Zaklatók és zaklatottak

• 2020-07-26 16:17:53

• Kuszálik Péter

Mörfi naplója (13.)

A régi szép időkben – amikor nem a karantén, hanem a családfői tekintély határozta meg a nyári programot – ilyenkor mindenkit a nyaralás foglalkoztatott… Uborkaszezon van, de nem unatkozunk. Aki unja a koviddal kapcsolatos statisztikai stikák tologatását, meg a nagypolitikai körhintát (amitől leg-

inkább csak szédülni lehet), annak ott vannak pl. a budapesti kultúrstratégiai események. Ezt sem kötelező követni, de aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyét a szívén viseli, annak bőven van tennivalója: kedvére olvashat róla, s ha véleménye van, akár meg is írhatja. 

A színházi világ igen iz- és mozgalmas, elég, ha csak az 1912–1938 között megjelent Színházi Élet című folyóiratra gondolunk. Lakatos Éva a színházi lapok monográfiájában 18 oldalon át részletezi – nem a lap tartalmát, csupán – a bibliográfiai adatokat: mikor szünetelt, kik szerkesztették, milyen rovatai voltak stb. A színfalak mögötti pletykákat a ’Maga csak tudja Intim Pista’ című rovat hozta, s úgy hiszem: ezt többen olvasták, mint az elméleti fejtegetéseket. Márai Sándor a ’Kalendárium’ rovat számára küldött hetente egy-egy finom kis írást. Hajjaj, micsoda idők. Ámde! 1938 óta annyi minden megváltozott, miért ne változott volna meg a színház világa is? (Ne menjünk messzire, csak a Színház térig: „Az 1989-es rendszerváltás a színházi élet átalakítására is erőteljes hatással volt. Ettől kezdve a megszűnt műsorpolitikai korlátozások eredményezte szabadságérzet mene-

dzselési-anyagi gondokkal párosul” – olvasható a helyi Nemzeti Színház honlapján. Eegen. Egyszer engem is megkérdeztek, valamikor 1995 után, a főtéri virágórától 25 méterre, északkeleti irányban: nincs kedvem eligazgatni a magyar társulatot? Na jó, hagyjuk a mesedélutánt.)

Merészkedjünk közelebb… 

a témához: a színészek világához. Ők is csak emberből vannak, s ilyen-olyan gyarlóságok velük is előfordulnak. Mostanság sokat forognak a porondon a (film)színészekkel kapcsolatos botrányok, nevezetesen a zaklatások. Gondolok itt H. Weinstein amerikai producer viselt dolgaira. A producer finanszírozza a filmet, s ennek több (erkölcsi) folyománya is van. Az egyik: a dúsgazdag pasi úgy gondolja, hogy a díszletek között kóricáló cicababák az ő szolgálatára vannak kirendelve, s ha valaki ellenállást tanúsít, azzal még erőszakoskodni sem bűn. Ez amolyan feudális maradvány a színházi szakmában, de mostanában kezdik másképp kezelni a dolgokat. 

Igazuk van, legyen rend. 

Különben a magyar Táncdalfesztivál első kiadásának győztes számát nyugodtan megtehetnék a zaklatások elleni harc indulójának, mert senki sem tudja olyan meggyőző erővel kimondani azt: „Én nem leszek sohasem a játékszered”, mint tette Kovács Kati, 1966-ban. 

 A színfalak mögötti ’események’ szelídebbjeit maguk a filmesek is feldolgozták, hány de hány amerikai limonádé készült erről a témáról. (Tragédiák is, persze, szép számmal; kell a botrány is.) Az ide illő anekdotát nemrégiben olvastam. Két színésznő beszélget: – Azt mondta a rendező, hogy csak csináljam azt, amit ő mond, s egy éven belül meglesz az Oscar. – És sikerült? – Persze, most hároméves, már egyedül kanalazza a fagylaltot.

A másik véglet, ami az említett H. W. perében is megtörtént. A bíróságon olyan hölgyek is megjelentek, akik szintén kártérítési igényekkel léptek fel, de ezek egy részét sikerült elhessegetni: „a producer ügyvédei úgy érveltek, hogy az említett nők kihasználták a hollywoodi filmest, hogy magasabb státusba emelkedjenek a filmiparban”. Így olvastam a világhálón, s el is tudom hinni, elvégre az emberi kapcsolatok is olyanok, akár egy ív papír: két oldala van ennek is, annak is. Bármely magyar költőt idézhetném, mindegyikük írt két-három verset az angyalit és ördögit egybeolvasztó teremtményekről. Hirtelenjében Réthy László dedikációja került a kezembe: „Búcsú azoktól az édes, kecses, csacska, hamis tündérektől, akik megkínozták, de meg is aranyozták életem folyását”. 

