Volt egyszer egy klinika

Az idén ünnepli megalakulásának negyedszázados évfordulóját a marosvásárhelyi Rheum-Care Alapítvány, amely Kinizsi Pál utcai Kezelési és Rehabilitációs Központjában fizioterápiai, reumatológiai szakrendelést, a mozgásszervi és reumás betegek komplex kezelését, az agyvérzésen, műtéten átesett, balesetet szenvedett, mozgásképességükben korlátozott személyek rehabilitációját biztosítja a székhely mellett a betegek otthonában is. Az alapítvány a jól szervezett és fejlett marosvásárhelyi állami szakellátásban folyó rehabilitációs tevékenység elsorvasztása nyomán jött létre. A rendszerváltást követően ugyanis a 150 ágyas klinikából (a megyei sürgősségi kórházban és a Ligetben), valamint a három kezelési központból álló hálózatot fokozatosan leépítették. 

Abból kiindulva, hogy a rehabilitációra nagyobb szükség van, mint bármikor, dr. Nagy Irén fizioterápiás-rehabilitációs főorvos, betegeire és a mellette dolgozó egészségügyi középkáderekre támaszkodva, 1993-ban létrehozta a Rheum-Care Alapítványt, amelynek vezetésével Gombos Marinelát bízta meg, aki a tevékenység folyamatos bővítésével valósította meg Nagy doktornő elképzeléseit. 

 

 

„Klinika a semmiből” 

Mielőtt részletesebben szólnánk a Rheum-Care Alapítványról, érdemes visszatekinteni a múltba, hiszen fél évszázaddal ezelőtt, 1968-ban tartották a ligetbeli 50 ágyas Fizioterápiai és Orvosi Rehabilitációs Klinika hivatalos megnyitóját. Akkor alakult meg az orvosi egyetemen az önálló balneofizioterápiai tanszék dr. Birek László előadótanár vezetésével, amelyet nyugdíjazása után egykori tanársegéde, dr. Rákosfalvy Zoltán tanár vett át. A balneológusmúlttal (a Románszentgyörgyi Balneoklimatológiai Gyógyüdülő igazgatója volt) rendelkező Rákosfalvy tanárnak köszönhetjük a fekvőrészleg megalapítását. A Marosvásárhelyi Klinikai Kórház igazgatójaként „sok hercehurcával, tömérdek előszobázással” érte el, hogy a néptanács végrehajtó bizottsága megszavazza a volt közfürdő épületének átadását a klinikai kórháznak. Az emeleten már 1962-től fizioterápiás járóbeteg-szakrendelő és kezelő működött, a fekvőbetegek számára kialakított kórtermeket a földszinten rendezték be. A klinikát a kutatásban is járatos kórházigazgató irányításával a fizioterápia és fürdőgyógyászat minden korabeli kezelési eszközével és módszerével ellátták, és kiváló eredményeket értek el a mozgásszervi, neouropszichikai és reumás betegek gyógyításában. Ezt abban az időben szüleink, nagyszüleink és a mai hatvan éven felüliek is megtapasztalhatták. 

Jómagam tizenévesen lettem a klinika emeletén működő kezelő állandó páciense, és ma is hálával gondolok vissza dr. Birek László, dr. Szabó Pál, dr. Kolumbán Margit és dr. Nagy Irén főorvosokra, az általános és a kezelőben dolgozó asszisztensekre, a kiváló nem látó masszőrökre, akik nagy hozzáértéssel végezték a gyógyító munkát.

 

„Úgy gondoltam, hogy nekem az jó lesz” 

A „fizioterápián” folyó tevékenységről a leghitelesebb szemtanúval, Szentgyörgyi Andrásné Fülöp Éva főasszisztensnővel beszélgettem, aki az Egészségügyi Technikum elvégzését követően a klinika bezárásáig 35 éven át dolgozott ott, és egy évtizedig irányította munkatársai tevékenységét. Szerénységénél csak a szaktudása nagyobb, határozottságánál az empátia, amellyel a klinikán fekvő betegekhez viszonyult. 

– Hogyan kezdődött pályafutásod a fizioterápiai klinikán?

