Vinni a szót

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésszel

 – Kezdjük a felmenőkkel…

– Édesanyám egyszerű mezőségi falusi család három leánya közül a legkisebbik. Szentmáté a falu neve. Magyarok, románok és zsidók lakták, akik évszázadok óta együtt éltek szigorú, megszokott rend szerint, egymás nyelvét, ünnepeit, szokásait ismerve és tiszteletben tartva. Nem telt el nap, hogy édesanyám ne vett volna kézimunkát a kezébe; engem is megtanított mindenfélére, s közben mesélt, és énekeltünk. Nagyon szép volt! Édesapám, Kilyén Sándor, színházat, irodalmat kedvelő ember volt, aki az egyetem elvégzése után agronómusként a híres szászlekencei bortermelő gazdasághoz került, Szentmáté szomszédságába. Itt találkozott édesanyámmal. Nevemet apai nagyanyámról, Újfalvi Ilkáról kaptam. Szép, boldog gyermekkorom volt, bár gyakran költöztünk. Édesapám nem volt párttag, ezért ide-oda helyezték, ahol szükség volt a szaktudására, a termőföld, az állatok iránti elkötelezettségére. Ezért születtem én Nagynyulason (Beszterce-Naszód megye), ahol 1954 táján már csak vagy öten beszéltek magyarul. Mire óvodás lettem, már Szamosújváron kötöttünk ki, innen jártunk be vonattal Kolozsvárra, színházba. Ünnep volt színházba menni, ahova valóságos rituálé szerint készültek: fodrász, fürdés, estélyi vagy kisestélyi, gyönyörűen kifényesített cipők… Magukkal vittek engem is. Első színházi élményem a Háry János volt Kolozsváron. Négyéves lehettem.

– Néhány év múltán a család Marosvásárhelyre költözött. 

– Igen, mert apám azt akarta, hogy jó magyar iskolába kerüljek. Elemi osztályban Bérces Etelka és Szélyes Emma voltak a tanítónőim. A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban érettségiztem. Sok jó tanárom volt. Közülük a hely rövidsége miatt két tanáromat: Szekernyésné Horváth Anikót és Bukaresti Erzsébetet említem meg. Rosszalkodásaim, tévedéseim, hibáim kitűnő pedagógiai érzékkel nyesegették, javítgatták, versmondásomat nagy empátiával segítették. Tizenhat évesen beiratkoztam a Szakszervezetek Házában működő színjátszó kurzusra, amelyet Hunyadi András rendező vezetett. Sokáig őriztem drámatörténetről tartott nagyszerű előadásainak jegyzeteit. Rövid jeleneteket tanultunk be, verseket dolgoztunk ki, sokat tanultam tőle is. 

‒ Unitáriusként szeretett templomba járni, közösségben zsoltárokat énekelni? 

– A közösségben és otthon is. Anyám finom húslevesei is zsoltáréneklés mellett készültek… Apám magyarázatai az unitárius vallás mibenlétéről, a vallásszabadság kihirdetéséről, és néhai Kolcsár Sándor lelkész-esperes szeretetről szóló csodálatos prédikációi hatottak rám. De sok református és katolikus éneket is ismerek, énekelek szívesen.

– Mikor döntötte el, hogy színész lesz, és volt-e valaki, aki erre a pályára irányította? 

– Már kisgyermekkoromban kijelentettem, hogy színésznő leszek. A szüleim pedig bátorítottak, biztattak. A színművészeti egyetemre való felvételire Tanai Bella és Bács Ferenc készített fel.

– Kérem, meséljen a SZISZI-re való felvételiről, a bejutási esélyekről, hisz akkor nagyon kevesen indulhattak ezen a pályán…

– 1973-ban két helyet hirdettek meg lányoknak a magyar tagozaton. Nagy volt a konkurencia. Végül hármat vettek fel, mert utólag helykiegészítést kértek a minisztériumtól, hisz a másik két bejutó kolléganőm, Lukácsy Katalin és Várady Mária azonos eredményt értek el. Amikor kijöttem egy-egy felvételi vizsgáról, bementem a Köteles Sámuel utcában levő minorita templomba, és jól kisírtam magam… Végül elsőként jutottam be. 

