Visszatalálni a Senki szigetére

A Jókai Erdélyben marosvásárhelyi bemutatója

Jókai Mór szemével csodálkozhatott rá Erdély tündéri tájaira, az Al-Duna Kazán-szorosának vadregényes vidékére és még megannyi, a 201 éve született „nagy mesélő” regényeiben felvillanó, országhatárunkon belül kínálkozó természeti és kulturális értékre a marosvásárhelyi Teleki Téka február 27-i Beszélő Könyvek estjének több mint telt házas közönsége. A freskós teremben egy tűt sem lehetett volna leejteni, olyan sokan voltak kíváncsiak Maksay Ágnes és László Loránd Jókai Erdélyben című dokumentumfilmjére. 

Az elmúlt napokban több városban is megszervezett premiert izgalmas beszélgetés követte az alkotócsapat két kulcsemberével: Maksay Ágnes rendező-producerrel, forgatókönyvíróval és T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral, aki nemcsak a forgatókönyv megszületéséhez járult aktívan hozzá, hanem narrátorként is végigkíséri a filmvásznon megelevenedő világot.

A vetítés előtt dr. Lázok Klára, a Teleki Téka főkönyvtárosa, a beszélgetéssorozat ötlet- és házigazdája köszöntötte a jelenlevőket.

– Ez a sorozat a Téka művelődéstörténeti kincseitől elindulva minden hónapban egy érdekes történetet villant fel egy érdekes meghívottal. A 2025–2026-os évadban a reformkort tűztük ki a Beszélő Könyvek témájául. Jókainak több olyan munkája van, amelyen keresztül egy nagyon hiteles reformkorképet kapunk. Néhány hónappal ezelőtt tudatosult bennünk, hogy a Jókai Erdélyben című film februárban kap szárnyra, és úgy döntöttünk, hogy a Beszélő Könyvek e havi előadását ennek a filmnek a bemutatására, illetve az erről való beszélgetésre szenteljük – mondta elöljáróban Lázok Klára. 

Megcáfolni a száműzés okát

Az alkotás megtekintése után a főkönyvtáros így értékelte a látottakat:

– Csodálatos Erdély-képet kaptunk ebben a másfél órában, és ezzel párhuzamosan egy Jókai-életutat is végigkövettünk. Nagyon újszerű a megközelítése ennek a filmnek. Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy Jókai mentén az ökológiai válságtól kezdve a tömegturizmusig mindenről lehetett beszélni az eddig ismert témák mellett.

Ezt követően Lázok Klára a rendezői koncepcióról kérdezte Maksay Ágnest.

– Ez a film a folytatása az előző, Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én című dokumentumfilmnek, amelyben Petőfi Erdélyben töltött napjait követtük végig. Az is nagy közönségsikernek örvendett. Jártuk Erdélyt a filmbemutatókkal, és a nézők többször is felvetették a kérdést: akkor a Jókait is megcsináljuk? Amikor harmadszorra is megkérdezték, nagy bátran azt mondtuk, hogy igen – árulta el a rendező, majd az alkotást életre hívó másik fontos motivációra hívta fel a figyelmet. 

– Körülbelül másfél-két éve a közösségi médiában, de az írott és az elektronikus sajtóban is elég gyakran találkoztunk azzal, hogy Jókait ki kellene venni a tananyagból, mert annyira nehezen emészthető a 21. századi fiatalok számára, hogy talán már nincs is ott helye. A második impulzust a film elkészítésére az adta, hogy akkor mi ezt megcáfoljuk. A rendezői koncepció az volt, hogy Jókai erdélyi napjait kronologikusan kövessük. De nemcsak arról van szó, hogy Jókai hogyan látta Erdélyt, a film azt is megmutatja, hogy Erdély mit mesél Jókairól, hogyan él az író kultusza a különböző helyszíneken a legegyszerűbb embertől kezdve az aradi Kölcsey Egyesület alelnökéig. Sikerült valamelyest a kronológiát tartani, de egyes helyszíneken kénytelenek voltunk bizonyos dolgokat összevonni, Jókai két-három látogatását egy helyszínen elmesélni. 

