek. Nemcsak múltjuk, hanem kötődésük van a tárgyaknak, a tárgyak túlélnek bennünket – írja. Örömmel nyugtázom, hogy erre már én is rájöttem, réges-régen, a bukaresti nagy földrengés után változott meg azelőtti ragaszkodásom a tárgyakhoz. Azokban a percekben, az irtózatos morajlás közepette elindultak a sötétben a régen őrzött kedves családi dísztárgyak, a piros porcelánkancsó, az aranyszélű kristálypoharak. Lebegtek a szoba sötétjében, aztán egyszerre könyvek zuhantak a padlóra, előreesett a konyhaszekrény, megállt a falióra. Használhatatlan törmelékké váltak. Elhatároztam aztán, hogy többé nem gyűjtögetek, nem őrizgetek, nem vásárolok régi és értékes tárgyakat. Ezt nem lehet betartani. Nagyanyám, anyám, apám emléke olyan dolgokban él, amelyeket ők varrtak, készítettek, őriztek, használtak. Ulickaja szerint olyan erős a kötődésünk a régi, megszokott vagy emlékeket őrző tárgyakhoz, hogy úgysem szabadulunk tőlük. Tekintsük ezt a továbbiakban szimbólumnak is, hiszen az írónő ebben a limlomos kötetében olyan emlékezetes írásait, élményeit, sorsfordító vallomásait gyűjtötte egybe, amelyek életét, munkásságát, világnézetét formálták. A múlt év végén megjelent kötetet a budapesti Magvető Kiadó jelentette meg, bemutatóján a Corvin moziban jelen volt az írónő, és számos magyarul megjelent regényének fordítója, Goretity József.

A rá jellemző közvetlenséggel, őszinteséggel elevenné varázsolt gyermekkora, barátai jelleme, a családja és a szovjet társadalom, amelybe beleszületett, de amelynek bátor bírálója és józan megítélője lett, meghatározták életútját.

Ulickaja életének és családjának változásai a szovjet hatalom széthullása, a birodalom felbomlása, a társadalom lélegzetvétele és tagjainak útkeresése közepette történnek. Órásmester dédapja, fúró-faragó, gépeket feltaláló mérnök apja, de leginkább a család éjjel-nappal dolgozó asszonyai a tehetség, a találékonyság génjeit örökítették, adták neki, elindítják a pályán, belökik a küzdőtérre. Nem korán, hanem sok tanulás, sikertelen felvételizés, méltánytalanság után válik íróvá, első kisregénye franciául jelenik meg, csak ezután otthon. A nagy orosz irodalom felneveli, a modern orosz irodalom magához vonzza. Ezt következtetem az Olvasmányok fejezetből, a Vladimir Nabokovról írott soraiból. Így értettem meg, ha eddig nem figyeltem fel Nabokov műveire, milyen nagy jelentősége volt az orosz emigráns irodalomnak, amikor szamizdatban, gépelt lapokon olvasták, és milyen kiváló tehetségek alkották ezt az irodalmat.

„A múlt században az irodalomban csoda történt, amit úgy hívunk, hogy Vladimir Nabokov.

Az emigráns író, aki fiatalemberként hagyta el Oroszországot, egy személyben hajtott végre olyan áttörést az orosz nyelvben, amilyenre őelőtte legfeljebb Puskin volt csak képes” – írja Ulickaja. Szerencsés az az olvasó tehát, aki eredetiben ismerkedik Nabokov műveivel. A magyar könyvkiadás nem maradt adós Nabokov műveivel sem, az Európa könyvkiadó életműsorozatban jelentette meg regényeit. Ulickaja értékelése annál inkább kíváncsivá tesz és az olvasó bátran elindulhat, hogy felfedezze Nabokovot, a zsenit, a homéroszi témát érintő és James Joyce Ulysseséhez hasonlítható könyvét, az Adomány címűt, amelyet a tudomány és a művészi világlátás összekapcsolódásának tart Ulickaja.

