Visszfény
2015-04-21 14:32:06
- Nagy Székely Ildikó
Simon Csaba évtizedek óta tenyérnyi labdák pattogásában méri az időt. Szenvedélye, az asztalitenisz, távoli vidékekre is eljuttatta, de már jó ideje nem utazgat.
Simon Csaba évtizedek óta tenyérnyi labdák pattogásában méri az időt. Szenvedélye, az asztalitenisz, távoli vidékekre is eljuttatta, de már jó ideje nem utazgat. A marosvásárhelyi Sportlíceum tornatermében találni minden hétvégén, ütővel a kezében, csípős hidegben is trikósan, rövidnadrágosan. Történetét ő maga kínálta fel, két meccs között mégis nehéz volt időt szorítani a beszélgetésre.
– Itt, Vásárhelyen születtem, 1968-ban. Hatan voltunk testvérek, öt fiú és egy lány. Apám esztergályosként dolgozott, édesanyám is munkásasszony volt. Szűkösen éltünk. Emlékszem, anyám húszliteres fazékban főzte a levest, és az lakott jól belőle, aki hamarabb ült le az asztalhoz. Mozgékony gyermek voltam, nem is maradtam le sokszor az ebédről.
– Mikor kezdett el asztaliteniszezni?
– Tizenhárom évesen. A barátok hívására, kíváncsiságból mentem el az egyik sportklubba, az Építők együtteshez. Megnézték, mit tudok, és tehetségesnek találtak. Verzár Sándor, a marosvásárhelyi asztalitenisz kiemelkedő szakembere volt az első edzőm, akinek az emlékére minden évben versenyt szerveznek. Ütőt is ő adott a kezembe, sajátom ugyanis nem volt. A szüleim nem engedték, hogy sportolni járjak, mindig azt hazudtam otthon, hogy moziba megyek. Amikor kiderült a lódítás, verést kaptam. De én nem hagytam magam. Csak arra vágytam, hogy bajnok legyek.
– Teljesült a vágya?
– Már gyerekként az A divízióban játszottam. 2000-ben három aranyérmet nyertem Zilahon a Románia-kupán, egyéniben, illetve csapatbajnokságon. Ez volt sportolói pályafutásom legnagyobb sikerélménye.
– Külföldön is játszott?
– Két évig Portugáliában, az Azori-szigeteken. Egy kiváló romániai edzőnek a portugáliai sportszövetséggel volt szerződése, amelyben arra kötelezte magát, hogy két sportolót visz magával a csapatukba. Én lettem az egyik. Nagyon szép időszak volt, tiszteltek, becsültek az ottani emberek. Három évet pedig Magyarországon asztaliteniszeztem.
– Az utóbbi években gyerekeket készít fel különféle versenyekre. Mikor lett edző?
– Négy éve végeztem el az edzőiskolát Bukarestben. Nagyon sok tehetséges gyerekkel volt dolgom az idők során, a többszörös Európa-bajnok Szőcs testvéreket, Bernadettet és Hunort, illetve Romeo Lupaşcut, Ungvári Imolát, Gáspár Cecíliát is tanítottam. A 15 európai bajnoki címet nyert Rareş Şipoş is a tanítványom volt. Most is besegítek a felkészítésbe, az utóbbi időben a 15 éves Huduşan Andreát és Varga Krisztinát is edzettem. Ők Franciaországba készülnek edzőtáborba, aztán jöhet az Európa-bajnokság.
– Mit szeret jobban, játszani vagy tanítani? Vagy a kettő szinte ugyanaz?
– Tanítani nagyon nehéz, egy két-három órás edzés alatt le lehet fogyni pár kilót. Évek kellenek ahhoz, hogy eredményt tudjunk felmutatni, bár a tehetség már a legelején megmutatkozik, például abból, ahogy az ütőt fogja a gyerek. De vannak szülők, akik csak azért hozzák a csemetét, hogy szabadidőt nyerjenek. Ha nincs érzéke a gyermeknek ehhez a sporthoz, nagyon nehéz dolgom van, hiszen senkit nem akarok megbántani.
Korábbi találkozásaink alkalmával mindegyre megtévesztett, hogy Simon Csaba lányaként, fiaként emlegette tanítványait. Úgy izgult értük, ha versenyre mentek, és olyan büszkén újságolta sikereiket, mintha valóban az övéi lettek volna. Beszélgetésünkkor elárulta, hogy saját gyerekei közül a két fiú külföldön dolgozik, a 27 éves Csaba Szlovákiában, a kisebbik, István Attila, Angliában. 18 éves lánya, Enikő süketnémaként született, ő a kolozsvári intézetben él, apjának sms-üzenetekben ad hírt magáról. A történet azonban nem lenne teljes, ha kimaradnának az el nem mondott részletek, amelyeket egy román nyelvű internetes újságban találtam. A fél évtizede készült portréből kiderül, hogy Simon Csaba kilenc sportklubnál játszott, és több mint száz érmet és serleget nyert hazai versenyeken, mégsem küldték soha nemzetközi megmérettetésekre. Tehetsége ellenére nem adatott meg neki a továbblépés lehetősége, valahogy mindig a háttérben maradt. Nem tudom, bántja-e őt ez még úgy, ahogy öt évvel ezelőtt, amikor a virtuális térbe kifüggesztett sorok íródtak. A hangja mindenesetre csupa derű volt, amikor a beszélgetésünk előtt egy nappal egyeztetés véget felhívott, és így szólt bele a telefonba:
– Simon Csaba vagyok, a sportmester.