Amikor az egész stáb virágot szedett

Maksay Ágnes arra is felhívta a figyelmet, hogy ami nagyon kilóg a sorból, az a film eleje és a vége. 

– Nekem az első pillanattól az volt elképzelésem, hogy egy nagyon erős képi jelenettel kell indítani a filmet, ezért a Kazán-szorossal fogunk kezdeni, és ez is adta meg végül az alkotás keretét, mert a film végén, Jókai sírjánál visszautalunk a Senki szigetére (sz. m.: Az arany ember című regényből ismert helyszínre). Sajnos arra nem volt pénzünk, hogy egy werkfilmet készítsünk a forgatásról – tette hozzá a rendező, majd ennek kapcsán elmesélte, hogy az alkotócsapatban vita témájává vált, hogy rózsa, az író kedvenc virága vagy a Senki szigetének hangulatára erőteljesebben visszautaló mezei virág kerüljön-e Jókai zárómotívumként látható nyughelyére.

– Útban Budapest fele, valahol a Királyhágó után megálltunk az autóval, és az egész stáb szedte a mezei virágot. Ott volt a rózsacsokor a kisbuszban, az utolsó pillanatban döntöttünk mégis másként. A rendezői koncepcióra visszatérve, az volt a cél, hogy rengeteg erdélyi helyszínt bemutassunk, és ezáltal próbáljuk meg visszacsábítani az olvasókat Jókaihoz.

Az elképzelés megvalósításában fontos szerep jutott a vezetőoperatőrnek, László Lorándnak, valamint az irányítása alatt dolgozó Laczkó Tibor operatőrnek és a drónfelvételekért felelő Kőmíves Istvánnak – emelte ki a rendező, majd arról is említést tett, hogy a filmben húsz Jókai látta helyszín jelenik meg, és még ugyanennyi lehetett volna, de azt már sem a nézői befogadóképesség, sem az anyagi keret nem bírta volna meg.

A valóság helyét átvevő irodalom 

– Hogyan néz ki ez a munkafolyamat az irodalomtörténész oldaláról? Hogyan lehet szűrni, illetve a filmes nézőpontokkal összeegyeztetni azt a rengeteg információt, amit Jókairól tudunk? – kérdezte Lázok Klára T. Szabó Leventétől.

 A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen oktató irodalomtörténész elmondta, hogy tanári tapasztalata, az, hogy érthetően reménytelen elvárni, hogy a hallgatók a teljes szakirodalmat elolvassák, jól kamatozott ebben a munkafolyamatban, ugyanis nem volt meg benne az a görcs, hogy mindent el kell mondania. 

– Számomra az volt a kérdés, hogy mi lesz a fókuszpontja a filmnek, amely által az egyes epizódok összeállnak. Az egyik fókuszpont nyilván Erdély, és ilyen szempontból ez az alkotás egy jó értelemben vett transzilvanista film akart lenni. Azt a kérdést teszi fel, ami más irodalomkultúrákban, a svájciban, a németben nem annyira meglepő: hol van a szerepe a regionális irodalomkultúrának? Ugyanakkor, miközben a filmnek van egy rétege, ami Jókai tucatnyi látogatását követi nyomon, megjelenik benne az az Erdély, az a Bánság, az a Partium, ahova soha nem jutott el, de írt róla, és ezzel átalakította a helyiek identitását, illetve azt, ahogyan mások gondolkodtak ezekről a helyszínekről. Az 1878-as években versenyeznek a szigetek, hogy melyikük legyen Aranyemberfalva. Olyan módon ír Jókai azokról a helyekről, ahol nem járt, hogy az irodalom átveszi a valóság helyét. A harmadik fókuszpont pedig arra irányítja a figyelmet, hogy érdemes lenne kevésbé mereven gondolkodni, hiszen, míg az iskolákban azt tanítják, hogy a modern irodalom a 20. században kezdődik, a 19. század és a reformkor a radikális társadalmi változások, a modernizáció nagy korszaka. Azt próbáltuk érzékeltetni, hogy az utóbbi 150 év valahol együtt van, mint a magyar modernségnek a története, és ez Jókai szövegein keresztül is nagyon jól megérthető.