Izgalmas mindaz, amit Paszternakról ír, a Zsivagó doktor olvasása közben. Új meg új kincsre lel benne, amikor újraolvassa.

„Paszternak volt az, aki lerántotta szememről a hályogot, és neki köszönhetően látni kezdtem azt, amit korábban még nem is sejtettem: azt, hogy minden mindennel összefügg, meg az összefüggésben rejlő, kimondhatatlan szépséget… Az író mesterségbeli tudása abban rejlik,hogy a lehető legteljesebben mutatja be ezeket a titokzatos, félig elképzelt, félig ellesett kapcsolatokat.”

10 év távlatában

Telik-múlik az idő, repülnek az évek. Hogy mennyire így van, azt most is érzékelem, hiszen visszakeresve Ulickajáról szóló első írásomat, dátuma 2004. Az akkori ünnepi könyvhéten jelent meg Életművésznők című könyve, ez döbbentett rá, hogy milyen keveset olvastunk akkoriban a 90-es évek orosz irodalmából. Reveláció volt Ulickaja könyve, a dogmatikus szocreál irodalmat megrengető további könyvei, hősnői, a mindennapok nehézségeivel küszködő Zsenya, vagy a szétszóródott családját magához ölelő Medea a nagy regénynek számító Medea és gyermekeiben.

2009-ben, ugyancsak a tavaszi könyvhéten találkozhattunk Ulickajával. Emlékezetemet visszapörgetve, egy kistermetű, de nagyon élénk, mozgékony, mindenre figyelő asszonyt látok, akit megjelenésekor a Millenáris színpadán nagy tapssal fogadott a közönség, hamar kialakult a kapcsolat a közönség és az írónő közt, sokan oroszul kérdezték a regényeiről, tolmácsra sem volt szükség. Azóta is sok az olvasója, sok nyelvre fordították, irodalmi nagydíjat nem egy országból kapott. Ami írásművészete teljében sújtotta azonban, az a betegsége, a családjában és barátai közt is előfordult daganatos betegség, amelyet fájdalmasan és nehezen gyógyítanak Oroszországban. Ulickaját, aki éppen egy izraeli könyvvásárra készült, barátai a Hadassah kórházba vitték, ahol nagyhírű orvosok eredményesen, kevésbé fájdalmasan kezelik ezt a betegséget. Barátai, ismerősei mellette álltak, kísérték a vizsgálatokra. Erről szóló írása, a moszkvai szűrővizsgálattal kezdődően valósághű dokumentum, a félelem leküzdése, az előzmények, a megérzések, a családi örökletesség vagy hajlam, egy genetikus számára kínzóbb realitás. Minden jel arra mutatott, hogy ez a rém ott ólálkodik körülötte.

Két műtét után nehezen megy az írás, találkozói vannak olvasóival, és megpihenhet egy faluban, ahonnan elment az arab lakosság. Varázslatos a falu, ideje van gondolkodni, szerinte Izrael lényege a megoldatlanság. Kitűnő leírása a Hadassahról, erről az állami kórházról, amely számtalan adományból épült fel, önkéntesek segítik a betegápolást, a világ zsidósága tartja fenn adományaiból. Az orvosok zsidók és arabok, emigráns oroszok is vannak köztük, legfőbb céljuk, hogy a beteget minden fájdalomtól megkíméljék, a legkegyetlenebb betegség esetén is reményt öntsenek belé.

Ulickaja levelei

A köröttem a világ című részben írásai középpontjában hazája van, az ország, amely a változások után „a féktelen, szégyentelen gazdagság és megalázó szegénység” országa lett. Gyermekotthonokat, fegyintézeteket, különleges zónában élő gyermekeket látogat meg, nem tud segíteni egy hajlékából elűzött családnak, egy kurszki gyermekotthonban éhező, otthonról elmenekült gyermekek síró gondozóját próbálja vigasztalni. A törvényeket faggatja a kiskorúakra vonatkozó büntetés-végrehajtás reformja működéséről. Utazásai közben a gazdasági változás, az átalakulás, az intézményrendszerek reformjának tanúja, közben felfigyel, mint jelenségre és emberi megnyilatkozásra, az orosz oligarchák megjelenésére.