‒ Milyen volt akkoriban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet? 

‒ Szívesen emlékszem azoknak a nagy művészeknek, szaktanároknak a tehetségére, pedagógiai érzékére, emberi tartására, akik akkor a főiskolán oktattak. Tompa Miklós és Tarr László osztályába jártam. Szamossy Kornélia, Kovács György, Lohinszky Loránd, Illyés Kinga, Éghy Ghyssa, Kovács Levente, Kincses Elemér, Selyem Ildikó – jaj, valakit ki ne hagyjak –, és persze Biga, a rektor, Szabó Lajos, megannyi nagy művész, nagyszerű ember! Humánus, szinte családias volt a hangulat, és „ráérős” az órabeosztás. Művészet- és diákközpontú oktatás folyt.

– Hogyan történt a kihelyezés azokban az években amikor a magyar orvosok, tanárok, mérnökök legtöbbjét a Kárpátokon túlra, román közösségekbe helyezték ki?

– Abban az esztendőben, amikor a színművészeti főiskolát végeztem – Szentgyörgyi Istvánról, a nagy hírű kolozsvári színművészről kapta a nevét –, a kondukátor és csatlósai még szorosabbra húzták nyakunkon a hurkot. Újból szigorúan be akarták tartatni a „zárt városokra” vonatkozó rendelkezést, ezúttal a végzős színészeket is bevonva a szigorításba. Azok az erdélyi városok, amelyekben magyar nyelvű színház vagy tagozat működött, zárt városok lettek, oda nem mehetett végzős. A tordai román munkásszínházhoz helyeztek ki. A demokratikus választás látszatát sem próbálták megtartani. Tiltakoztam is, mondván, hogy alkotmányos és demokratikus jogaimban sértettek meg. Alkotmányos, mert Románia alkotmánya szavatolja az anyanyelven való tanulás mellett a munkavégzést is, ha az nyelvhez kötött, és demokratikus jogaimban, mert nem kapcsoltak be az országos választásba, hanem önkényesen kihelyeztek Tordára. A kihelyezésnél jelen volt Sinka Károly, a Temesvári Magyar Színház igazgatója, aki biztatott, hogy hamarosan lesz náluk egy hely. Hiába egyezett meg a két igazgató, az engedélyt a Művelődési Minisztérium és a kolozsvári Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács (CCES) kellett megadja. Hol Bukarestben előszobáztam a minisztériumban, hol Kolozsváron voltam a pártbizottságnál. Nagy nehezen sikerült Temesvárra kerülnöm.

– Hogyan fogadták Temesváron?

– Rögtön szép szerepekkel. Tehetséges, nagyszerű kollégáim voltak, a város pedig igazi nagyváros volt. Volt magyar, német és román színház, opera, balett, filharmónia, népi együttes, bábszínház, és nagyszerű amatőr diákszínjátszók, szóval pezsgő kulturális élet folyt. Alig vártam, hogy szabad estém legyen, és mehessek színházba, operába. 

– Említette, hogy sokat játszott…

– Igen. Akkoriban a színházban normarendszer volt. Nekem négyszáznál is több normám volt. Előadás és próba. Első szerepemre szívesen emlékszem vissza, Tömöry Péter Síp a tökre című harsány vígjátékában a cselédlány szerepét osztották rám. Több mint százötvenszer játszottuk. Makra Lajos volt a partnerem, akivel 35 év múlva újra együtt játszhattam Marosvásárhelyen, Medgyessy Éva Rekviem egy házért című kétszemélyes, számomra igen kedves kamaradrámájában, amely több mint ötven előadást ért meg Kovács Levente rendezésében.

