A város, ahol ...

Első egyéni tárlata után közel négy évtizeddel állt ismét marosvásárhelyi közönsége elé Katona Szabó Erzsébet. 1976-ban az Apollo Galéria indította el a textilművésznő későbbi sikeres kiállításai hosszú sorát. A kis kiállítóterem az újító kedvű, tehetséges fiataloknak biztosított bemutatkozási lehetőséget rövid ideig, amíg a mind diktatórikusabb hatalom ezt az esélyt meg nem szüntette. Augusztus 27-én a város magyarságának legnépszerűbb művelődési központjában, a húsz éve működő Bernády Házban nyílt kiállítás a Ferenczy Noémi-díjas alkotó munkáiból. A hazatérő vendég egykori megújulókészsége, kísérletező kedve mit sem változott, állapíthatták meg az indulására még emlékező idősebb tárlatlátogatók. Rendhagyó a látvány, amit Katona Szabó Erzsébet felkínál: bőrbe öltöztette az egész galériát. Nem kell persze szó szerint értenünk, a művésznő látványtervezői tapasztalatát is kitűnően érvényesítette, a termek adottságaihoz igazodva, szellősen, elegánsan rendezte el az anyagot. Kollázsai egymást kiegészítve, egymással dialogizálva, egymásnak olykor ellent is mondva erősítik fel az üzenetet. Tónusokat, formákat csoportosítva, gondolati egységeket, érzelmi, hangulati súlypontokat kialakítva, méretbeli végleteket merészen társítva teremt harmóniát a három egymásba nyíló teremben. Arra is ügyelt, nehogy megbomoljon a fedetlen világos falak és a meleg, bársonyos színekbe komponált bőrkollázsok egyensúlya. Inkább lemondott arról, hogy kiállítsa mindenik magával hozott művét. A nagyszerű papír-kollázsciklus, az Üzenetek William Shakespeare-től is becsomagolva maradt. Talán majd máskor ez is a vásárhelyiek elé kerül. A tárlat így is hiánytalan élményt nyújt.

Marosvásárhely a romániai textilművészet egyik fellegvára, Ariadne elnevezésű tavaszi seregszemléje jövőre jubilál, huszadszor gyűjti egybe az ország textilművészeinek színe-javát. Nemzetközivé bővülése még várat magára, de mindenképpen gazdagon, színesen, színvonalasan mutatja fel e meg-megújuló, dinamikus műfaj értékeit. A bőr ilyenszerű művészi átlényegítésére még nem szolgált példával. A gobelin helyi képviselői sem ilyen vonalon váltak a textilművészet jeleseivé. Annál nagyobb az érdeklődés Katona Szabó Erzsébet kiállítása iránt. Valamikori középiskolai tanárai, mesterei közül is ott lehettek még néhányan a nosztalgiázástól sem mentes, hangulatos megnyitón, régi kollégákkal is felelevenítettek közös emlékeket. A kiállító elmondta, hogy vonzalma a bőr iránt még a marosvásárhelyi bőr- és kesztyűgyárban alakult ki, ahol két évig dolgozott a kolozsvári művészeti főiskola elvégzése után. Ez a testmeleget sugalló anyag az utóbbi két évtizedben döntő módon határozta meg munkásságát. Egyedi technikát dolgozott ki, egyéni módszerrel festi, vágja, lyuggatja, illeszti, gyűri, hajtogatja, ragasztja beszédes kollázzsá a keze alatt engedelmessé szelídülő, puha matériát, amely monumentalitást éppúgy hordozhat, mint intimitást. Sokfelé értékelte ezt a szakma, csodálták a művészetkedvelők Magyarországon és szerte a nagyvilágban. A művésznő „lélekjáró művei”, ahogy azokat a művészettörténész Dvorszky Hedvig nevezte egyik méltatásában, sehol sem hagyják közömbösen a nézőket. Marosvásárhelyen sem, de az itteniek nyilván fájlalták, hogy nem ismerhették meg az 1983-as áttelepedését követő alkotó periódusait, amikor még gazdagabban kamatoztatta hagyományos módszerrel készített kárpitjain az erdélyi, székelyföldi, kalotaszegi motívumkincset, illetve a természeti, növényi ornamentikát, és nem követhették nyomon azt a művészi folyamatot, amely Katona Szabó Erzsébetet a mai magyar iparművészet élvonalába emelte. Az viszont már itthon is inkább bekerült a köztudatba, hogy Gödöllőn talált új otthonra, abban a városban, amelynek híres művésztelepét azok a nagy egyéniségek virágoztatták fel a múlt század első évtizedeiben, akik a magyar szecesszió egyik legkiemelkedőbb megvalósítását, a marosvásárhelyi Kultúrpalotát is páratlan műremekké ékesítették. A művésznő újraindította, megújította a Gödöllői Iparművészeti Műhelyt, a szecessziós hagyományokat ápolva szellemi, művészeti pezsgést keltett maga körül, majd egyre távolabb is. Bernády György polgármester nagy műve, a Kultúrpalota freskóival, színes ólomüveg ablakaival, domborműveivel, mozaikjaival, különleges formáival, megoldásaival még diákkorában mélyen lelkébe vésődött. Erről vallott a tárlatnyitón is, és kifejezte elégtételét, hogy 2013-ban ő is ott lehetett azon a csoportos kiállításon, amellyel a Magyar Kárpitművészek Egyesülete a Kultúrpalota centenáriumát köszöntötte. Akkor nagy, kollektív alkotásaikat, a Magyar kárpitokat is láthatta a város.

