Utazás az amerikai nyugaton

Let’s go West, USA! (2024. június 29. – július 23.)

7. A Grand Canyontól a történelmi 66-os útig

Page városából eseménytelenül, de izgatottan haladtunk a Colorado-fennsíkon délre, majd nyugatra, a már megszokott nyers tájakon. Egy újabb kanyon meglátogatása tartott lázban, de jogosan tevődhet fel a kérdés, hogy már megint egy kanyon, még nem untuk meg őket? A rövid válasz az, hogy természetesen nem, hiszen mindenik rendkívüli, világviszonylatban is egyedi. Van azonban Földünkön egy szurdok, amelyről mindenki hallott, még akkor is, ha az nem is a leghosszabb és nem is a legmélyebb, de egyvalamiben csakis szuperlatívuszban lehet emlegetni, mert ez nem más, mint a világ legismertebb völgyszorosa, a Grand Canyon.

Továbbra is Arizonában maradtunk, de lassacskán elhagytuk a navahók rezervátumát. Ahogy közeledtünk a kanyon pereméhez, a sivatagos táj erdősebbé vált, csakhogy ezzel együtt sajnos ismét feltűnt a láthatáron egy nagy füstgomolyag. Mivel láttunk már hasonlót, tudtuk, hogy újabb erdőtűzről van szó. A Google-térkép is piros lángnyelvecskével jelezte, hogy baj van, és ez csak egyike volt az ország területén azokban a napokban, hetekben pusztító tüzeknek. Attól tartottunk ismét, hogy a tűz befüstöl útitervünknek, és a hatóságok eltérítenek várva várt úti célunktól, de szerencsénkre erre nem került sor, a nagy forróság, és/vagy emberi gondatlanság kiváltotta bozóttüzek a rutinhoz tartoznak az országnak ebben a felében.  Láttunk néhány kisrepülőgépet a tűz irányába szállni, de a turizmus látszólag fennakadás nélkül zajlott.

Bár a Grand Canyon Nemzeti Park keleti határa közel van Page-hez, nekünk mégis 220 kilométert (2 és fél órát) kellett autóznunk a keleti bejáratáig. Mindjárt a kapu után megálltunk az első kilátópontnál, ahol egy magas, kőből épült kilátótorony is volt. Erről a pontról ráláthattunk a kanyonnak arra a nagy ívű kanyarulatára, amelyben a Colorado déli folyási iránya nyugatiba fordul át. Kiléptünk a szurdok peremére, és hát mit láttunk? Akkoriban a közösségi oldali bejegyzésemhez csak ennyit írtam: „a sok kanyon után a Grand-kanyon valóban GRAND”. Így, csupa nagybetűvel, azonban nem csak ennyi. Vörös, okkersárga, zöld, szürke párkányok ezrei hullámoztak alattunk szédítően. Minél tovább bámultuk, annál inkább belezavarodtunk a tüneményes tér formagazdagságába, megfejthetetlenségébe. Hiába igyekeztünk megérteni a vízszintes és függőleges összefüggéseket, minden összefolyt, hipnotizált, elkápráztatott. Elnyűtt hegycsúcsok ágaskodtak a mennybe, millió lépcső terelte tekintetünket a mélybe, mellékkanyonok ágaztak százfelé, mint koszorúerek a verőérbe, azaz a Coloradóba. Merthogy mindez a nagy és titokzatos folyó műve, ahogy azt Leonardo da Vinci is tudta már: „az idő és a víz mindent megváltoztat”, illetve ahogy azt Petőfi is írta jelképesen: „a víz az úr”. A hatalmas és színes Grand Canyont, földünk egyik legfestőibb és leginspirálóbb táját a Colorado folyó sokmillió éves szurdokképző munkája vájta 446 km hosszan, a legmélyebb szakaszon 1800 méteres mélységbe. Ez a világ legnagyobb szárazföldi eróziójának iskolapéldája, a földtörténet nyitott enciklopédiája, melyben a kőzetrétegek ablakként tárták elénk az évmilliókat.        

Földünknek ez a jó öreg barázdája, amely még az űrből is látszik, a világ egyik természeti csodája, az UNESCO 1979-ben nyilvánította világörökségi helyszínné. Érdekesség az is, hogy itt a legtisztább a levegő az egész Egyesült Államokban, bár az utóbbi évtizedekben a nagy távolságokról érkező szennyeződések rontják a levegő minőségét és ezzel együtt a panorámák szépségét, tisztaságát. Az elmosódott kilátást magunk is tapasztalhattuk, bár annak a közeli erdőtűz is lehetett az egyik okozója. 

