Útszéli keresztem

• 2011-04-22 09:57:41

• Ötvös József

Fél évszázados visszatekintésből gyermekkorom szép emlékeként jelenik meg a családi otthon védő burok-boldogsága.

Fél évszázados visszatekintésből gyermekkorom szép emlékeként jelenik meg a családi otthon védő burok-boldogsága. Mint egyetlen gyermeket, szüleim egyaránt féltettek megfázástól és tolvajoktól, romlott erkölcsű emberek társaságától és szomorú események átélésétől. Így adódhatott, hogy a kereszt szóról és annak valóságos létezéséről iskoláskorú időben hallottam először, amikor a nagypénteki istentiszteleten evangéliumi tragédiaként megélt történetet hallgattam a templom leghátsó padjában. A papi beszéd után megdicsőült fájdalomként maradt meg bennem az a golgotai út, ahol Jézus érettem-érettünk viszi azt a csúf, nagy keresztet. Ez a gyermekkori emlék tört össze bennem, amikor egy német tudományos okfejtés bebizonyította, hogy Jézus alapjában véve csak a golgotai kereszt vízszintes gerendáját vitte végig a fájdalmak útján, hiszen a koponya alakú hegyen már azelőtt is ott állt az emberi kínzások intő felkiáltójele: a kereszt nagyobbik, függőleges gerendája. Szomorú tudomásulvétellel adtam meg magam a száraz tudomány szépségromboló magyarázatának: egy kicsúfolt, megvert názáreti egymagában nem bírta volna végigvinni az úton a teljes keresztet.

Valódi keresztet először Cotârlan Petru bácsi háza előtt láttam, a virágoskertben. Ott, a háza előtt vezetett fel az út a dombra épült román templom felé. (Mi csak így emlegettük: román templom, és ebben az egyszerű, tiszta szókapcsolatban erdélyi egyháztörténet volt, mert mezőségi román görög katolikusok építették egykor, és román ortodoxok használják ma, akik az utcán már magyarul beszélnek.) Mivel csak ez az egyetlen, nagy, látható kereszt volt szülőfalumban, magamban megnyugodtam: a kereszt a románoké. Aztán elmúlt a gyermekkor, eliramlott az élet egy része, és megtapasztaltam, nekünk, magyaroknak is van keresztünk.

Görgényszentimre őszinte erdélyi ökumenizmusában együtt kísértük a temető felé a halottakat, román és magyar lelkipásztorok, hozzátartozók és jó szomszédok. Ortodox temetések alkalmával a teljes gyászmenet megállt az utca sarkán felállított kereszt előtt, fél térdre ereszkedve mormolták a pappal együtt ősi imádságukat. Én összekulcsolt kézzel és félig lehajtott fejjel néztem a színesre festett pléh-Krisztus arcát, s valami belső megnyugvás áradt szét bennem: Ő az, aki érettem, helyettem meghalt, és én most Őérette élek. Hatodfél éves Görgény-völgyi szolgálat után kereszt nélküli vidékre kerültem, s csak a nagypénteki fájdalomünneplés jelentette az évenkénti keresztnézést.

Nemrég a híres Meteorák felé tartó úton mesélte turistaérdekességként egy idegenvezető hölgy, hogy Görögországban egyre nagyobb kultusza van az út mellé állított keresztnek. A felgyorsult közlekedésben mind több és több a halálos kimenetelű baleset, s a gyászoló családtagok keresztet állítanak a tragikus karambol helyére, aztán szomorú évfordulókon megkoszorúzzák a kő- vagy vaskeresztet, száguldó utazások alkalmával megemlítik az eseteket, s az ott járó turisták fejcsóválva megállapítják: milyen sokan rohannak vesztükbe.

Augusztusi éjszakán száguldottam hazafelé az Arad–Déva útvonalon. Az éjszakai időben elég nagy teherforgalom volt, s a hirtelen jött zápor még nehezebbé tette a közlekedést. Gyakorlott vezetőként elég gyorsan hajtottam hazafelé, amikor hirtelen elvesztettem uralmam az autó fölött. Konop nevű falu közepén történt mindez; az út melletti panzió (talán vendéglő) előtt parkolt egy kiskocsi, égő lámpákkal. Szembejövő autók fényéhez szokott szemem és agyam arra utasított, hogy mellette kell elmenni, ott az út. De, amikor a parkoló kocsi mellé értem, döbbentem ismertem fel, száz kilométeres óránkénti sebességgel száguldva letértem az útról, és egy magas betonfalnak rohanok. Nyitott szemmel álmot láttam, s benne a halál fényének szikrázó útját. Láttam, amint az autóval belerohanok a másik kocsiba, szikrázó fényben összeütközik a két autó… Aztán hirtelen fékeztem, az aszfalt melletti vízben enyhén megpördült az autó, s visszakerültem az Arad–Déva közötti nemzetközi útra. Reszkető lábakkal, hidegrázó félelemmel és csodálatos életérzéssel jöttem tovább hazafelé.

Napok, sőt hetek múlva is éjszakánként – ha megébredtem – láttam magam előtt a konopi sötét kanyart, ahol Jézus megmentette az életemet. Úgy gondolom, nekem ott kellene keresztet állítani, azon a helyen, ahol nem haltam meg, mert ott Jézus halt meg helyettem és érettem, hogy megmenthessen azon a felelőtlen augusztusi éjszakán. Ezért állítanék én oda keresztet.

Református hívő emberként hiszem, hogy ott volt/van abban a konopi enyhe kanyarban Jézus golgotai keresztje, és én azért élek még most is. Száguldozó utazók, ha elhaladtok útszéli keresztem mellett, mondjatok köszönetet az életmentő halálért.