– Miért döntött úgy, hogy visszatér Marosvásárhelyre, és hogyan fogadták?

– Férjhez mentem. Végül is: hazajöttem. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egészen más hangulatú színház volt, mint a temesvári. Nagyszerű színészgárda volt, és megvoltak a kialakult szerepkörök. Fiatal színésznő pedig több is. Itt már nem kényeztetett el a színház, de sokszor éreztem azt, hogy szükség van rám… Temesváron is beugrottam egy-két próbával (a telt házas előadást kellett megmenteni, mert valaki beteg lett, vagy baleset érte), de Marosvásárhelyen még többet. Ezek a beugrások adták vissza a hitet önmagamba; magabiztosságot, önbecsülést jelentettek. Megerősítettek abban: képes vagyok nehéz helyzetekben is helytállni.

– Beszéljünk a családról. Köztudott, hogy férje, Ion Rițiu neves marosvásárhelyi román színész, aki nemrég hunyt el.

– Igen. Elveszítettem a társam, a szerelmem, aki az ország egyik legismertebb színésze volt. Sok nagy sikerű filmben játszott. Rajongtak érte. Én is. Igazi társam volt. Támaszom, segítőm. A leánykéréskor édesapámnak tett ígéretét, a szóbeli szerződést (gentleman’s agreement) mindvégig betartotta, miszerint elfogadja, hogy születendő gyermekeink végig magyar iskolába járnak, és az én vallásomat gyakorolják. A fő kérdés – mint minden vegyes házasságban – az utódok milyensége volt. Erre rásegített az általános tapasztalat, de még a politika is: amennyiben román a gyerek neve vagy vegyes házasságból származik, román anyanyelvű osztályba irányították, és az volt a tapasztalat, hogy többnyire románokká válnak a gyermekek. Sajnos a magyar fél sokszor teljesen feladja magát. Ismerek olyan édesanyát, aki nem mer magyarul beszélni a gyermekével… Az iskola meghatározó kultúránk kialakításában. 

– És ez működött? 

 – Működött. Az én széles látókörű, nagyvonalú, a toleranciát valósan megélő férjemnek ez természetes és magától értetődő volt. Azt mondta: két kultúra több mint egy!

– Két gyerekük született; hogyan alakult a pályájuk?

– Mindketten a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban érettségiztek. A fiam, Dániel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen végzett informatikát és automatizálást, most mérnök, magánvállalkozó. Krisztina lányom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar színészképző szakán végzett, jelenleg a Bekecs Táncszínháznál dolgozik. Mindketten Marosvásárhelyen élnek.

– Voltak-e kedves szerepei, amelyekre ma is szívesen gondol?

– Igen, persze. Például A tanítónő Tompa Miklós rendezésében vagy az öreg, kimustrált kerítőnő szerepe (pedig még viruló fiatalasszony voltam) Molière A fösvény című darabjából, Parászka Miklós rendezésében. Szívesen emlékszem még a szintén Parászka rendezte Polgármesterné szerepére Gogol A revizor című előadásában. Első marosvásárhelyi szerepem Curlyné volt a csupa férfit felvonultató Egerek és emberek című előadásban, Kincses Elemér rendezésében. Aztán két Gizella következik: a Kakuk Marciban Gizus voltam, a tiszta szívű cselédlány, amit Kovács Levente rendezett, s több mint 250-szer játszottuk. Giza, a tolókocsihoz kötött nővér voltam a Macskajátékban, rendező László Csaba. Nagyon kedves emlék marad számomra a Kömény Zsuzsa szerepe a Gazdag szegényekben, amit a Csíki Játékszínben játszottam. A két legnehezebb beugrásom Zica a Zűrzavaros éjszakából (Caragiale) Tompa Gábor rendezésében és Marcsa a Mágnás Miskából (rendező Sinka Károly). A két legutóbbi (remélem, nem az utolsó) szerepemet, Keresztes Attila rendezésében, Marcelinát a Figaróból és Julle nénit a Hedda Gablerből is nagyon szerettem. Egy mondatban: voltam cseléd és sóvárgó úrinő, ledér fruska, hivatásos kokott, dáma, egyszerű, tiszta lelkű parasztlány, mesedarab kedves, hamis lánykája, királynő és cigányasszony. 