A Grand Canyon déli peremének kilátópontjain egy egész napot vagy akár napokat is el lehet tölteni, a turistákat az ingyenesen működő ingabuszok segítik a távolságok leküzdésében. Sok száz kilométernyi ösvényen lehet túrázni, a bátrabbak leereszkedhetnek a völgy aljáig is, de nem árt tudni, hogy a 45-50 Celsius-fokos gyilkos hőség, az esetleges ivóvíz- és élelmiszerhiány halálosan veszélyes lehet a tapasztalattal nem rendelkező, meggondolatlan kirándulókra. Több tábla is figyelmeztet a veszélyekre, na meg arra is, hogy nem szabad etetni a park területén nagy számban jelenlévő sziklai ürgéket. A tiltást azért érdemes megszívlelni, mert a Grand Canyonnak ez a kedves, de huncut „fenevadja” egyrészt évente több ezer ember megmarásáért felelős, másrészt – el sem hinné az ember – a kis állatok szó szerint elhíznak az állandó zabálástól, jóléttől. És valóban sok túlsúlyos kisállatot figyelhettünk meg, melyek szemmel láthatóan nehezebben mozogtak a rájuk rakódott zsírfeleslegtől. Nahát, erre nem gondoltam volna! Nem elég, hogy a nyugati kultúránkban ma már az egyik legnagyobb probléma az elhízás és az ebből adódó metabolikus betegségek, még az amerikai ürgéket is megrontjuk, akárcsak itthon a medvéket. Na, de tiltás ide, tiltás oda, a fotók kedvéért néhány csipszdarabkával mi is megajándékoztuk a mókusokhoz hasonlító Chipet és Dale-t is, s a fárasztó nap után magunkat is megjutalmaztuk a szokásos energiadús hamburgerekkel és agyoncukrozott hűsítőkkel, ‘sze ezek az amerikai konyha csúcsai. 

A Nagy-kanyon peremétől két órát autóztunk szállást adó városkánkig. Seligman azonban többet adott egy olcsó motelszobánál, mivel az 500 lelkes település jelképes jelentőségű, történelmi hely. Ha az amerikai Nyugat történelméről van szó, akkor nem kell évezredeket visszalapoznunk, és nem kell azt az óhazából ismert birodalmak nagy jelentőséggel bíró históriáihoz hasonlítanunk. Bár a város környékén már századok óta élnek őslakók, a térség történelme alig 200 éve, az európai úttörők megjelenésével vált írottá. Seligman esetében viszont most csak néhány évtizedet, a 20. századig kanyarodunk vissza, annak okán, hogy a helység a történelmi 66-os út mentén fekszik.

A 66-os országút az Egyesült Államok és a világ egyik leghíresebb közútja, amit azért kezdtek el építeni 1926-ban, hogy összekössék a keleti és nyugati országrészeket. A 11 évig épült eredeti útvonal Chicagót kötötte össze Los Angelesszel, pontosabban annak egyik elővárosával, Santa Monicával, és azért kapta ezt a misztikus számot, mert könnyű volt megjegyezni, kimondani, érdekes volt hallani. Az 1930-as években, a kaliforniai mezőgazdaság fejlődésével már valóságos népvándorlás zajlott a meglévő szakaszain, farmerek sokasága indult nyugatra az új és jobb élet reményében. A Csendes-óceán partvidékére történő vándorlás tovább nőtt a második világháború éveiben, ám turisztikája a háború után bontakozott ki, amikor az utazók kezdték felfedezni a délnyugat rendkívüli természeti adottságait, szépségeit, többek közt a Grand Canyont. A forgalom növekedésével egy időben pedig gombamód szaporodtak el az útmenti benzinkutak, gyorséttermek, motelek, butikok. Az út történelmi jelentősége éppen ezeknek a létesítményeknek köszönhető, hiszen egy teljesen új, a régitől eltérő életmód alakult ki, amely rövid idő alatt nagy hatással volt az egész országra. A vándorló életstílus ma is az amerikai életmód velejárója, utazásunk során számtalan – akár kamionméretű – lakókocsit láttunk az utakon. Tulajdonképpen mi is ebbe a kalandos, csavargó életformába kóstolhattunk bele, élvezve a semmibe vesző amerikai utak végtelenségét, az amerikai stílusú, szabad életérzés minden egyes percét.   