Híres moszkvai kereskedő dinasztiák, köztük Tretyakov, a hatalmas képzőművészeti gyűjtemény megalapítója vagy az első városi kórházak alapítói – mint írja, meggazdagodott kapitalisták voltak, de a mai értelemben vett oligarchák nem. A privatizáció során meggazdagodott volt pártvezérekről szólva egy különleges esetet emel ki, és annak történetét, ez pedig Mihail Boriszovics Hodorkovszkij. Sokat hallottunk róla, börtönéveiről, sőt legutóbb láthattuk is, amint amnesztia során szabadul, és elhagyja Oroszországot. Annál inkább érdekes az a levelezés, amelyet 2008 és 2009-ben Ulickaja a börtönben levő Hodorkovszkijjal folytat.

Tudomásul veszi, pozitív módon ítéli meg Hodorkovszkij, a volt komszomolista feltörekvését, jól értesült arról is, hogy milyen jelentős szociális intézményeket hozott létre vagyonából. Kérdéseket tesz fel neki a peresztrojka ideológusaival és Jelcinnel kapcsolatban. Sok érdekes felvetés után, az NTV – orosz tévécsatorna – szétverése folytán, ami Hodorkovszkij életében, a hatalomhoz való viszonyulásában fordulópontot jelentett, Ulickaja azt szeretné megtudni, hogy ezek után megromlott kapcsolatát rendbe tudta volna hozni a Kremllel?

Végül a levél így fejeződik be: „És van itt egy probléma, amit szeretnék megbeszélni Önnel: az ember magánélete és a társadalmi nyomás. Hogyan őrizze meg az ember a méltóságát, az értékeit?”

M. B. Hodorkovszkij válaszaiból is sokat megtudunk „az orosz valóságról”, egy jótevő orosz oligarcha elveiről. Nem mindennapi dolog, hogy M. B. Hodorkovszkij egyik válaszában arról ír, hogy mennyire egyszerű környezetből jött, hogyan gondolkodott a hadiipari főiskolán, és mit jelentett további életében Szolzsenyicin írása, az Iván Gyenyiszovics egy napja.

Izgalmas, felkavaró olvasmány ez a levél, rávilágít egy társadalmi tényezőre, egy nagyon tehetséges fiatalember józan gondolkodására, kiszámítható lépéseire, mi tette ellenfelei számára lehetővé, hogy elítélhessék.

További izgalmas írás az orosz PEN Kklub és Putyin találkozójáról szól, ez ad lehetőséget arra, hogy Ulickaja az orosz értelmiség XX. századi törekvéseiről, helyzetéről és későbbi jellegéről érdemben szólhasson. Felmerül az értelmiség válsága, a reformok, a közvélemény-kutatás fontossága, Putyin szándékai, a korrupció elleni küzdelem, és végül az állampolgári jogok és szabadságjogok kérdése. Ki mindenkivel vitatkozik Ulickaja? Az olvasó eldöntheti, mennyire fontosnak tekinti az orosz írók felelősségét napjaikban.

Sokat írtak Ulickaja könyvéről, meggondolkoztatta a kritikusokat. Volt, aki testamentumnak nevezte ezt a könyvét, volt, aki számvetésnek tekintette az interjúk, a közéleti jellegű írások és a személyes vonatkozások miatt. „Én a saját korom elbeszélője vagyok” – mondta. A kereszténység tanításairól pedig:

„Maradtak kérdések, amelyekre nem kaptam választ. Lehet, hogy megoldásuk kívül esik az emberi élet határain.”