Villanások a kastélyban

Gondozottak és gondozók mindennapjairól szól az élet a marosvécsi Kemény-kastélyban, illetve a kastély szomszédságában épült korszerű házakban, ahova a neuropszichiátriai betegségben szenvedők kétharmadát átköltöztették.

Gondozottak és gondozók mindennapjairól szól az élet a marosvécsi Kemény-kastélyban, illetve a kastély szomszédságában épült korszerű házakban, ahova a neuropszichiátriai betegségben szenvedők kétharmadát átköltöztették. Az ódon és az egészen új falak között azonban mások is otthonra találtak. A tánc, a színház és a szebbnél szebb képzőművészeti alkotásokban testet öltő költészet múzsái járják át újra meg újra ezeket a tereket. Érintésüktől kisimul a lélek, és felismeri korábban sosem tapasztalt teremtő erejét. Ebből a különleges folyamatból kaptunk el pár villanást a Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központban tett látogatásunk alkalmával.

Pokorny László, a központ igazgatója röviden ismertette a művészetterápiás program lényegét, amely a rehabilitáció egyik pillérének számít, majd Zsigmond Ibolya főasszisztensnő vezetett műhelytől műhelyig. A gyertyaöntőkkel való ismerkedés előtt a folyosó falán elhelyezett színes fotókat mutatta sorra idegenvezetőnk. Kirándulások, bulik, színpadi szereplések pillanatait, melyeknek átélése szemmel láthatóan boldoggá tette a gondozottakat.

– A farsang időszakában Magyarországra utazott a színjátszó csoportunk. Ezek a
„kiszállások” egyértelműen építő jellegűek, sőt, meglepő, hogy egyes gondozottak milyen jól viszonyulnak az új helyzetekhez, a változáshoz. Vannak közöttük, akik 2002-től szinte minden nyáron a Jód völgyében táboroznak, ahol arra is van lehetőségük, hogy más központok ápoltjaival ismeretséget kössenek. Többen levelezés útján továbbra is tartják a kapcsolatot új barátaikkal, ebben mi is segítünk nekik – mondta a főasszisztensnő, akitől azt is megtudtuk, hogy a központban kilenc műhely működik, a ruhatervező műhely nemrég alakult, egyes ápoltak pedig nyulakat gondoznak.

Egy gyurmafigurával kezdődött

Szövő, virágmintás terítőt varró lányok és asszonyok néztek fel munkájukból, amikor beléptünk.

Egyikük széles mosollyal nyúlt a kezem után, megszorította, többször is köszönt, mások kíváncsian követték mozdulatainkat, páran elhúzódtak. Az ujjaik nyomán születő alkotásokban azonban nyoma sincs bizonytalanságnak, félelemnek.

– Az egész úgy kezdődött, hogy egy viziten észrevette a doktor úr, hogy az egyik gondozott apró tárgyat készített gyurmából – mesélte Zsigmond Ibolya, mikor az agyagozókhoz értünk.

– Minden alkotás a készítő lelkiállapotát tükrözi. Ez a két szobor is erről mesél, ugyanannak a gondozottnak a művei – tette egymás mellé a szomorúságot árasztó, kezdetlegesebb, illetve a vidámságot sugárzó, szépen kimunkált arcot a főasszisztensnő. A kettőjük közötti különbség nemcsak az alkotásban való fejlődést bizonyítja, hanem a lelki jobblétet is érzékelteti – győződhettünk meg pár pillanat alatt.

A falakon kiállítások sikeréről tanúskodó kitüntetések, érmek sorakoztak, az egyik polcon apró, színes gömböcskékkel díszített üvegek – vécépapírból gyúrtak parányi galacsinokat, azokat ragasztották az üvegekre a kastélylakók –, egy asztalon doboznyi piros tojás.

– A legtöbb alkotás természetes anyagból készül. Ezeket a festményeket például tojáshéjra tervezték, amelyet előzőleg megfőztek és ráragasztottak a kartonra – mutatott körbe a főasszisztensnő.

– Amikor létrehoznak valamit, hirtelen fontosnak érezhetik magukat, észrevétlenül motiváltak lesznek, megismerik a sikert – foglalta össze a művészetterápia lényegét, miközben a kastélyból az új épületek felé vettük az irányt, majd arról beszélt, hogy az újonnan érkezettek beilleszkedési időszaka körülbelül három hétig tart, azután döntik el, hogy mivel szeretnének foglalkozni, milyen műhelybe járnának szívesen, azok viszont, akik családi környezetből szakadtak ki, sokkal nehezebben fogadják el az új helyzetet.

– Két-három gondozottunknak sikerült visszailleszkedni a társadalomba, ennek óriási jelentősége van – tette hozzá Zsigmond Ibolya.

Lazítás és testedzés

Az egyszerre otthonos és korszerű épületek egyikében éppen a relaxációs szoba előtt állunk meg egy pillanatra. Odabent ketten fekszenek az ágyon lágy zene, simogató fények védelmében.

– Az ápoltjaink nagyon szeretik ezt a helyiséget, akkor is tudják, hogy mikor kell ide bejönniük, ha nem ismerik az órát – mondja Zsigmond Ibolya, aztán a fitneszterembe kalauzol, ahol egy lány izgatottan kéri, fényképezzük le szobabiciklizés közben. A fogorvosi rendelő ajtaja előtt azt is megtudjuk a főasszisztensnőtől, hogy az utóbbi időben, mióta a rendelő működik, a gondozottak sokkal több gondot fordítanak a száj- és fogápolásra.

– 1995-től dolgozom itt. Voltak, akik azt kérdezték, hogy bírom olyan régóta, de én semmiért nem mondanék le erről a munkáról. Az a feltétlen szeretet, amit ezektől az emberektől kapok, megéri – mondta, miközben kikísért. Aztán fordult is vissza a százarcú falak közé.