– A leánya is színésznő; szoktak-e együtt fellépni? 

– Bevallom, különleges, mély érzést adó élmény a lányommal, Ritziu Ilka Krisztinával fellépni. Ha jól számolom, négy előadásunk van, amit együtt játszunk: Kincses Elemér rendezésében a Szálkák című (az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom és az akkori cigánytelepek lakóinak kiállására reflektál), a Sütő András műveiből összeállított A gyertya könnye című előadás, Tamási Áron-estünk címe pedig Tündökletes világ. 2023-ban, Madách Imre születésének 200. évfordulója tiszteletére mutattuk be a Bekecs Táncszínház produkcióját Györfi Csaba rendezésében Kit szerettél, Madách? címmel. A lányom a drámaíró feleségét, Fráter Erzsébetet alakítja, én Madách anyja, Majthényi Anna vagyok. A felsorolt előadások mindenike 25-100 közötti előadásszámot ért meg.

– Pódiumműsoraival nagy sikert aratott itthon és külföldön is… 

– Minden műsoromnak története van. Az első pódiumműsorom úgy született Temesváron – ahol nagyon szerettem lenni, létezni, a színházban dolgozni –, hogy valami többre vágytam. A saját véleményem elmondására arról a világról, amelyben akkor éltünk, amelynek visszásságaitól szenvedtünk, miközben a legcsodálatosabb társadalomnak kiáltották ki. Így esett a választásom József Attila költészetére. Összeállítottam a műsort, de Koczka György, a színház irodalomtitkára biztosra vette, hogy nem fogja a felettes pártszerv engedélyezni a Hazám és a Levegőt! című versek miatt. Jött egy mentőötletem. Románul adtuk be az anyagot. József Attilát többek között Maria Banus, Eugen Jebeleanu, az akkori pártvezetés által kedvelt költők fordították románra, egyébként nagyon jól. Engedélyezték. A színház műsorára tűzte Sinka Károly rendezésében, Kései sirató József Attiláért címmel. 1980-ban mutattam be. A temesvári színház nagytermének színpadáról mondhattam el, telt ház előtt, talán nálunk egyedüliként, ezeket a nagyszerű József Attila-verseket. 

– A csángó sorsról szóló műsora nemcsak a kelet-erdélyi, moldvai népcsoport történelmére hívja fel a figyelmet, de az elcsángósodás veszélyére is figyelmeztet…

– Igen. Csángó népdalokat tanultam, csak úgy kedvtelésből, és egy idő után kacérkodtam a műsor gondolatával. Varázslatos, különleges világ nyílt meg előttem. A szerkesztési elvem az lett, hogy a történelmi eseményekre a népköltészet válaszol. Miután összeállítottam és megtanultam, Illyés Kingát kértem meg, hogy hallgasson meg. Tanácsait szívesen fogadtam, s ő adta a címet is: Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról. Rendezői tanácsokat Kovács Levente adott.

– Szó volt a cigányműsorról is…

– A marosvásárhelyi fekete március után figyeltem fel jobban a mellettünk élő cigányokra. Akkor „Ne féljetek, magyarak, megjöttek a cigányak!” felkiáltással álltak mellénk. Érdekelni kezdett a gondolkodásmódjuk, megmaradásuk titka. Hiszen ők a kisebbségnek is kisebbsége. Budapesten cigány értelmiségieket, írókat, költőket kerestem meg. Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Osztojkán Béla és mások szívesen és nagy tisztelettel segítettek. Ezt a műsort 1993-ban mutattam be a színház Kistermében. Amikor a fekete március 25. évfordulójára emlékeztünk, felújítottam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, mégpedig kétszemélyesre hangolva. Cigány népdalok, mesék, nagy magyar költők, magyarul is író cigány költők versei, és oral historyk adják a műsor gerincét, amit a lányommal adunk elő. Akkor is, most is Kincses Elemér rendezte. 