Decemberben írtam az alábbi szösszenetet (Élet és Irodalom, 2019. dec. 13.), amely szintén a ’kettőn áll a vásár’ elvét hangsúlyozza.  

Hogyan viszonyuljunk?

Itt van ugyebár az utóbbi hetek Nagy Botránya. Foglaljuk össze. 

G. úr megkérdezte a Hölgyet: „Ugye, te is akarod, ugyanúgy, ahogy én?” A válasz elutasító volt, de tanúk híján nem tudjuk ennek a mértékét. Válasszunk ki három tetszőleges választ a rendelkezésünkre álló halmazból: „Sem most, sem máskor!” „Kopjál le, vén kecske!” „Szó sem lehet róla!” G. úr (megértve a válasz nem túl bonyolult üzenetét) azt mondta: „Bocsánat!”

Nem éppen így történt, de ez volt a lényege. A Főnök is megtudta a dolgot, megállapította, hogy malőr esete forog fenn, de azt is eldöntötte, hogy nem kell felfújni az ügyet: „Jól van, gyerekek, máskor ne forduljon elő!”

A történet elfelejtődött volna, de mégsem. – G. urat pellengérre állították, a Bűntelen Férfiak Grémiuma szigorú fenyítést helyezett kilátásba. Jó hátszéllel óriási karriert futott be az – egyebütt magánügynek számító – eset, el egészen odáig, hogy a Bölcsek Tanácsában törvényalkotásra gyűltek össze. „Soha többé ilyen abúzust” felkiáltással négy törvénytervezet is született: 1. színházi korifeus (vagy rendező) csak eunuch lehet; 2. színházakban kötelező lesz az erényöv használata; 3. kufircolni csak nyílt színen szabad, a színfalak mögött „egyáltalán sem”; 4. tűzre kell vetni a szereposztó díványokat. Mostanában választják ki a legerkölcsösebb változatot…

Hasonló esetben (nem most, hanem a Ceau-diktatúra idején) a marosvásárhelyi El… gyár igazgatóját nyílt pártgyűlésen kívánták móresre tanítani. O. I. mérnök, meghallgatván a párttitkár huszonnyolc perces ’vádiratát’, csak annyit mondott (nem túl szelíden): „Semmi közötök az én farkamhoz!”, felállt, kiment és bevágta maga mögött az ajtót. (Az érzékeny lelkűek kedvéért a mérnök válaszát megcenzúráztuk.)

 (Sz. megj.: se non è vero, è ben trovato – ha nem is igaz, jól el van találva; mondaná erre Giordano Bruno.)  

Egy kérdőjel 

A nők megalázásának (gyötrésének, kihasználásának) a problémája évezredes gond, most nagy erőkkel szöktek neki a rendcsinálásnak. Én nem ismerem a szakirodalmat (kinek van ideje és kedve kétezer kötetet végigolvasni), a tisztázatlan kérdések közül csupán egyet emelek ki: a nők önszántukból hordják-e a mindennapi kínszenvedést jelentő tűsarkú cipőt, vagy a férfiak tukmálták rájuk? Amíg ezt nem tisztázzák a kerek asztal mellett, addig nem kellene többezres tüntetéseket szervezni.

Perújrafelvétel? 

V. Vilmos (egyszerűbben: W.) Sopron mellett lakik, onnan küldözgeti nekem a leveleit. 

A múlt heti összefoglalójában megemlít egy érdekes esetet. Elmeséli az Arabella fedőnevű harcimanci* legújabb munkáját. (*A szótárban nem találtam, vélhetően az aktivista–propagandista–közügyér–lótifuti négyszögben kereshető az ilyen teremtmény.) Arabella a mások által elhanyagolt ügyeket karolja fel, és megpróbál segíteni az elnyomottakon, a hátrányos helyzetbe hozott lényeken. Alapítványa van, három ügyvédet tart, Rómától Bécsig gyűjtik számára az adományokat. (Vélhetően egy bordában szőtték azzal a menyecskével, aki a kilencvenes években a marosvásárhelyi ’kóborkutya-kérdést’ próbálta megoldani – a kutyák szemszögéből.) Leporolta Kőmíves Kelemenné ügycsomóját, mert igazságot akar tenni. Nyilvánvaló, hogy az eset túlhaladja a ’verbális agresszió’ kategóriáját. Ismerjük a sztorit: az építők nem haladnak magas Déva várának építésével, amit raknak délig, az leomlik estére stb. Termelési értekezletet hívnak össze: „Egymás között szoros egyességet töttek: / – Kinek felesége legelőbb jő ide, / Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tűzbe, / Keverjük a mészbe gyönge teste hamvát, / Azzal állítsuk meg magas Déva várát.” Különben csődbe megy az építkezési kft., s úszik a prémium is. 

