Történelemhamisítás mesterfokon

*Kilátás a várból (Erzurum)

Erzurum (örményül Karin) a legnagyobb török tartomány székhelye, egy közel négyszázezer lakosú város. A mintegy 1.800 méteres magasságban a Kelet-anatóliai-fennsíkon épült Erzurum a vele ismerkedő turistának elsősorban  város szeldzsuk kori nevezetességeit kínálja: kétminaretes medresze (egykori vallási iskola), a színes mozaikokkal díszített Ulu dzsámi, három kümbet (sírkápolnák). Sajátos építészeti érték az erzurumi kormányzó három fiának állított, gazdagon díszített síremlék a 14. századból. A korábban épült, 11. századi impozáns várkastély nagyon gazdag történelmi múltnak és végtelenül szomorú eseményeknek egyaránt tanúja lehetett. Az óratoronyból a városra és környékére, a fennsíkot övező hegyekre néző kilátás egészen látványos.

A „szókimondó” internetes leírások szerint a több mint száz évvel ezelőtti Erzurum mintegy negyvenezer lakosa esett áldozatul az örmény népirtásnak. Közöttük a város püspöke, számos elöljárója, addig megbecsült polgárai. Az örmény oktatás jeles helyszínét, a Sanasarian kollégiumot sem kerülte el az 1915-ös genocídium, amelynek elsődleges célja volt az örmény vallási, oktatási, közösségi vezetők és intézmények lefejezése, majd ezt követően a lakosság szisztematikus megsemmisítése. 

1924-ben hatalmas földrengés rázta meg Erzurum városát – olvasom, de mégis, hova lett negyvenezer örmény nyoma? – kérdezem magamban. Hol van az örmény templom, temető? – kérdezem naivan a török recepcióst. Ha kurd lenne, akkor sem tudná. Pedig negyvenezer elpusztított ember sok, nagyon sok. Több mint Székelyudvarhely lakossága. No, meg ezt a számot emlegetik, amikor a délvidéki magyar áldozatokról esik szó, ezúttal a második világháború egyik „kisebb méretű” népirtása kapcsán. Nemrég jártam Újvidéken, ahol a szebb időket megélt hatalmas református templom fala kívülről máladozik, és belülről kong az ürességtől. 

Az archeológiai múzeumban Erzurum város történelmének bemutatásakor egyetlen szó sem esik az örmény múltról, pedig a település az Örmény-felföld részeként még Krisztus születése előtt része volt Nagy-Örményországnak. Időszámításunk előttről csak az urartu civilizációról és számos helyi királyságról tesznek említést, aztán jöhet Róma (az egyik térkép tanúsága szerint a Római Birodalom része Románia is!), Bizánc, a szeldzsukok és a többi. Mégis létezik egyetlen örmény utalás, éspedig arról, hogy 1916–1918 között az örmények atrocitásokat követtek el a török népesség ellen. Ez a két esztendő amúgy egybeesik az orosz-szovjet közigazgatás két esztendejével. Micsoda képtelen csúsztatás és történelemhamisítás! Amikor 1916-ban az orosz csapatok bevonultak Erzurumba, az egykori negyvenezer örmény lakos már nem élt. Leírásaik szerint csupán kétszázan maradhattak életben. Vajon milyen atrocitásokat követhettek el a következő két esztendőben a szerencsés-szerencsétlen túlélők? 

Még „szerencse”, hogy az 1917-es szovjet szocialista forradalom bolsevik hatalomátvételét követően, 1918-ban a város felszabadult, újra török fennhatóság alá került. 1919 nyarán kéthetes kongresszusnak adott otthont, és részt vett a hároméves nemzeti függetlenségi háborúban. Mustafa Kemal pasa erzurumi székhelye ma kiemelt turisztikai látványosság, az Atatürk-ház örökségi helyszín. Az erzurumi kongresszus a nemzeti szuverenitás mellett foglalt állást, és elfogadta  köztársaságot Törökország későbbi államformájaként, valamint a világ elé tárta a törökök azon szándékát, hogy fegyverrel védjék meg korábbi országhatáraikat. Ekkor még nem véglegesedtek a béketárgyalások, és felmerült annak a lehetősége, hogy Kelet-Anatólia hat tartománya (Erzurum, Sivas, Diyarbakir, Elaziğ, Van és Bitlis) Örményországhoz csatlakozzon, miközben brit, francia, olasz, görög csapatok is igyekeztek minél nagyobb területeket uralmuk alá vonni. Ekkor azonban a „szabadság vagy halál” jelszava alatt Mustafa Kemal vezér sikeres függetlenségi harcot vívott. Nem csoda hát, hogy száz év távlatában mindenhol a nép atyja, Atatürk szobrára bukkanhatunk, és fényképe ott csüng a recepció vagy éppenséggel az étkezde falán.

Bár bizonyára felesleges és nem érdemes különböző geopolitikai helyzeteket összehasonlítani, de amíg máshol hadseregeket fegyvereztek le, és kommunista eszmék terjedésével riogattak, addig a török vezér sebnyalogatás helyett erőt gyűjtött a harchoz, és Törökország nem lett egy területe egyharmadára zsugorodó vesztes hatalom. Ilyen téren bizonyára tanulhatunk tőle. Történelemhamisításai, a kisebbségekkel szembeni bánásmódja azonban igencsak aggodalomra ad okot. Mert nemcsak a múlt örményeiről feledkezik meg, hanem a jelen kurdjairól is. Igaz, könnyebben elbánhat velük, amennyiben nincs anyaországuk, no meg szerencséjük sincs. De a kurdok szaporodnak, és bíznak abban, hogy van jövőjük. Miközben úgy tűnik, hogy az örmény nép megfáradt, gazdaságilag meggyengült, túlságosan a múltban él, magára maradt. Teret veszít. Legutóbb Hegyi-Karabahban, ahonnan kétszázezer örménynek kellett elhagynia ősei földjét.

