Vízimadarak (4.)

Albatroszfélék családja – Diomedeidae

Kiemelkedően magas szintű a repülési művészetük. Órákig szárnycsapás nélkül haladnak tetszőleges iramban, még a széllel szemben is. Ők a nyílt tengerek legnagyobb testű madarai. Az albatroszok technikája eltér a szárazföldi vitorlázórepülő madarak technikájától. Az ő vitorlázórepülésük azokat a légáramlásokat használja ki, amelyek a széltől mozgatott tengerfelszínen támadnak, s hajtóerejüket azoktól a változó irányú és sebességű áramlatoktól nyerik, amelyeket a hullámok adnak át a levegőnek. Ha a széllel repül, veszít repülése magasságából, s ezt akkor nyeri vissza, ha az ellenszelet keresztezi. A vitorlázáshoz friss tengeri szélre van szüksége. Gyenge szélben mozgatnia kell szárnyait. 

A déli tengereket és a Csendes-óceán északi részét 13 albatroszfaj lakja. Költésre magános, széljárta szigeteket keresnek fel. Telepesen fészkelnek, néha tízezren egy telepen. Csak egy tojást tojnak, hisz csak az ember bánthatja őket. Ivarérettségüket csak 8-9 év után érik el. A tojásuk félkilónyi. Az elhízott fiókák vonzzák az embereket. A fiókák több kiló súlyúak, és ennek felét a bőr és a zsír teszi ki. A fejlett madár hossza 1,35 m körüli, a súlya 9-12 kg. Ha védekeznie kell, akkor a gyomrában termelt olajat fecskendezi támadójára. 

Egyes fajok színe komor barna. Ugyanolyan életet élnek, mint a nagy sirályok, csakhogy tovább tartózkodnak a levegőben. A sirályoktól megkülönböztethetők a durva, magasan a homlokukon fekvő csőrük miatt. A csőr szaruborítása több lemezből áll, és sajátos képződmény van rajta. Orrnyílásaik csövesen megnyúlnak, és szorosan a csőrre fekszenek. Ez a berendezés jelzi a madárnak a szél sebességét. A vitorlázó repüléshez tudomást kell szereznie a légáramlások irányáról és erősségéről. Ezek a madarak a tollazatukat nemcsak a fartőmirigy zsírjával teszik simulékonnyá és vízhatlanná, hanem a gyomorolajukat is felhasználják erre. Az orrnyílásból az olaj a csőr barázdáján fut végig, s a csőr osztja szét a tollakra. A csövek az orrmirigyek váladékát is elvezetik, amellyel a testből a felesleges sókat távolítják el. Az orrcsöves madarak annyira a tengervízre vannak utalva, hogy ha csak édesvizet fogyasztanának, elpusztulnának. 

 

Király-albatrosz (Diomedea epomophara)

Az Új-Zéland körüli szigeteken költ. A kotlás 80 napig tart. A szülők eleinte naponta egyszer etetik fiókáikat, később azonban hetente csak kétszer. A növekvő fiókák csak hét hónap múlva kezdenek repülni. Ebben az időszakban a fiatalok testsúlya meghaladja a szülőkét. Ez az albatrosz csak kétévenként költ. 

 

Laysan-albatrosz (Diomedea immutabilis)

Telepei a Hawaii-szigetek északnyugati részén vannak, ott kb. 280.000 pár költ. Ezelőtt 20-40 évvel gyakran okoztak repülőkatasztrófát. Emiatt 30 ezer példányt agyonvertek. Később a homokbuckákat elegyenlítették, hogy a kiemelkedések ne okozzanak felszálló légáramlást. Elég jó tájékozódó képességüket mutatja az a tény, hogy a repülővel messzire szállított madarak hatezer kilométerről hazataláltak, hazatértek. 

 

Rövidfarkú albatrosz (Diomedea albatrus)

Hasonlít az előbbiekhez, azonban a farkának a csúcsa fekete. Kisebb termetű, és csak a Csendes-óceán északi részén fordul elő. A kipusztulás határán él. Napjainkban egyetlen fészkelőhelye a Torishima-sziget, ott már csak 20 párt számoltak meg. A XIX. században tollgyűjtés céljából hálóval sok száz ezret befogtak. A madárhullákkal a termőföldet trágyázták. 1903-ban az ott kitörő tűzhányó elpusztította a sziget embereit. Az új telepesek folytatták a gyilkolást. 1907-ben papíron a madarak védettség alatt állottak, a japán kormány természeti emléknek nyilvánította ezt a fajt, az emberi kapzsiság mégis elpusztította az utolsó párt. Mivelhogy ezek a madarak csak 7 éves korukban ivarérettek, és legalább 30 évig élnek, más szigetekről mégis visszatértek költeni. 

Összeállította: Márton Béla