„Az érdekesség nem esztétikai kategória…”
2013-02-01 14:36:14
- Kaáli Nagy Botond
Rendhagyó módon, a marosvásárhelyi Bernády Házban tartotta legutóbbi, soros összejövetelét a Kemény Zsigmond Társaság.
Rendhagyó módon, a marosvásárhelyi Bernády Házban tartotta legutóbbi, soros összejövetelét a Kemény Zsigmond Társaság. A kultúra és a közélet megannyi területéről érkező előadókat vendégül látó, nagy múltú egyesület ezúttal Kovács Levente rendezőt, színházi szakembert, egyetemi tanárt látta vendégül, akivel színházról, mindennapokról és a régi Vásárhelyről egyaránt elbeszélgetett a társaság elnöke, Csíky Boldizsár zeneszerző.
– Egy emberöltő alatt sokat tapasztaltam, a Székely Színháztól mindmáig. Mindenre a magas művészet és a szórakoztató művészet közötti kompromisszumkeresés volt jellemző. Létezik populáris művészszínház, ilyet én is csináltam. De ez az a kérdés, amelyről egy egész estét betöltő KZST-beszélgetést lehetne szervezni... A színház mindig válságban van, a romániai magyar színház most keresi identitását. A diktatúra alatt a színházi együttlét és az anyanyelv volt az összetartó erő. Ez azóta megváltozott. Holott, a XIX. században a színház az irodalom megjelenítőjeként a magyar nyelv megszólalásának egyik legfontosabb fóruma volt. Volt egy időszak, amikor csak az „irodalom szürke postásaként” tartották számon, és ez a szemlélet a kommunista cenzúráig átfogta az életet. Jártak nálam olyan cenzorbizottságok, akik szófordulatokba kötöttek bele, miközben nem vették észre, hogy a képi megfogalmazások sokkal kifejezőbbek a szövegnél. Ma a színház megítélésében nem az irodalom megjelenítése adja a fő szempontot. A Székely Színház erősen irodalmi beállítottságú volt, de a színházi gondolkodásmód megváltozott. Ez megkerülhetetlen. Mivel a színház alapvető élménye a kíváncsiság, legyünk kíváncsiak egymásra, és ez talán toleranciát eredményez olyan színházi jelenségekkel szemben, amelyeket elutasítanánk.
Ami a formanyelvet illeti, az a baj, hogy a kitaláció sokszor elébe megy annak, ami a műben megvalósítható lenne. Ha ennek nincs köze a mondandóhoz, akkor a koncepció hiteltelenné válik, nem talál utat. A színpadravitel alapvető motivációja nem az kell legyen, hogy „érdekes legyek”. Az érdekesség önmagában nem esztétikai kategória. A mai színház alapvető problémája az, hogy nem történeteket, hanem eseményeket mesél el. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy négyféle megközelítés létezik: a textuális, amely a művet, a darabot élteti; a kontextuális, amely a szöveg értékeivel egyenértékű színpadi formát jelöl; a pretextuális, amelynek esetében a szöveg ürügy arra, hogy valami mást hozzanak létre – ilyen volt például a '70-es, '80-as évek román színháza, amely éppen pretextuális előadásai kapcsán vált világhírűvé; és végül az atextuális előadás, amely nem épít szövegre egyáltalán. Önmagában azonban ezek egyike sem jelent értéket, mindegyikben lehet rendkívülien jót alkotni. A különböző nézetek iránti tolerancia, a művészi érték a legfontosabb. És amint látjuk, mind Magyarországon, mind Erdélyben olyan színházkultusz alakult ki az elmúlt évtizedek során, ami a magyar közönséget a színházlátogatás irányába tájolta be. Erre büszkék lehetünk.
– A kultúrának, alkotóknak, előadóművészeteknek nincs, az alkotóművészetnek viszont van nemzeti jellege. Ez a politika határát is súrolja. A színház esetében hol van a nemzeti jelleg határa, hiszen a színház előadó-, de alkotóművészet is? – kérdezte Csíky Boldizsár.