– Ezenkívül sokat járt Délvidékre...

– Délvidék! Csodálatos emberek lakják. 25–30 különböző településen volt előadásom. Több helyen nem is egyszer. A zentai csata (1697. szeptember 11.) 300. évfordulójára készült a Tűz című műsorom a zentaiak kérésére. Ebben a csatában mértek végleges csapást a Magyarországot 150 esztendeje sanyargató törökre. A végvárak örökös helytállásáról szól a műsor, azzal a mondanivalóval, hogy minket megtart a lélek tüze. Jöhetnek véres harcok, forradalmak és bukások, de amíg mi ezt a tüzet magunkban szítani tudjuk, megmaradunk. 1997-ben Adán volt a bemutatója. 

‒ Honnan az inspiráció? 

– Ezeket az előadásokat a közönség versre, irodalmi estekre fogékony rétege „hívja elő”. A közönség adja a megerősítést, kitárja a hatalmas szívét, elfogadja, befogadja az estjeim mondanivalóját – igaz, én is igyekszem mindig aktuális témához nyúlni –, továbbadja a hírét, mintegy „megszervezi” a következő fellépéseimet. Hálával gondolok azokra az önzetlen lelkű emberekre, akik meghívnak, akik alkalmat teremtenek arra, hogy elmondhassam mondókám, akik közönséget toboroznak. Lelkes tanárok, oktatók, papok, művelődésszervezők. 

– Tehát a közönség adja a témát, az inspirációt. Van erre példa?

– Igen. A maroshévízi katonai temető felszentelésekor valaki megkérdezte tőlem: van-e olyan műsorom vagy hanglemezem, amelyik a marosvécsi Helikon költőit, íróit mutatja be? Nem volt. És abban a pillanatban döntöttem el: lesz! Ezért kezdtem el Lisztóczky László Egerben élő irodalomtörténész segítségével az erdélyi helikonistákat tematikusan feldolgozó sorozatomat. Az első az istenes versek Isten kezében címmel, amelyben Molnár Tünde teremti meg a hangulatot nagyszerű orgonajátékával az istenközeli élmény befogadására. A második a Búvópatak. Remélem, hogy tudom folytatni… Mindig jóleső érzéssel tölt el, ha egy-egy előadáson megtelik a terem; vannak még, akik szeretik a verset. 

– A Mezőség 1000 évéről szóló műsorának címe: Aranyország. Miért választotta ezt a címet?

– Ezt a műsort is a zentaiak kérésére állítottam össze. Eldöntöttem, hogy a Mezőség ezer esztendejéről mesélek a Délvidéken élő magyaroknak. A Mezőségen a táj minden évszakban rendkívül varázslatos tud lenni, az idő pedig megrekedt az agyagos sárban. Ott lévő falvaink nagy része mélyszórvány. Úgy veszítettük el, fokozatosan, mint ahogy az aranypénzét veszíti el az ember, ha felváltja vagy nem ügyel rá. 

– Felolvassa vagy inkább kívülről mondja a verset?

– Kívülről. Megtanulom. 

– Valójában mit tesz a művész, amikor verset mond, s ott van előtte 200-300 néző, akik szinte csüngnek a szavain?

– Lehet 200–300 vagy csak 10–20, ugyanazt teszi és ugyanúgy. Érzésekkel telített gondolatokat ad át, szuggerál. Együtt gondolkodásra, együttérzésre sarkallja hallgatóságát. Kitárulkozik. Nevel, bátorít, tanít, lázít, simogat, megértet, épít. Alkot. Egyfajta lelkigondozást végez. Ha sikerül katartikus pillanatokat elérni, amire együtt jut el a nézővel, akkor az olyan, mint a szerelmi beteljesülés. Illyés Kinga, mentorom és mesterem mondta: kint állni tíz vagy ezer ember előtt egyedül, és hatni rájuk, semmihez sem fogható hatalom; és mérhetetlenül nagy felelősség. 