– A marosvásárhelyi Egészségügyi Technikumban 1967-ben tett államvizsga után a Lenin utca 8. szám alatti épület dísztermében választottunk munkahelyet a székelyudvarhelyi végzősökkel együtt. Egy óriási táblára volt felírva az összes üres hely az országban, és a médiánk szerint kerültünk sorra, miután családos kollégáink választottak. Marosvásárhelyen a mentőállomáson és az újonnan nyíló Fizioterápiai és Orvosi Rehabilitációs Klinikán voltak helyek. Bár a technikumban a belgyógyászat keretében kevés fizioterápiai szakismeretet szereztem, de annyit azért tudtam, hogy mit jelent, és úgy gondoltam, hogy nekem az jó lesz. A kihelyezésen részt vettek azoknak az egységeknek a főorvosai, ahol üres hely volt. Minket dr. Rákosfalvy Zoltán, a klinika alapítója „vett át”. Mivel a fektetőrészlegen még folyamatban voltak az átalakítási munkálatok, egy hónapra máshova szórtak szét dolgozni. 

– A személyzet többi része is a frissen végzett asszisztensekkel egy időben került a klinikára?

– Többen mentünk akkor oda, kolléganőim a technikumból, köztük Nágó Erzsébet, aki nyugdíjazásáig az új kórházban működő klinika főasszisztense volt, Nagy (Tóth) Margit általános és Szathmári Edit laboratóriumi asszisztens, Pleşa Angela fizioterapeuta, Chiorean Rozália, két gyógytornász lány, akik Nagyváradon végeztek, majd folyamatosan jöttek új kollégák is, amíg minden hely betelt. Egy hónap múlva Éva néni, a titkárnő értesített, hogy menjük vissza. Akkor hozták az ágyakat, a fizioterápiás kezeléshez szükséges gépeket, ágyneműt, edényeket és minden egyebet, amire a fekvőbetegrészlegen szükség volt. 

 

Özönlöttek a betegek 

– Kik voltak az orvosok?

– A klinikát egyetemi vonalon dr. Birek László előadótanár vezette, aki azzal fogadott az első nap, hogy fiatalok, szépek vagyunk, és reméli, hogy ügyesek is. Rajta kívül dr. Rákosfalvy Zoltán főorvos és felesége, dr. Rákosfalvy Lívia, dr. Nagy Irén, dr. Boga Emese, dr. Mocanu Ioan és egy szász nemzetiségű orvos dolgozott a klinikán, aki egy év elteltével Németországba telepedett ki. A járóbetegrészleget dr. Szabó Pál főorvos, majd dr. Kolumbán Margit főorvosnő vezette. A fektetőben kezdetben 35 ágy volt, ezek számát később 50-re növelték. 

Amikor megnyílt a klinika, hozták a betegeket ölben, hordágyon, széken, amitől nagyon megijedtünk. Be volt görbülve a térdük, lemerevedve a bokájuk, lekötve a könyökük. Jöttek a meggörbült Bechterew-kórosok, akik közül némelyik le sem tudott feküdni, csak a fotelben ült. A sokízületi gyulladásban szenvedő, otthon lenyomorodott betegeket is nagyon rossz állapotban kezdtük el kezelni. Sokan a porckorongsérv, a porckopás miatt szenvedtek. Egy idő után egyre kevesebb volt a hely a betegek számához képest, mert oda járt az egész város, akkoriban sem a 2-es poliklinikán, sem az új kórházban nem volt kezelő. Pár év múlva már csak egy-egy beteg jött annyira súlyos állapotban, mint a klinika megnyitását követően. Kezdetben babakocsiban tolták a készülékeket a beteg ágyához, ami nagyon érdekesnek tűnt számunkra. 

– Manapság szerte a városban egyre több úgynevezett fizioterápiai kezelőt nyitnak egy-két géppel, esetleg egy masszőrrel. Látva, ahogy szaporodnak, eszembe jut, hogy a ligetbeli klinikán szinte megbabonázott a kezelési lehetőségek sokfélesége. Érdemes számba venni, hogy hányféle kezelőben milyen gépek, eszközök, módszerek szolgálták a különböző bántalmak enyhítését.

