Virágok titka
2015-04-14 14:46:53
- Nagy Székely Ildikó
Mária Gálnak született, Benczeként nevelkedett, férjhezmenetele óta Fejér. Leginkább ez utóbbi név illik hozzá.
Mária Gálnak született, Benczeként nevelkedett, férjhezmenetele óta Fejér. Leginkább ez utóbbi név illik hozzá. Olyan ő, mint egy szirmait kifelé fordító fehér virág, amely minden arra járót megérint, megsimogat. Kovásznán, ahol évtizedek óta él, mindenki Marika néniként ismeri, nemcsak a tömbházbeli gyerekek vagy a tanácsaiból és csendjéből egyaránt erőt merítő fiatalasszonyok, de még a nála idősebb szívsebész is. Különös nyugalom árad hangjából, gesztusaiból, a hosszú utat megtett, ködös állomásokon is fényre lelt emberek békessége. Ez számomra már története legelején érzékelhető volt.
– Sokáig nem tudtam, hogy örökbe vett gyermek vagyok. A keresztanyám, az apai nagymamám édestestvére fogadott a lányává egészen kicsi koromban. Nem tudom, sosem kérdeztem, hogy miért adtak oda a vér szerinti szüleim. Talán mert nehéz anyagi körülmények között éltek egy Szeben megyei tanyán, én pedig nagyon beteges gyerek voltam, egyéves és három hónapos koromban még a szemem sem nagyon nyitottam ki, ülni sem tudtam. Folyamatosan orvosi ellátásra szorultam, azt pedig a szüleim nem tudták volna biztosítani. A vér szerinti anyámat mindig tiszteltem, amiért életet adott nekem, de szeretni sohasem tudtam. A nevelőszüleimet viszont nagyon szerettem, édesanyámnak és édesapámnak szólítottam őket. A nevelőapámnak én voltam a hercegnője. 12 éves koromban vesztettem el őt, akkor hirtelen felnőtté váltam. Mivel anyám már benne volt a korban, attól fogva a hivatalos ügyeket is én intéztem.
– Mi volt a legemlékezetesebb a gyermekkorából?
– Vasárnaponként a szüleim mindig elvittek a játszóteres parkba. Amikor tízéves lettem, anyám megengedte, hogy megvárjam édesapámat munka után a gyár kapujánál. Már messziről hallottam a hangját: itt van a hercegnőm. Aztán vett nekem egy lejre tökmagot, az is akkora boldogság volt. Apám minden délután hazajött egy kicsit, és ledőlt pihenni, én meg odabújtam melléje. A tüdőrák vitte el. Az utolsó beszélgetésünk alkalmával, a kórházi ágyon ülve arra kértem, hogy újra mellé bújhassak. Gyere fiam, aludj, ahogy szoktál – mondta. El is szenderedtünk. Utána már felravatalozva láttam, és nem tudtam felfogni, hogy mi történt, azt hittem, még alszik.
– A vér szerinti szülőkkel fennmaradt a kapcsolat?
– Nem akartak egészen elszakítani a nővéremtől, Ilonkától, aki 7 évvel idősebb nálam, így minden vakációban elhozták őt hozzánk, Brassóba. Azt mondták nekem, ő az unokatestvérem, és biztattak, hogy szólítsam én is úgy a szüleit, ahogy ő: anyja, apja. Úgy is tettem.
– Ilonka tudta, hogy van egy húga?
– Igen, de megtiltották neki, hogy erről beszéljen. Emlékszem, mindig, amikor nálunk nyaralt, sok időt töltött a fürdőszobában. Hallottam, hogy sír. Kérdezgettem a felnőtteket, hogy mi van vele, ők pedig azt felelték, hogy Ilonka már nagylány, és fáj a hasa.
– Mikor derült ki az igazság?
– Tizennégy éves voltam, amikor férjhez ment a nővérem. Egy román faluban, Nagycsűrön tartották az esküvőt. Anyám előre felkészített, hogy ott az a szokás, hogy a koszorúslányt, aki én voltam, a menyasszony testvérének (soră de mireasă) nevezik. Így nem is furcsálltam, hogy többen is azt kérdezték tőlem: látod, milyen szép testvéred van? A lakodalom végén mégsem tudtam elaludni. Mindenki nyugovóra tért, én pedig ültem az ünnepi asztalnál, és ettem a diós kalácsot. Másnap reggel aztán így szólt hozzám a nevelőanyám: na, Marika, a tegnap nagy nap volt Ilonkának, ma neked lesz nagy nap. Akkor tudtam meg, hogy örökbe fogadtak. Azt mondta anyám, ha akarok, ott maradhatok az igazi szüleimnél, ha nem, hazamehetek velük, ez az én döntésem lesz. Sírógörcsöt kaptam. Három napig voltam kórházban, utána természetesen hazamentem.
