Májustól immár nálunk is korlátozzák a magánszemélyek készpénzfizetését is, amint a nemsokára hatályba lépő törvényből megtudhattuk.
Májustól immár nálunk is korlátozzák a magánszemélyek készpénzfizetését is, amint a nemsokára hatályba lépő törvényből megtudhattuk. A jogszabály kapcsán, amelyhez hasonlót az utóbbi években más uniós tagállamokban is bevezettek, modernizmusról és a feketegazdaság visszaszorításáról szónokolnak a politikusok. Pofon vágva az egyéni szabadságjogokat, gyakorlatilag kötelező szolgáltatás igénybevételére kényszerítik az adófizetőt. A játszma egyetlen nyertese a bankrendszer, ennek a kezére játszik a politikum.
Ami ennek vagy más hasonló törvénynek a feketegazdaság és a korrupció megfékezésére való alkalmasságát illetné, abban van okunk kételkedni. Egyrészt, az utóbbi négy évben az olasz és a spanyol törvényhozók férceltek össze hasonló találmányt, számottevő eredményt tanúsító hiteles hírt nehéz erről felfedezni. Minálunk sem gondolhatja józan ember azt, hogy például egy bevásárlószatyornyi euróval megvesztegetni készülő atyafi pont a pár ezer lejes bírságtól fog berezelni. Az a réteg a DNA-s kihallgatási beidézőtől szokott inkább rettegni.
Ami pedig a modernizmust illetné, meg kéne hagyni mindenkinek azt a szabadságot, hogy eldönthesse, akar-e minden kártyás vásárlásnál önként fizetni az adott ügyletben olyan mellékszereplőnek is, aki a neki jutó pénzért nem vagy alig dolgozott meg. A romániai bankrendszer illetékalkotó képességeiről főleg a valutakölcsönök csapdáiban nyögő százezrek, de mások is tudnának akár rémregényekbe is illő történeteket mesélni, nem véletlen az, hogy az ügyfelek nem tolonganak a hitelekért a pénzintézeteknél. És ha például ebbe a törvénybe is jutott volna néhány pontos és okos cikkely arról, hogy a kártyaműveleteknél a bankok hányféle és pontosan mekkora illetéket alkalmazhatnak, akkor beszélhetnénk értelmes szabályozásról, lehetne vitázni a költségek ésszerűségéről. Így, hogy van benne egy ilyen vonatkozó cikkely, ami egyrészt igen szellős, másrészt meg amúgy is csak egy évvel később lép életbe, mint maga a jogszabály egésze, akkor itt bizony álcázni is gyatrán próbált átveréssel állunk szemben. Mert a modernizmus ez esetben ott kéne megmutatkozzon, hogy a technikai vívmányokat az adófizetők hasznára fordítsák értelmes szabályok alkotásával, és nem azt, hogy törvényileg növeljék a bankok nyereségét az adófizetők kárára, úgy beállítva ezt, mintha a kisembernek egyenesen érdekében állna, hogy átverjék. Ha a bankrendszernek, mint bármilyen más üzleti szektornak egyébként, nyereség kell, akkor olyan szolgáltatásokat kellene kitalálnia, amelyeket kényszer nélkül is igénybe vesz a fogyasztó. De egy ilyen, a negyedszázada összeomlott rendszerre emlékeztető szellemű törvénytől sem modernebbek nem leszünk, sem a bankokban nem fogunk jobban megbízni. Ezzel a törvénnyel csak a kiskapuk keresésére fogják ösztönözni a kisembert, és talán lesz némi bírságbevétel is, de kevesebb korrupció és több, pénzügyi szolgáltatásokkal elégedett banki ügyfél aligha.
