Veszélyben a laktanya
Hallottam már egyet s mást a Maros-híd melletti (ma Kossuth vagy Călăraşilor vagy milyen utcai) laktanya sorsáról. Nem fújattam riadót, mint évekkel ezelőtt, mikor a tűzoltócsapatokat vagy a rohamosztagokat gyakorlatoztattuk, mert nem láttam semmi rosszat abban, hogy a laktanya a helyhatóság gondozásába került.
Hallottam már egyet s mást a Maros-híd melletti (ma Kossuth vagy Călăraşilor vagy milyen utcai) laktanya sorsáról. Nem fújattam riadót, mint évekkel ezelőtt, mikor a tűzoltócsapatokat vagy a rohamosztagokat gyakorlatoztattuk, mert nem láttam semmi rosszat abban, hogy a laktanya a helyhatóság gondozásába került.
Amikor meghallottam, hogy valaki saját kezével akarja lebontatni a laktanyát, és abból fogja felújítani a várat (?), léptem egyet a Művelődési és Nemzeti Örökség Minisztériuma felé. Nem lehet csak úgy buldózerrel nekimenni egy százharminc éves létesítménynek, amely tanúja volt történelmünknek, ahol százával voltak a kontingensek, ahol neves tábornokok, ezredesek vezettek a mi időnkben és előttünk, 1883-tól 2001-ig. Nem lehet csak úgy félretenni az 1970-es hősök emlékét, azt az odaadó munkát, amit a parancsnokok, tisztek, segédtisztek, szakemberek és katonák végeztek. A legfurcsább viszont az, hogy a létesítmény kimaradt az „örökségek” listájáról, amikor majdnem minden épület a környéken, így a Bürger-palota, a villanyüzem, az Oncsa-telep, a gazdasági líceum és a romák lakta munkáslakások is a turbina partján ezt az osztályozást kapták, ennek megfelelő körülmények között léteznek, és különleges gondozásban részesülnek.
A minisztérium a kérelmemet a megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatósághoz küldte, hogy megalapozott választ adjanak a kérelmezőnek. És láss csodát, a „megalapozott” válaszban az áll, hogy „nem találtak olyan örökséget a kijelölt helyen, ami valaha kaszárnya lett volna!” Hová jutottunk? A román állam illetékes és busásan megfizetett intézménye tagadja a huszárlaktanya létezését, és azt a katonai életet, amely itt zajlott százharminc éven át? Ráadásul ráfestettek egy piros pöttyöt, amin ez olvasható: Földrengés által veszélyeztetett épület! Hogyan lehet ezt elfogadni, amikor 1977 márciusában semmi sem rezzent meg az épületben, nem mozdult el egy cserép sem, nem szakadt meg egyetlen vezeték sem, a katonák csodálkoztak, amikor földrengés miatt riadót rendelt el a parancsnokság. Igaz, hogy a vízvezeték, a csatornák elhanyagolása miatt és a fagyok következtében leomlott egy sarok, de ezért nem lehet halálra ítélni egy olyan épületcsoportot, amely hősiesen túlélte az 1913-as és az 1970-es árvizeket, komoly javítások nélkül működött tovább, és a mai napig szilárdan áll.
„Sűrű köd” keletkezik a Maros mellett, mikor nyerészkedésről, csúszópénzek lehetőségéről, illetve az uralkodó osztály érdekeiről esik szó. Ezek csak vizek, mocskos vizek, amelyek szaladnak, de a kő marad. Maradnia kell! A 215-ös törvény 36-os cikkelye a helyi tanácsot az örökség megőrzésére és illő használatára kötelezi. Mégis lebontják az épületet, pedig a törvény betartására kötelezték el magukat. Tisztában vagyok azzal, hogy az igaz ügy ellenére is ott van a vesztés lehetősége, de remélem, hogy egy település jóhiszemű polgárai képesek jobb belátásra bírni a nyerészkedőket.
Nicolae Iosif Neagoi
ny. alezredes