 

A rázóasztaltól a súlyfürdőig

– Az emeleten levő két orvosi rendelő mellett volt egy helyiség, ahol aeroszolterápiával kezeltük a légúti panaszokat, a gége-, légcső-, tüdőhörgőhurutokat, a rekedtséget, ez utóbbi miatt akkoriban sok tanár fordult hozzánk. Ugyanott volt a rázóasztal, amit nagyon szerettünk, és amikor tehettük, kipróbáltuk. A magasan levő asztalra feküdt a beteg, és a rázó mozgásnak fokozatai voltak, ahogy az asszisztens gyorsabb tempóra kapcsolta. Ha visszagondolok, biztos vagyok benne, hogy a neurotikus panaszoknál jót tett, megnyugtatta a pácienst, akinek az állandó fájdalom miatt idegbántalmai is voltak. Egyébként mindent kipróbáltunk, emlékszem, az aeroszoltól majdnem meghaltam, mert nem tudtam, hogy allergiás vagyok a chloramphenicolra. 

A nagy kezelőben voltak az elektroterápiára, az ionizálásra, a galván- és diadinamikus árammal, valamint az ultrahanggal való kezelésre használt gépek és a TENS (a bőrön keresztül ható elektromosinger-stimuláló) készülék. Ezeknek gyulladáscsökkentő, izomlazító és ezáltal fájdalomcsillapító hatása volt, attól függően, hogy milyen korosztály képviselőinek és milyen típusú fájdalom enyhítésére írták fel. 

– Dr. Rákosfalvy Zoltán, aki a későbbiekben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, 2004-ben érdekes könyvet közölt fürdő- és fizioterápiás, valamint reumatológusi tapasztalatairól. Ebben írja le, hogy az első TENS készüléket 1982-ben az ő útmutatásai alapján állították össze, és a klinikáról való távozásakor 1994-ben még mindig azt használták, ami hatékonyabb volt az új készülékeknél. Kérlek, folytasd a felsorolást!

– Egy elkerített részben volt a rövidhullám-terápiára használt nagy készülék, ami a csípőízületi kopás okozta fájdalomra hatott a leginkább, és elősegítette a térdben felgyűlt folyadék felszívódását. Csonterősítőként, a gerinc menti fájdalom csökkentésére szolgált az ultraibolya-sugár. A kék fény formájában megszűrt infravörös sugár a nyaki porckorongsérv és az izomgörcs okozta fájdalmat enyhítette, és abban a teremben volt, ahol a masszőrök dolgoztak. Ugyanott volt a henger alakú, 20-25 villanykörtével felszerelt fényfürdő, ami rövid ideig működött, mert nagyon nagy volt a fogyasztása. 

– Bár a földszinti kicsi medencében kapott súlyfürdőn kívül más hidroterápiában nem volt részem, amikor a masszírozóba mentem, mindig érdeklődéssel néztem a hidroterápia különböző változataira használt kezelőt, ami gyakran gőzben úszott. Milyen kezelések folytak ott?

– A galvánfürdő során a beteg keze és lába is vízben volt, majd rákapcsolták a bizsergő érzést okozó galvánáramot, ami szintén a fájdalmat, a gyulladást szüntette. A hidroterápia céljára elkülönített részen voltak a kádfürdők, szénsavas, báznai sóval, kamilla-, széna- és fenyőfőzettel, és az erre szakosodott két ápoló (a băieşiţák) átmozgatta a beteg ízületeit a víz alatt. A neuraszténiás betegek kezelésére a zuhany különböző formái mellett használták a skót tust, amikor jókora távolságból meleg és hideg vízzel locsolták a beteget, ami a nyugtató hatás mellett stimulálta a vérkeringést. Volt mofetta is a visszereseknek, palackokban hozták a szénsavat, a beteg egy nagy inoxedénybe tette a lábát, jól szigetelték a derekánál, s az edénybe egy csövön beengedték a szénsavat kevés meleg vízzel. A kádvízbe is csöveken keresztül vezették be a szénsavat, aminek úgyszintén nyugtató és vérkeringés-javító hatása volt. 

A masszírozó mellett volt a magnetodiaflux, ami a mágneses kezelésre szolgált, a három karikát a test különböző pontjain helyezték el. 

