Idén mintha kicsit kisiklott volna az idő. A hétköznapi reggeleken óvodába, iskolába igyekvők ideje, gyermekeké és felnőtteké egyaránt.
Idén mintha kicsit kisiklott volna az idő. A hétköznapi reggeleken óvodába, iskolába igyekvők ideje, gyermekeké és felnőtteké egyaránt. A június eleji miniszünidővel szinte összefonódó – egyébként kellemes, hasznos – „másként” hetek után talán irreálisan könnyen elérhetőnek, amolyan délibábnak tűnik a nagyvakáció. Pedig itt van, megfellebbezhetetlenül. És jó is, hogy megérkezett.
Viharmentesnek semmiképpen nem nevezhető a mögöttünk levő tanév. Áldozata is van: egy iskola, amelyet hónapokon át tartó huzavona után végül csakugyan sikerült megfosztani a továbbélés lehetőségétől. De rosszul mondom, írom, nemcsak „egy” iskola. Hiszen megannyi diák, pedagógus és szülő életében okozott törést a katolikus líceum elleni „győztes” hadjárat, amely erdélyi, marosvásárhelyi létkörülményeinkről is sokat elárul.
A tanévzárás perceiben a legtöbb gyermek, fiatal a hirtelen kapott szabadság eufóriáját éli meg. A végzősök számára viszont egészen mást jelez a kicsengetés. A legkisebb ballagók, a hímzett tarisznyás óvodások talán még izgatott kíváncsisággal lépnek ki a mesék, játékok védő teréből, a kisiskolásévektől búcsúzó kiskamaszokban viszont már ott van az ismeretlentől való félelem, és a vágy, hogy megállítsák, visszatartsák az időt. Felsőbb osztályos társaiktól hallhattak eleget az ötödikesek megpróbáltatásairól – amelyekre sok felnőtt is diákévei legnehezebb időszakaként emlékszik vissza –, de, talán életükben először, egyféle különös nosztalgia is ébredezik bennük a közösen megélt négy esztendő történései iránt.
A legnagyobb jelentősége, természetesen, az általános és a középiskolás végzősök elindulásának van. A május végén már útjukra bocsátott tizenkettedikesekének, akik közül sokan pontosan tudják, mások viszont meg sem gondolják, hogy az érettségi után is van élet, és azzal jó lenne kezdeni valamit. Az idei tanév utolsó hetei azonban, úgy gondolom, a nyolcadikosokat és szüleiket bizonytalanították el legjobban. A ma kezdődő hármas próbatételre készülők ugyanis – a korábbi évfolyamoktól eltérően – napokkal az elbúcsúztatásuk után sem kapták meg az úgynevezett „kódos” füzetet, ahol átláthatták volna a középiskolai kínálatot, amelyből a vizsgák után választaniuk kell. Arról viszont mindenki értesült, hogy ezúttal kevesebb hely jut az anyanyelvi oktatásban maradó magyar diákoknak, mint amennyien vannak. Ilyen körülmények között valóban „délibábos” az elindulás.
De ne legyenek borúlátók a vakáció első napján születő gondolatok. Kívánjunk sok sikert a vizsgázóknak, fényből szőtt, gondtalan nyarat a tantermeiket elhagyott gyermekeknek, fiataloknak, az új életszakasz felé közeledőket pedig emlékeztessük a végzősök tanévzáróin gyakran felcsendülő dalra: „volt már pár utunk, és sok mindent tudunk, de legfőképpen azt, hogy összetartozunk”.