– A nemzeti színház kérdése körülbelül kétszáz éves probléma. A nemzeti gondolat összefügg, benne a magyar nyelv és színház összekapcsolódott. A Nemzeti Színház mint intézmény fő kérdése az, hogy a nemzeti gondolat szlogenekhez tapad-e, avagy a nemzeti értékek fórumává válik. Én nemzetinek azt tartom, ha értéket teremtenek. Számomra mind Alföldi, mind Vidnányszki egyaránt nagy művész. De nagyon sok felszíneskedő, magyarkodó dologgal is találkozhattunk, amit nem lehet nemzeti értéknek tekinteni. És a másik oldalon is sok a baj. Úgy vélem, hogy a színház alapvetően nyelvi kötődésű. A kommunista időszak alatt igen sok nemzeti színház létesült úgy Romániában, mint Magyarországon. Ugyanakkor az angolok csak nagyon nehezen hoztak létre nemzeti színházat, mert nem tudták annak mibenlétét meghatározni. Shakespeare például úgy nemzeti, hogy szinte egyetlen drámájában sincsenek olyan passzusok, amelyeket egy magyar történelmi drámától elvárnánk. Ez a kérdéskör darázsfészek, vízválasztó, ami nem biztos, hogy jó dolog, de ebben élünk.
– Jelenleg lapos, gyenge, vulgáris humort látok a színházban, mi lehet az oka?
– A magyar színház hagyományaihoz a kezdetektől fogva hozzátartozik a humor. Az irónia, a kigúnyolás hagyománya a színházzal majdnem egyidős. Vannak korszakok, amelyek kedveznek ennek, és vannak, amelyek nem. Valószínűleg most a tét kérdése merült ki, és ilyenkor jön elő a vulgaritás. A Hahota és a Gruppenhecc vulgaritásain sokan hahotáznak. Van egy közönségréteg, ami színházba ugyan nem jár, de ezekbe a kabarékba igen. Ez a humor rossz irányba fordult. De hiányoznak az igazán tehetséges szerzők is. Mostanában nincsenek olyan írók, mint Rejtő, Szép Ernő vagy akár Gárdonyi. Erdélyben ebben a műfajban Karácsony Benő, Bajor Andor és Zágoni István alkotott kiemelkedőt. Mintha szégyellnék a humort az írók, pedig én a világ legnagyobb zsenijének Karinthyt tartom. Hozzá hasonló gondolkodásmódú alkotó százévenként egyszer akad. Érdekes, hogy a némafilmek is igen vulgárisak voltak, a legalpáribb humorból nőtt ki Chaplin, aki művészetté emelte azt. A jó humorhoz kell színész és kell szerző.
– További érdekes kérdéskör a jó darab–rossz előadás, jó előadás–rossz darab, jó színház–rossz közönség, rossz színház–jó közönség stb. problematikája, amely számos szituációt eredményezhet…
– Annak idején sok szovjet, mezőgazdasági munkáról, ipari termelésről szóló darabot kellett játszanunk. Olyan borzalmasakat, hogy azokat ma el sem lehetne olvasni, nemhogy színpadra vinni. Mégis volt köztük olyan, amit százszor kellett előadnunk, akkora sikert aratott. Mert a színészek hite és emberábrázolása felülkerekedett a szöveg silányságán. Rossz darabból jó előadást csinálni… ebben Tompa nagymester volt. De ez fordítva is megtörténhet. A tisztességes avagy tisztességtelen munka nagyon sokat tud javítani avgy rontani egy produkción. És a két véglet között is léteznek furcsa kilengések. Ilyen például Nagy István Özönvíz előtt című darabja. Máig olvashatatlan, Harag mégis csinált belőle egy olyan előadást, amitől mindenkinek leesett az álla itthon és külföldön egyaránt… – válaszolta Csíky Boldizsár kérdéseire Kovács Levente a teljes telt házas, mégis családias, igen jó hangulatú estén.