– Megváltoztatta az életét az a beszélgetés?
– Számomra egy nagyon szép időszak következett. Ilonkának megszülettek a gyerekei, és édesanyám minden vakációban elengedett hozzájuk Szebenbe, így sokat játszhattam a kicsikkel. A falusi, illetve a városi életben más-más boldogságot tapasztaltam meg. Valahogy mindkét helyen otthon éreztem magam, és tudtam, hogy mind a vér szerinti, mind a nevelőszüleim büszkék rám. Két helyről kaptam a szeretetet.
– A vér szerinti anyja soha nem próbálta megfogalmazni, hogy miért mondott le a kisebbik lányáról?
– Nem. De sok idő múlva, amikor beteg lett, és én főztem neki, mindig elhomályosodott a tekintete, amikor bevittem a szobába az ételt. Mondogattam neki, hogy ne sírjon, de nem feszegettem a miérteket.
– A tizenévekre visszatérve, hogy alakult a pályaválasztás?
– Csendes, jó tanuló leányka voltam. Informatika profilú líceumot végeztem, és ebből a tantárgyból országos harmadik is lettem egy versenyen. Informatikai egyetem azonban csak Bukarestben volt, és mivel édesanyám a széltől is óvott, nem engedett el idegenbe. Végül Brassóban mérnöki szakra felvételiztem, de soha nem tudtam megszeretni ezt a szakmát. Két évig dolgoztam a tervezőosztályon. Naponta kellett ingáznom a munkahelyemre, az egészségi állapotom miatt azonban fel kellett hagynom az állandó utazgatással.
– A családalapítás hozta Kovásznára…
– Igen. Szerelem volt első látásra. Zoli, a férjem akkoriban a Szilágyságban dolgozott tanárként. Olyan szépen tudott beszélni, hogy már az első találkozáskor, miközben hallgattam, az járt a fejemben, hogy bárcsak ő lenne a férjem. Két lányunk és egy fiunk született. Áldott jó gyermekek, kicsi korukban sem volt semmi gond velük, nekik mindig úgy volt jó minden, ahogy volt. Mindhárman korán eldöntötték, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és meg is valósították az álmaikat. Az egyik lányom rezidens orvos, a másik tanítónő, a fiam informatikus.
– A tervezőosztályról merre vezetett az út?
– 1986-tól a kovásznai filmszínháznál dolgoztam mint jegypénztáros és mozifelelős, 1991-ben számolták fel a mozivállalatot. Egy évvel később megalakult a város első cukrászlaborja. A tulajdonos a korábbi főnököm volt a tervezőosztályról. Tudta, hogy megbízható munkaerő vagyok. Öt évig vezettem a cukrászlabort. Aztán a vérnyomásommal adódó problémák miatt újra kórházba kerültem. Pár évig otthon maradtam, idős asszonyra, kisgyerekre vigyáztam, majd lehetőséget kaptam arra, hogy a kovásznai gyermekotthonban dolgozhassam. Azt a munkát szerettem a legjobban. Még a gyerekek gonoszságait is meg tudtam érteni, talán azért, mert engem is örökbe adtak. De rengeteg csodának is a részesévé tettek az otthon lakói. A mai napig felkeresnek még a Magyarországon élők is, húsvétkor is eljöttek meglocsolni. Újra bebizonyosodott az, amit mindig is hittem: az önzetlen szeretet olyan dúsan térül meg, hogy szinte be sem lehet fogadni. Az egyik fiunkat egy éve hivatalosan is örökbe fogadtuk.
– Ilonkával szoktak még találkozni?
– A kettőnk története úgy végződött, ahogy elkezdődött: búcsúzással. Két éve a nővérem Németországba költözött a családjával. Míg kislányként engem vittek el tőle, most ő ment el a gyerekeivel. Ennek így kellett lennie. Ha visszanézek az elmúlt időkre, azt látom, hogy minden a helyén volt, és Isten annyi ajándékkal halmozott el, hogy egy füzet sem lenne elég valamennyi felleltározására.