‒ Nehéz feladat? 

– Kevés színész vállalja. Esőben, sárban, fagyban, térdig hóban, úttalan utakon, vonattal, autóbusszal (ha véletlenül a férjem nem ért rá kocsival vinni) az eldugott településekre is elmenni. Vinni a szót. Nem könnyű magadnak lenni a közönséggel. Pedig a közönség: partner. Szeretettel és nyitott lélekkel, várakozással telten ül be a nézőtérre. Kész magát rád bízni. Nekem ez a műfaj rengeteg élményt nyújtott. Ebben a műfajban sikerült kiteljesednem. 

‒ Lehet-e népdallal „válaszolni” a történelem nagy kihívásaira? 

– Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem a népdal minden élethelyzetre választ tud adni.

– Játék, előadás közben észleli-e a színész, ha „veszik” az előadást, hogy élvezi-e a közönség, beleéli-e magát? Hát az ellenkezőjét?

– Észleli. Az egyes néző és az egész közönség árasztja magából az energiákat. Nemcsak a színész ad, hanem a közönség is. Ebben a társasjátékban a közönség játszótárs, partner. Sokszor annyi szeretet sugárzik a nézőtérről, a hallgatóságból, hogy ha meg lehetne fogni, bele lehetne kapaszkodni. 

– Bejárta a nagyvilágot, kérem, sorolja fel a fontosabb városokat, helységeket, ahol megfordult, s átadta Erdély, a magyarság üzenetét: együvé tartozunk, bárhol éljünk a földgolyón…

– Olyan szerencsés voltam, hogy nagy világvárosokban is elmondhattam „mondókáim”, de szívesen megyek eldugott, isten háta mögötti településekre is, azokhoz, akik távol vannak a világ zajától, oda, ahol már csak pár magyar él. A diaszpóra és a szórvány hasonlít egymásra. Híjával vannak a magyar szónak. Eddig tizenkét országban szerepeltem, és számtalan szórványtelepülésen vagy a Csángóföldön.

– Büszke arra, hogy magyarnak született?

‒ Számomra ez olyan természetes, mint a lélegzetvétel. 

– 1989 után többen is kikérték vagy legalábbis megnézték a CNSAS-nál őrzött, mindannyiunkról készült megfigyelési jelentéseket. (CNSAS: a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, sz. m.) Van-e tudomása arról, hogy kik és mit jelentettek magánéletéről, művészi pályafutásáról?  

– Többször is hívattak a szekura. Olyan is volt, hogy egész nap bent tartottak. Volt, amikor rögtön rájöttem, ki volt a besúgó. Van olyan eset, hogy ma sem tudom. Eddig még nem kértem ki a rólam készült jelentéseket.

– Azon kívül, hogy szín- és előadóművész, művelődésszervező, számos alapítványnak, egyesületnek a kuratóriumi vezetőtestületi tagja. 

– A közművelődési munka fontos része életemnek. Azok a kulturális, művelődési egyesületek, amelyek munkájában részt veszek, önkéntes alapon dolgozó szervezetek, és a művelődési élet egy-egy fontos részét célozzák munkájukkal, gazdagabbá téve mindennapjainkat.

– Milyen fontosabb díjat, elismerést kapott életében?

– Ahogy a testünket jóféle táplálékkal, tiszta levegővel töltjük fel, úgy tölti fel lelkünket a jó szó, az elismerés, a díj. A díjátadó gálák lelkem nagy ünnepei maradnak. Több díjam is van. Közülük a két legutolsót említem meg: Tamási Áron-díj és Bethlen Zsuzsanna-díj. 

(2024. október 30.) 

*Fotó: A Hedda Gablerben