Az országutak anyjának (The Mother Road) legendássá válásában a popkultúra is nagy szerepet játszott, az amerikai művészek dalokban, TV-ben hirdették a 66-os életfilozófiát, ám az Egyesült Államok főútja néven is emlegetett 4000 kilométeres, 8 államon átívelő műút népszerűségének véget vetettek a 60-as években épülő korszerű, jóval gyorsabb haladást biztosító államközi autósztrádák. Napjainkban sok helyen igyekeznek kihasználni az út turisztikai vonzerejét, egy ilyen hely Seligman is, ami olyan, mint egy falumúzeum. Az aprócska település a második világháború után élte igazi virágkorát, de napjainkban is rengeteg lelkes nosztalgiázó, fanatikus érdeklődő keresi fel. Elsőként meg kell említenem a Historic Route 66 nevezetű motelünket, amely még a legendás időkben épült. A szobák azokról a korabeli hírességekről kapták a nevüket, akik megszálltak bennük. A mi szobánkban például Bobby Troup is aludt, aki dzsesszzongorista, énekes, színész, dalszerző volt. A szobákkal kapcsolatban meg kell jegyeznem zárójelben azt a furcsaságot, hogy ezen a szálláshelyen tűnt fel számunkra először, hogy hiányzott a 13-as szoba, vagyis a 12-es mellett a 14-es volt. Nyilván ez azért van, mert a babonásoknak ez a szám balszerencsét jelent, márpedig az emberek nagy része hiszékeny, mi több, létezik a 13-as számtól való beteges félelem, fóbia is. Na de visszatérve a szobánkra, annak egyszerűsége valóban az 50-es évekbe repített vissza, a patinás dekorációs elemek pedig a 66-os életérzéséket ébresztgették bennünk. Kisétáltunk a városba, ami azt jelentette, hogy végiggyalogoltunk a széles főutcán, vagyis a 66-os úton. A házak a filmekből ismert vadnyugat építészeti stílusát tükrözték. A régi benzinkutakat, gyorsétkezdéket, kávézókat, kocsmákat, cukrászdákat, ajándékboltokat eredeti kinézetükben konzerválták, ez az érzés James Dean és Marilyn Monroe korába röpített vissza, azokba az időkbe, amikor egy dollárból az egész család jóllakott.     

A házak udvarán, az útszélen veterán autók parkoltak. Itt egy izmos Buick, ott egy elegáns Cadillac, amott egy Dodge furgon, Jeep terepjáró, Pontiac rendőrkocsi, hogy csak néhányat említsek. És hát nem szabad megfeledkeznem a gyermekek kedvencéről, a Verdák (Cars) című animációs film főszereplőiről, a szupergyors sportkocsiról, Villám McQueenről és a hűséges vontatókocsiról, Matukáról, „akik” szintén ott pihentek a 66-os út elfelejtett kisvárosában. Az autózás hőskorából mindenik autótípus sajátosan egyedi ismertetőjegyekkel rendelkezik, méretükben azonban egyformák: kolosszálisak. Ebben az országban van hely bőven, nincsenek szűk utcás középkori városok, és az üzemanyag sem jelentett gondot sosem, jelenleg is csaknem féláron lehet tankolni a romániai árakhoz képest. Energiaválságok jöttek, világválságok mentek, de tapasztalataink szerint az amerikaiak napjainkban is az XXXL-es autókat részesítik előnyben, pedig tulajdonképpen a legtöbbjük nem használja ki a sok száz lovas hajtóműt, mivel a sebességkorlátozások még a romániai szabályoknál is nyomottabbak, a büntetések borsosak, sőt akár börtön is járhat bizonyos esetekben.

Nem fejezhetem be ezt a fejezetet anélkül, hogy a 66-os út kapcsán ne emlegessem fel a mi jó öreg E60-asunkat, amelyen úgy juthatunk el az Atlanti-óceán partján fekvő franciaországi Brestből a fekete-tengeri Konstancáig, hogy közben nem kell utat váltanunk. Az 5 európai országon átívelő 3500 km-es főút már önmagában is majdnem olyan hosszú, mint az amerikai 66-os, de ha hozzátesszük azt, hogy az útóriás a Fekete-tengeren, sőt a Kaszpi-tengeren túl is folytatódik, és egészen a kirgizisztáni-kínai határig tart, akkor bizony már egy 7000 kilométeres gigaútról beszélhetünk, amely nem csak Nyugat-Európát köti össze Kelet-Közép-Európával, hanem kapcsolatot teremt Közép-Ázsiával is.

Az utak azért vannak, hogy összekössenek. Összefűznek országokat, államokat, népeket, nemzeteket, kultúrákat és mindenekfelett embereket. Én büszke vagyok arra, hogy az E60-as út áthalad Maros megyén és Segesváron is, és mindennap emlékeztet bennünket amerikai élményeinkre.