Tagadhatatlan, hogy Kelemenné komfortzónája is alaposan megsérült („Nem szólhatok, fiam! mert a kőfal szorít, / Erős kövek közi vagyok bérakva itt”), ám a probléma sokkal súlyosabb: előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben elkövetett gyilkosság esete forog fenn. 

W. néhány mondatot idéz Arabella szórólapjának szövegéből: „Az emberi méltóság kiemelkedő érték, a jog számára megközelíthetetlen és hozzáférhetetlen. Definiálni, valamennyi részelemét összefoglalni, lényegét megragadni a jog technikai értelemben nem tudja, védelmét ellenben a kimerítő meghatározás hiányában is biztosíthatja. (…) Az élethez való jog abszolút jellegű, korlátozhatatlan, minden más alapjogot megelőz.” 

Az én olvasatom szerint ez azt jelenti, hogy Kelemennének nemcsak az emberi méltóságát sértették meg, hanem az élethez való jogát is hamuvá pörzsölték. Ezek a részletek csak manapság vannak paragrafusokkal felcicomázva, Szent István királyunk idejében csak az előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett gyilkosságot büntette a törvény. (A mi esetünkben a kegyetlenség kizárva: „szép gyöngén fogjuk meg”.) „Ha valaki az ispánok közül, megrögzött szívvel és lelkéről megfeledkezve – ami távol legyen a hűséget megtartók szívétől – felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint.” Vitéz vagy gazdagabb ember tíz tinóval megúszhatta, plusz böjtölés. 

Hogy Arabella milyen szintű kártérítést képzel el, azt nem tudom, de ha a rokonokat már nem is tudja kártalanítani, egy ’me too’-szobrot mindenképpen megérdemelne Kőmíves Kelemenné. Csak le ne döntse valaki, mert most a szobrokra is nehéz idők járnak (lásd a nyugati őrülteket). 

Nem tudom, hogy nevezett Arabella melyik korosztályhoz tartozik, de ha ismerné a magyar költők és dalszövegírók termékeit – és csipetnyi humor is rejtezne a szívburkán belül –, akkor nem venné komolyan ezeket a rímes faragványokat. Mert mi történne, ha Arabella szó szerint venné Kovács Erzsi Rejtély című slágerének egyetlen sorát: „Bilincsbe vertél…, nincs azóta sem éjjelem, sem nappalom” – akkor azonnal felszabadító csapatokat kellene lanszíroznia, hogy kimenekítse Erzsikét a gaz szívrabló karmai közül. 

Vagy ott van egy másik szívtipró duett – Janka Béla és Berényi-Bezzegh György –, akik szintén a hatvanas években énekelték el emlékezetes slágerüket (Mesélj a nőkről…), s abban felsoroltak egy tucat női nevet, megannyi ’áldozati bárányt’: „Dóra – aki eltűnt másnap virradóra; Jolán – kedvesebb volt számára egy volán; Amál – mindig tudta, hány lépés a határ; Bea – kedvence a gin volt, nem a tea; Kinga – mindig visszajött, akár az inga…” 

Meg a többi csacskaság. Az efféle hódítások garantáltan erőszakmentesek voltak. A ’mi időnkben’ az Illés együttes nótája adta a kezünkbe a kulcsot: a szelíd meggyőzés módszerét. Tetszik még emlékezni Sárikára, aki nem akart kötélnek állni? A hepiend pedig nem maradt el! „Egy óra múlva Sárika az enyém lett, mer’ tudtam én, hogy nem hiába beszélek.” 

Más idők jártak, s mintha egy picit normálisabbak lettek volna, mint a maiak… Vagy csak nekem tűnik úgy?

Marosvásárhely, 2020. július 19.