Amikor az autóbusszal elhagytam Erzurum városát, és elhaladtam a NATO legdélkeletibb légitámaszpontja mellett, hatalmas esőcseppekkel siratta a természet a negyvenezer örmény áldozatot. Rövid, szűk egynapos tartózkodásom alatt nem volt időm, és nem volt emberem, aki bármilyen nyomra vezessen, ami emlékükből megmaradt. (Láttam én már felszántott német temetőt Bácsárokszálláson, de legalább egy nagy fakeresztet helyeztek el az egykori bejáratához.) Mégis, talán így volt jó. Mert a másnapi szembesülésig Kars városában még élt bennem az érzés: talán nem is igaz, amit írnak, amit tudok, ami a valóság. Hiszen nem könnyű szembenézni a kegyetlen valósággal.

*

Az első világháborúban az örmények által meggyilkolt török áldozatok emlékműve és múzeuma Iğdir városnak az örmény határhoz közelebb eső külvárosi negyedében található. Tiszta időben bizonyára örmény földről, az Aras folyó túloldaláról is látható a hatalmas méretű propaganda-alkotás. A középkori stílusú temetkezési domb (kurgan) lépcsőfokain felkapaszkodva emelkedik az ég felé a csillogó-villogó kolosszus. A múzeumi rész alatta helyezkedik el, és dokumentumokat sorakoztat fel az örmények által elkövetett atrocitások bizonyítására. Azzal a hivatalosan is kinyilvánított, leírt céllal, hogy aki szeretné megismerni az igazságot, az megbizonyosodhasson róla. 

Micsoda cinikus hatalmi fölény! Nem vitatom, hogy Törökországnak ezen keleti részén, Kars városától Iğdirig, azaz a hitelesség kedvéért az egykori Karuts-tól Ts`olakertig, örmény polgárok atrocitásokat követtek volna el törökök ellen. Hiszen a világháború idején Oroszországhoz tartoztak az itteni települések, rövid ideig – később a szovjetek által bekebelezett – Örményországhoz, majd az Atatürk által sikeresen levezényelt „felszabadító” harcok eredményeképpen Törökország részeivé váltak. Erre az orosz fennhatóságú területre nem terjedtek, nem terjedhettek ki az 1915-ös örmény népirtás rémtettei, amelyek az akkori Törökországban a szomszédban élő örmény testvéreket érintették. De az addigi békés együttélés nyugalmát bizonyára felváltotta a gyűlölködés, a bosszúvágy, a bizonytalanság érzése. Ráadásul harcok folytak, ami nem a szembenálló, vagy egymással szembe helyezett felek békés együttéléséről szól, hanem hatalmi játszmák ártatlan áldozatairól. Az egyszerű emberek többsége nem kíván sem gyűlölködni, sem háborúzni, csak kényszerből teszi. Nem akar hős lenni, csak szeretné túlélni a szörnyűséget, ami sajnos nem mindenkinek sikerül. 

Milyen az az igazság, amely esetünkben az örmények által meggyilkolt török áldozatoknak állít emlékművet, miközben mélységesen hallgat arról a másfél millió ártatlan örményről, akik az ifjútörök mozgalom előre kitervelt szörnyű vérfürdőjének az áldozatai lettek? Vajon a manipulatív „igazságkeresés” útján járva, majdan ezzel az alapigazsággal mikor fog szembenézni Törökország kormánya? Vajon meddig tart a hintapolitika, amely ellen az emberi jogok (papíron) élharcosai sem tiltakoznak, hiszen a hatalom számukra is mindenekfeletti? Csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb eljön az igazság órája, még akkor is, ha a valós igazságtétel elmarad. A náci Németország népirtást elkövető fiainak a leszármazottai már szembesültek a hatmillió zsidó gettóba küldésével, és a holokauszt tagadhatatlan ténnyé vált. Az örmény genocídium tényének a teljeskörű elismerése, az ifjútörök ősök rémtetteivel való szembesülés még mennyit várat magára?

Évekkel ezelőtt Marosvásárhely még létező Művész mozijának kistermében teljesen egyedül néztem meg A vágás (The Cut, 2014) című rendkívül megrázó filmet. Boldog gyermekkort követően egy örmény fiatalember, Nazaret szinte csodával határos módon túléli a genocídiumot, csupán beszédkészségét veszíti el nyelvének megcsonkítása miatt. Életét megtartva, ám családját és hitét elveszítve erőre kap, amikor megálmodja, hogy feleségével és szüleivel ellentétben, lánytestvérei nem lettek az erőszak, az éhezés, a sivatag, a koncentrációs táborok áldozatai. Ezzel elkezdődik a némaságra ítélt Nazaret utazása nővérei felkutatására, előbb a mezopotámiai sivatagon át Közel-Keletre, majd a tengerentúlra, Kubába és az Egyesült Államokba. Végül Dakota államban talál rájuk egy árvaházban. Ezáltal – a pusztításon túl – a film a megmaradás eszméjét szolgálja.

Ajánlom mindenkinek a filmet. Meg az évtizedekkel ezelőtt mély kisebbségi döbbenettel végiglapozott Werfel-regény, A Musza Dagh negyven napja újraolvasását. Kívánom, hogy ki-ki ismerje meg a valóságot, szembesüljön az igazsággal, és rögvest megkönnyebbülve lépjen a megbékélés, a belső béke útjára. A krisztusi útra, hiszen keresztény ember számára a Megváltó az igazság és a béke. Az élet.