A Bőrkollázsok közönsége vallomásos műhelytitkok nélkül is ráhangolódhatott mindarra, ami a Bernády Házban körülvette. Az ajtón belépőt egyből magába szippantja a méreteiben is impozáns Metropolis. Lenyűgöző, ahogy a natúr színárnyalatokban sűrűn egymáshoz tapadó, égbe nyúló hasábok végtelenné növelik a féktelenül terjeszkedő világvárost. Akárcsak híres munkája, a Fal, ez is tovább bővíthető. A másik oldalon plafontól padlóig zászlószerűen csüngő, többméteres kompozíciók idézik meg mindazt, ami alkotójuknak a múltból fontos, lényeges. Csipkeszerűen áttört a hátulról megvilágított Ereklyék az egyik sarokban. Akárha egy katedrális óriásablakára, boltíveire tekintenénk fel. Barnás tónusú társa a másik sarokban ismerősnek tűnő, messzi tájra, közeli fákra, növényzetre nyújt rálátást a csipkézett ablakszemek között. Középen még nagyobb zászló: az Ablak. Ügyes megoldással a faltól mintegy húsz centire eltávolítva. Gótikus formákat mintáznak a kékek, szürkék, barnák, zöldek, belső fény sugárzik a velúrra. Itt csupáncsak sejtetett, stilizált csipkeablak ékelődik a csúcsívek közé. Megmozgatja a fantáziát. Régmúlt időket, kultúrtörténeti korok levegőjét véljük beáramlani rajta. 

Teljesen más a Térbe lépő nyolcrészes alakzat a belső terem szemközti falán. Tökéletes a térhatás, a kollázs 3D-s illúziót kelt hibátlanul. Ámul a szemlélő. A bátrabbak meg is tapogatják, tényleg sík-e a bőrhalmaz, vagy valóban kiemelkedik a falfelületből a furcsa geometrikus szerkezet. Persze hogy egysíkú. De a konstruktivista játéknál a művészt jobban érdekli az érzelem. Katona Szabó Erzsébet költő. Úgy tudjuk, maga is ír verset, és még gyakrabban remek költemények hozzák lázba. Az „avoni hattyú” ellenállhatatlan hatását a papírkollázsokba örökített kézírásos szonett-kompozíciók tanúsítják, ezeket már említettük. Ezen a tárlaton Kodolányi Gyula és Nagy Gáspár versei ihlette munkákban gyönyörködhetünk. A kert, a tó, a tenger és a szél szüntelen... Színpompa és formai bravúr díszében pendül meg a líra. Miközben belefeledkezünk, felsejlik előttünk egy másik jelentős mű is: az Örvény.  Vagy: Könnyedén halad szívem fölé az éj..., Ha a könnyeden át nézed... Adna ilyen címeket munkáinak az, aki nem lírikus? Pasztellszínek derűs kavalkádja, bús bársonyok mélykék sötétje, kimetszett réseken élénk fénysugár, észrevétlenül tágul ki tőle a tér. És más hasonló lelemények lopják be magukat tartósan az emlékezetünkbe. A tenger, a táj, a kert, a tó meg sok egyéb, ami sejtelem, rejtelem, nem bizonyosság. Művészet, mely rabul ejti a fantáziát. Titkokkal teli a kiállítás. Romantikus történetet sugall három összetartozó, mégsem egymás mellé függesztett kis bőrcsipke csoda. A kert, ahol nem találkoztunk... A város, ahol nem találkoztunk... A tó, ahol... A néző dolga, hogy a pontokat kiegészítse a maga sztorijával.