A földszinten kezdettől egy kicsi medencében a nyaki és gerincsúlyfürdővel, víz alatti tornával kezeltük jó eredménnyel a diszkuszsérves betegeket. A földszinten kezdetben egy, majd két gyógytornatermet rendeztek be. 

 

Lemondtak az épületről 

Kezdetben, amíg Rákosfalvy doktor az igazgatóság élén állt, minden lehetséges készülékkel felszerelték a klinikát. Ezek dr. Szabó Pál főorvos idejében még működtek, de azt követően, ha valami elromlott, amit nem tudtak megjavítani az igazgatóság alkalmazottai, arra többet nem költöttek. Az épület tudomásom szerint nem volt az egészségügy tulajdonában, ezért a rendszerváltást követően lemondtak róla. Véleményem szerint a klinikát akkor sem kellett volna bezárni. Bár a betegek az új kórházban kialakított klinika és kezelő működése nyomán megoszlottak, nálunk is megteltek az ágyak. Egy egyszerű festetés is sokat jelentett volna, de mivel költséges volt a klinika fenntartása, egyre durvábbá váltak a megszorítások, majd szándékosan hagyták tönkremenni, hogy 2.000-ben végleg bezárhassák.

– Néhányan megmaradtatok általános asszisztensnek, holott akkoriban úgy tűnt, hogy a kezelőben dolgozóknak jobb volt a helyzetük. Nem próbáltál váltani?

– Többször kértem, hogy tegyenek át „fiziósnak”. Cătinean Emil kollégánk tanfolyamot tartott a szak elsajátítására. Nekem ez nem jött össze, csak nagyon későn, amikor már nyugdíj előtt álltam. Így megmaradtam azon a helyen, ahol kezdtem, de a mindennapi munka során minden eljárást megismertem. Miután bezárták a ligetbeli épületet, két évet az új kórházban megnyílt reumatológiai és fizioterápiai klinikán dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba 2004-ben. Szerettem a betegekkel való munkát, amikor bementem a klinikára, minden otthoni gondomat elfelejtettem. Átéreztem a sorsukat, a fájdalmukat, a nehézségeiket. És annyira jó érzés volt, amikor gyógyulni kezdtek, örülni tudtam, ha megmozdult egy lábujj, kiegyenesedett egy kar, önállóan megtették az első lépéseket.

– Tudom, hogy elkeseredtél, amikor nyugdíjaztak.

– Valósággal belebetegedtem, rendkívül rosszul esett, hogy 57 évesen abba kellett hagyni. Adtam be kérést, hogy szeretnék még dolgozni, és annak ellenére, hogy kevesen voltunk, mindössze két hónapnyi hosszabbítást engedélyeztek. Bár azt gondoltam, hogy az időközben megalakult Rheum-Care Alapítványnál folytathatom a tevékenységet, ez sem sikerült. Végül régi ismerőseim kértek meg, hogy segítsem ki őket, és tíz évet dr. Derzsi Kálmán, majd dr. Kovács Emese családorvosi rendelőjében dolgoztam a meggyesfalvi negyedben. 

– Szóba került a Rheum-Care Alapítvány; tudom, meghatározó szereped volt abban, hogy a klinikáról a munkatársaid is csatlakoztak az alapító tagokhoz. 

– Nagy Irén doktornő gondolta ki, és Fúró Attila segítségével valósította meg. Emlékszem, azzal biztatott, hogy az alapítvány rendelőjében dolgozhatunk, ha nyugdíjba kényszerítenek. Mivel több alapító tagra is szükség volt, a doktornő megkért, hogy menjek vissza szabadságról, és győzzem meg a kolléganőimet, akiket nem kellett sokat biztatni. Lelkesen vettünk rész, járultunk hozzá a rendezvények megszervezéséhez, ha kellett, takarítottunk, szendvicset, süteményt készítettünk, külföldi vendégeket fogadtunk. 

Amikor a régi fizioterápiás klinika épülete előtt járok, és látom, hogy televíziós székhelynek milyen szépen fel lehetett újítani, valósággal fáj a szívem, hogy abban a kellemes környezetben nem sikerült egy korábban kiváló klinikát megőrizni.