Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Barátom meséli, hogy borzalmas a vonatközlekedés. Igaz, tudom, nem újdonság. Például, amikor még lehetett kevés kivétellel Pestről hazajönni – tehát odaátról a gyermekektől –, visszatérni az otthonba, amelyet valami makacsság miatt nem akarunk elhagyni – nevezheted persze gyávaságnak és konformizmusnak is, édesmindegy végeredményben, minek álcázod honmaradásodat –, szóval hazajönni Vásárhelyre vonattal kész kínszenvedés és megaláztatás. Mert mi az ország közepében vagyunk, és ezernyi rokoni szállal kötődünk a másik haza embereihez, véreinkhez. Itt rengeteg magyar él még mindig. Ilyen vagy olyan történelmi-szociológiailag meg (nem) határozható okokból akik ma, ebben a szomorú és szigorú járványos időben mégis útra mernek, tudnak lehetségesen kelni, de a repülőjáratokat érdeklődés hiányában (?!) felfüggesztették, a gépkocsiút macerás már egy bizonyos életkoron túl, hogy ne mondjuk, életveszélyes – elsősorban a létfontosságú érzékszervek meglassulása és romlandósága okából, akkor marad a vonat.
A jó (vagy inkább rossz) öreg vonat. Ahol nem mindenki visel maszkot a polgári szabadságjogok nevében; ahol a kalauz titokban vagy nyíltan – mert ő a hatóság: cigarettázik; ahová a protekciósok, a notórius lógók, az ilyen-olyan ingázók jegy nélkül szállnak fel; a kalauz már csak legyint, fél az erőszaktól, az erős szagtól; a vasúti rendőrség, ha van ilyen egyáltalán – nem működik, láthatatlan; ahol az illemhely illetlen, a budik a babiloniak óta nem voltak kitisztítva, ahol a zsúfoltság a szokott utazási forma stb.
Ja, volna még az autóbusz, amely szintén nehezen berendezhető távolságtartásra, ráadásul a sofőri önkény és a tahóméter, a tahóság fokmérője, kietlen pusztaságban, primitív pusztai betyárcsárdákban, összekacsintási alapon félórákkal-órányi idővel hosszabbítja meg az amúgy is kínos és kényelmetlen utazást. A buszon szerezhető be viszonylag kellemetlen körülmények között az aranyeres bántalmak egy bizonyos tünetköre.
És akkor az alapvonat, ami ma már csak egy járatra szűkül – ha jól értem – szülővárosomból a magyarok megosztott fővárosába – (Te mire gondoltál? Én a Dunára – abból még nem lehet semmi baj), nem közvetlen. Átszállásos. Ugyanolyan betűvel kezdődik, mint az átkos, átkozott, átalkodott, álságos, (h)átborzongató.
Szóval az alapczúg Kolozsvárig működik. Itt leszállnak a szerencsések – még ezeknél is kegyeltebbjei a sorsnak, akik csak Nagyváradig veszik igénybe a százötven éves tömegközlekedési villanyosított gőzös vontatta szerelvénysort. És leszállnak azok is, akik a valamikori székely fővárosba vagy környékére kénytelenek továbbutazni, mert lakhelyük még mindig ez a város. A CFR és MÁV egymással egyeztetve nemi tevékenységet gyakorol ki a vásárhelyi identitású utasokra. Hiába: mellékvonal, mellékhelység, mellékes közönség. Szárnyaszegettek – a szárnyvonalon. Kolozsvártól Kocsárdig – már Dsida Jenő idejében is maga volt az utóbbi hely a koncentrált nyomor és borzadály – még utazik egy gyorssal vagy sebesvonattal, amely Brassón át a fővárosig fut. Ám aki tényleg Vásárhelyre tart, az most cókmókjaival, rátukmált retyerutyájával ismételten át- és leszállásra kényszerül, mert vagy felröppen a pillanatokon belül érkező, magas lépcsős galac–temesvári gyorsra. A peron a tengerszint alatt kezdődik, a megemelt részeknél a vonat nem lassít, csupán attól távolabb, a holttengeri járdáknál válik nehezen vagy egyáltalán megközelíthetővé, itt kezdődnek a nyolc napon túl gyógyuló sebesülések, vérömlenyek, végtagficamok, rettenetes derékfájások, melyek a vonatmászás (ostromlétra nincs) egyenes következményei, ortopédklinikák (magán- és állami kezelőközpontok) válnak frekventálttá a bátor volt utasok révén.
Ha a galacira már nem férnél fel különféle hátrányok folyományaként, akkor marad a klasszikus, a költők által megénekelt, a diákkortól változatlan állagú, szagú és lelombozó hangulatú váróterem, míg megérkezik a hajnali munkásvonat, amely döcögve halad, minden állomáson, megállóhelyen (halta) és feltételes körtefánál megáll, úgyhogy mire megérkezel – enyhén szólva sokkos állapotban –, van miről mesélned maradékidnak, szomszédaidnak, a kétméteres távolságban álló közvetlen sorban rostokoló társadnak, míg bejuttok a csak egy személyt fogadó kisboltba, ahol a vásárlókon kívül ott kedélyeskednek a környék nyugdíjasai, akik e boltban fizetik be a víz-, gáz-, villany- és a félelem bérét. (Mert idegenkednek, ismeretlen előttük, eszközhiányos a háztartásuk, még senki nem mutatta meg nekik az online számlarendezés fortélyait.)
Ja, és szinte elfelejtettem mondani, időmegtakarítás okán (?!!) a szóban forgó és vánszorgó, sokszor váltó vonatok kora este indulnak és kora hajnalban érkeznek meg az egykori Gr. Mikó Imre térre. (Mikó ui. az erdélyi vasúti közlekedés nagy úttörője és megálmodója volt. Manapság inkább csak rémálmai lehetnének.) Az állomások kivilágítatlanok.
Régen tudom – ha megírtam volna már, akkor megbocsáss, figyelmes olvasóm –, Budapest egyenlő távolságra fekszik Los Angelestől és Marosvásárhelytől. Innen is, onnan is 12-13 órás az utazás. Eszköze válogatja.