Visszaút

Csaknem egy órán át ütögettek a tűző napon. A baseballsapkás, fehér hajú nő és a nála másfél fejjel magasabb szőke lány között a szürke kőasztalon szinte szünet nélkül pattogott a parányi labda, és valahányszor mégis pályát tévesztett, a lány hangosan felkacagott. Az asszony egy idő múlva fáradni kezdett.

– Gyere, üljünk le – indítványozta többször is, de a fiatal túlságosan beleélte magát a játékba.

– Mama, na, még csak egy kicsit. Olyan rég nem pingpongoztam – unszolta hatvanas éveiben járó partnerét, aki mindig engedett a kérlelésnek. Végül egy csapat tinédzser vetett véget a mérkőzésnek. Amint feltűntek a játszótér másik végében, a lány letette az ütőt, ősz hajú játszótársához lépett, megölelte, aztán már szaladt is az integetők felé. 

– Hiába, mindig is ilyen szeleburdi volt az unokám – nyugtázta derűsen a hölgy, miután helyet foglalt mellettem a padon. – Debrecenben él a szüleivel, de július első felét kislány kora óta nálam tölti. Ilyenkor van a születésnapja, és azt mondja, az én diós tortám nélkül nem igazi az ünnep. A tizenhetet tölti. Meghívja pár régi barátnőjét, kacarásznak, zenét hallgatnak. Most is velük találkozott.

– Kiskorában költöztek ki Magyarországra? – kérdeztem.

– Nem, ő ott született. Mégis valami különös vonzalmat érez az itteni dolgok iránt. Úgy is mondja mindig,  hogy jövök haza Marosra. A lányom még a forradalom előtt, húszévesen szökött ki a barátjával. Korábban sokat mondogatta, hogy kilátástalannak látja itthon a jövőt, nem akar reggeltől estig robotolni a semmiért, mint én és az apja. Szigorúan neveltük, az igaz, megköveteltük, hogy jól tanuljon, és sötétedés előtt mindig otthon kellett lennie. Talán ez tette lázadóvá. Érettségi után az orvosira felvételizett, de nem jutott be, a vonal alatt az elsők között volt a neve. Lehet, hogy akkor született meg benne az elhatározás, hogy idegenben próbáljon szerencsét. Mi persze nem is sejtettük, mire készülnek a fiatalok. Nemcsak ketten mentek, hanem egy egész csapat. Egy délután elkérezett az egyik barátnőjéhez, de nem tért haza a szokott időben. Két napig nem is kaptunk hírt róla. Teljesen kikészültem. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon. Annyit mondott, hogy ne idegeskedjünk, jól vannak, és hamarosan újra jelentkeznek. Utólag tudtuk meg, hogy a barátjának az unokabátyja kint élt a családjával, ideiglenesen náluk húzták meg magukat. Biztos nem volt könnyű nekik az elején, de szép lassan minden kialakult. Ő is és a párja is találtak munkát, albérletbe költöztek. Sosem gondoltam volna, de nagyszerűen megállták a helyüket. 

– Mikor találkozott újra a lányával?

– A forradalom után megnyíltak a határok, és még abban az évben az apjával együtt kiutaztunk hozzá. Akkor tudtuk meg, hogy időközben eljegyezték egymást a barátjával. Egy év múlva aztán megvolt a polgári esküvő. A templomi szertartást és a lakodalmat itthon tartottuk. 

– Nem próbálta meggyőzni a fiatalokat, hogy költözzenek haza?

– Nem, bár nagyon szerettem volna. De láttam, mennyire megváltoztak, felnőttek a távolban, és úgy éreztem, innentől kezdve nem befolyásolhatom a döntéseiket. A lányom kezdetben takarítónőként dolgozott, aztán egy boltba került elárusítónak. Közben a tanulásról sem mondott le, igaz, nem az egészségügy terén képezte magát. Az az én álmom volt, nem az övé, ezt most már én is tudom. Letette a felsőfokú angol nyelvvizsgát, és nemsokára egy irodában kapott titkárnői állást. Most is ott dolgozik. A vejem pedig a vendéglátóiparban helyezkedett el. Szépen, takarékosan élnek, sikerült részletre egy háromszobás lakást  venniük. 

– Soha nem gondolt arra, hogy kiköltözzön hozzájuk?

– Néha eljátszottam a gondolattal, főleg amikor az unokám még kicsi volt, de ha nagyon beleéltem magam, a férjem mindig visszatérített a földre. Most már én is belátom, hogy a fiataloknak az a jó, ha magukban lehetnek. A mi világunk egészen más, mint az övék, ebből hosszú távon egy fedél alatt sok konfliktus keletkezne. Húsvétkor, karácsonykor, ha tehetik, hazatérnek, és olyankor valóban ünnep az együttlét. Ezt nem szabad elrontani.

A következő pillanatban újra feltűnt a szőke lány. Elvált a barátnőktől, és a padhoz sietett.

– Mama, megsütjük a palacsintát? 

– kérdezte izgatottan. Beszélgetőtársam megsimogatta az arcát, miközben felemelkedett. Egymás kezét fogva indultak haza.