A versenysport hátulütői

Bármely versenysportban fennáll a sérülés veszélye, amely okozhat időleges vagy végzetes traumákat testi, de lelki szinten is. A sportolók  nagy általánosságban hozzászoknak a sérülésekhez, elviselik a következményeit, hiszen főleg a labdajátékokban, de más sportágakban is  számítani lehet kisebb sérülésekre, amiből helyrejönnek, és azt is mondhatjuk, hogy lelkileg megerősödnek, ellenállóvá válnak ezek után. Ha azonban komolyabban belegondolunk a sérülések következményeibe és utóhatásaiba,  amit  nemcsak az általános szakvélemény, de a  tapasztalat is igazolt, akkor ezeket is a versenysport hátulütőinek nevezhetjük. Ha sportáganként elemezzük a veszélyességi rátát, rájövünk, hogy egyik sport sem veszélytelen, és mindeniknek megvan a maga szervezetkárosító hatása. Vegyük tehát a leggyakrabban felmerülőket. A boksz szakemberei nem ismerik el, hogy ez a legveszélyesebb sportág. Dacára annak,  hogy évente 9-10 végzetes kimenetelű balesettel számolnak, kimagyarázzák ezeket. A sorozatos koponyaütések miatt az ökölvívás valóban az egyik legveszélyesebb sportág. A szakorvosok véleménye megegyezik abban, hogy minden koponyaütés valamilyen szintű agyrázkódást idéz elő, ami  agysejtkárosodást, az agyállományban mikro- bevérzéseket okoz. Az elszenvedett sérülések hosszú távon esztétikai problémához (pl. orrtörés okozta elváltozások) és idegrendszeri rendellenességekhez vezetnek. Ha felidézzük az atlantai  olimpia lángvivőjét, Cassius Clay (Muhammad Ali) világklasszis nehézsúlyú ökölvívót, Amerika büszkeségét,  akinek a kezében reszketett az olimpiai láng, elgondolkozhatunk ezen a sportágon. Üzenetjelzésű kell legyen bárki számára ez a jelenség. Az ütésrészegség, a  kórtünet, mely nála beigazolódott, a Parkinson-kórhoz hasonló tüneteket produkál, és az agyat ért inzultusok  eredménye. Súlyosabb esetekben agylágyulást is okozhat. Azért írtam le ezt ilyen részletesen, mert napjainkban is sok gyerek űzi ezt a sportot mint  az önvédelmi sportok egyikét. Más sportágakra áttérve, mindeniknek megvannak a sajátos sérülései. A  labdajátékok esetében: a futballnál a leggyakoribb a boka-, térd-, fejsérülés. Gyakran látjuk a tévé képernyőjén, hogy a meccsek alatt a kificamodott ízületeket érzéstelenítik, lefagyasztják, aztán a focista folytatja a játékot. A kézilabdánál gyakoriak a váll-, térd-, gerincsérülések, a kosárlabdánál a térdka-lács-, meniszkusz-, bokasérülés, Achilles-ínszalagszakadás, ficamok, zúzódások stb. A küzdősportoknál a leggyakoribbak az ízületi ficamok, törések, húzódások, szalagszakadások,  melyek legtöbbször a túlerőltetés eredményei. Az egyéni sportokban a sérülések gyakran a hiányos bemelegítés,  a  túlerőltetés vagy a szteroidok használata miatt következnek be, az ízületek, szalagok, de a csontképletek is  tartósan sérülhetnek. A tenisz velejárója a „teniszkönyök” (a könyök ízületi elváltozása), a korcsolyasportok a térd és csípő ízületeit terhelik túl, a legtöbb sízőnek már gyermekkorában tönkremegy a térde, de pályafutását műtétek sorozatával hosszabbítani tudják. A sífutók általában fokozott ízületi merevséggel küszködnek. Az atlétikában az ugrások a boka, térd  ízületeit, a dobások a vállat, kart terhelik túl, a sérülés tehát ezeknél  gyakoribb. A trauma a test bármely tájékát érheti, az enyhe formától az eszméletvesztésig (és itt nem csak az ökölvívás KO-jára gondolunk). A sérülések  a fizikai fájdalom mellett lelki traumát is okoznak, hiszen minden balesetnél felmerül a sporttevékenység abbahagyásának lehetősége, ami  átállást követel, teljesen más életvitelt (esetenként rekuperációt) tesz szükségessé.  Ez legtöbbször kibillenti az illető lelki egyensúlyát, és pszichológus szakember segítségére van szükség. A versenysportok másik negatív aspektusa, amely  sportági jellegzetesség egyben, hogy torzít. A természetes felépítést átalakítja a sportágnak megfelelően. Emellett koptatja, elhasználja az ízületi rendszert. A torzítás a legszembetűnőbb a tornánál, ahol a  zsenge korban végzett túlzott erőgyakorlatok, az ízületek  nagy terhelése miatt a növekedés  visszamarad. Ezért alacsonyak a tornászok. A test a sportnak megfelelően specifikusan alakul (túl homorú vagy nyerges hát). És nem beszéltünk még a teljesítményfokozásról,  a serkentőszerek használatáról...  A doppingolás,  ajzás vagy teljesítményserkentés a versenyeken való nagyobb teljesítmény elérése érdekében használatos. A doppingszerek úgy növelik a teljesítményt, hogy közben  egészségkárosodást okoznak. Többszörösen is feltevődik a kérdés: meddig növelhető még az emberi teljesítőképesség határa? Mi szükséges a kemény edzések, szigorú diéták mellett, hogy pár tizedmásodpercet javuljon egy rekord?  A serkentők használata általános jelenség a sportban, csak az a kérdés, hogy mi számít doppingnak? Az, ami abban az évben rajta van a tiltólistán?  Az esetek többségében a szülő arról értesül, hogy gyermeke teljesítményfokozókat használ, és meg is értetik vele, hogy miért van erre szükség. A következményekkel viszont nem számol, a pillanatnyi siker elkápráztatja. Sok esetben a szülő naivsága okolható azért, hogy a sportkarrier befejeztével a sportoló egy életen át viseli az ajzószerek következményeit. Zárszóként levonhatjuk a következtetést, hogy bármilyen sportágról legyen szó, a versenysport manapság – kevés kivétellel – iparágként működik és tartja fenn magát.  A sportolókat fizetik, adják-veszik őket a piacon, egyik klub a másikkal kereskedik velük. A sportjuk rabjai, mint régen a rabszolgák, és a főszerepet   a pénz tölti be  életükben. Mit tehet a szülő? Jó kérdés. Nem kell a gyereket eltiltani a versenysportolástól, ha tehetséges, nem ez a helyes út, de a szülő kövesse a pályafutását, legyen állandó kapcsolatban az edzővel, sportorvossal és más szakemberekkel. Lépjünk közbe bátran, ha bármilyen rendellenességet észlelünk a gyermekünk életében a versenysportolást illetően!

Bogdán Emese