A sekrestyés néni öröksége

A beszélgetés moderátora a továbbiakban az adomákat, Jókai-regények által inspirált történeteket megosztó helyiek tudatos vagy véletlenszerű megszólaltatásáról kérdezte az alkotókat.

– Jókai is egy időben volt jelen az egyszerű emberek között és az elit kultúrában, és erre nagyon odafigyelt akár mint magánember, akár mint közéleti személyiség, akár mint író. Nekünk is ez a kezdetektől benne volt az elképzelésünkben már a Petőfi-filmnél is. Nem mindig az irodalomtanárt, a történészt, kutatót szólaltattuk meg, hanem mindenhol azokat az embereket próbáltuk láttatni, akikről a helyszínen derült ki, hogy mennyire lelkesek, mennyire éltetik ők maguk az adott településen a Jókai-kultuszt – fejtette ki Maksay Ágnes, és példaként a hátszegi kriptában mesélő sekrestyés nénit, valamint egy erdész szakembert, Félixet, az orsovai tíz magyar ember egyikét említette. 

Az alkotás művészfilmszerű képi világa kapcsán Maksay Ágnes elárulta, hogy a forgatókönyv megírásakor szándékosan nem Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című művére, hanem Jókai kortársa, Kristóf György munkájára alapozott, ennek nyelvezete és hangulata ugyanis közelebb vitte az író korához. Ebből, illetve Jókai úti leveleiből küldözgetett folyamatosan részleteket az operatőröknek. Harminc napon át, két-három napos tömbökben forgattak, és minden ilyen ciklusra közösen készültek fel. Az operatőrökkel indulás előtt beszélte át a tervezett képi világot, a tudományos munkatárssal, T. Szabó Leventével pedig a hosszú utazások alatt egyeztetett a rendező. Nagyon sok impulzus a helyszínen spontánul jött, egyedül a Mócvidéken tartottak hosszabb terepszemlét. Maksay Ágnes arra is felhívta a figyelmet, hogy a néző észre sem veszi, mennyit segít a gyönyörű képek érvényesülésén az Osztrák–Magyar Monarchia világába röpítő zene, Selmeczi György alkotása. 

Hátizsákkal az írói világ felé 

– Hogyan tudjuk, illetve meg tudjuk-e ismerni Jókain keresztül a reformkort? – kapcsolta Lázok Klára az eszmecserét az idei Beszélő Könyvek vezérfonalához.

 – Jókai, ahogy az egész generációja, az élete vége fele kezdi el használni a reformkor kifejezést. A reformkorregényeiben gyakran az 1860-as, 1870-es évek visszavetített, nosztalgikus képét valósítja meg – mondta T. Szabó Levente, állítását több irodalmi példával támasztva alá.

A beszélgetés zárókérdésére – hogyan olvassuk ma Jókait? – az irodalomtörténész a különböző szempontok szerinti megközelítést javasolta, illetve a fogódzókat adó minőségi elő- és utószavak, jegyzetek, valamint az oktatói, könyvtárosi és tudomány-népszerűsítő munka fontosságát hangsúlyozta, aminek köszönhetően az olvasó nem érzi elveszettnek magát, hanem lehorgonyozhat.

A kérdést Maksay Ágnes is megválaszolta:

– Én meg azt mondom, hogy hátizsákkal. Menjünk el Torockóra, másszuk meg a Székelykőt, előtte meg utána vegyük a kezünkbe az Egy az Istent, és másként fogunk viszonyulni hozzá. És ha véletlenül valaki ráérez az ízére, akkor, miután hazajött a kirándulásból, befejezi a regényt.