„Az írás kegyelem, ajándék”

Rendhagyó és igen érdekes esten vehettek részt mindazok, akik ellátogattak a Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi rendezvényére. Kedd délután teljes telt házas közönség vette birtokba a Bernády Ház nagytermét, a jelen lévő mélyen tiszteltet és a meghívottat – gróf Nádasdy Borbálát – a KZST elnöke, Csíky Boldizsár köszöntötte.

Rendhagyó és igen érdekes esten vehettek részt mindazok, akik ellátogattak a Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi rendezvényére. Kedd délután teljes telt házas közönség vette birtokba a Bernády Ház nagytermét, a jelen lévő mélyen tiszteltet és a meghívottat – gróf Nádasdy Borbálát – a KZST elnöke, Csíky Boldizsár köszöntötte.

Gróf Nádasdy Borbála székelyföldi körútjának egyik állomása volt Marosvásárhely, A szabadság zaga, illetve az Ízes élet című, nagy sikerű önéletrajzi kötetek szerzője a KZST estjén találkozott olvasóival és válaszolt a Csíky Boldizsár, gróf Haller Béla, valamint Simon Márton által feltett kérdésekre. A beszélgetésből kibontakozott a teljes életút a gyerekkortól a második világháború és az azt követő időszak megpróbáltatásain, az államosítás következményein keresztül a bécsi, majd párizsi emigráción át a jelen évekig. Érdekes, ízes előadásként.

– Azért írok könyveket, hogy elmeséljem, milyen megpróbáltatásokon mentünk át a szüleimmel közösen. Ezekről a dolgokról a mai fiatalok nemigen tudnak. De az arisztokráciának ma is helyt kell állni, úgy, ahogy őseink is helytálltak, és meg kell ismertetnünk az elmúlt korok sokszor szenvedéssel teli történeteit. Nekem az írás kegyelem, ajándék. Megírhattam azt, amit átéltem, szeretem felépíteni a történeteimet. Amikor nyugdíjba mentem, Mészáros Géza festőművész javasolta, hogy írjam meg az életemet. Én nem akartam, de ő azt mondta: Írd meg, mert nekünk, magyaroknak ez reményt ad a jövőhöz. Kézzel írok, úgy, ahogy beszélek, ahogy azt a lelkem diktálja.

1939-ben születtem. Apám egy huszárezredben szolgált a második világháborúban. Túlélte, de amikor a háború végén gyalog elindultunk a kúriánk felé, útközben a szovjet katonák megállítottak, és apámat négy évre a Szovjetunióba vitték málenkij-robotra. A kúriából is mennünk kellett, végül a bakonyi erdőben lévő vadászházunkban húztuk meg magunkat. Ott kezdtünk új életet, immár nem könnyen. Végül onnan is kitelepítettek. Balatonalmádiba mentünk, ott kaptunk munkát. '45 után a családot már elérte az a bizonyos sors. Mint gyerek, ezt végigéltem. De hálás vagyok a gyermekkornak, mert sok mindent megtanultam az erdőben töltött időszakban. Az emigráció idején sokat segített az a gyermekkori periódus: a honvágy legyőzésében. A nők ott szültek, az ebédet az erdőből szedtük össze. Megtanultam tyúkot, kacsát vágni, megismertem az erdő gyümölcseit. Anyám harmincéves volt akkor. Nagyon szomorú volt, de sohasem panaszkodott. Balatonalmádiban az iskolában már én lettem az osztályellenség, tizennégy éves koromtól egy zoknigyárban kezdtem el dolgozni.

Apám soha nem beszélt az orosz fogságról. Megalázónak tartotta a panaszkodást. Ha mesélt is néha róla, mindig viccesen tette. Pedig láttuk a nyomokat a testén, a lelkén, azt, hogy nagyon sokat szenvedett. Ha társaival tényleg kellett róla beszélniük, könnyes szemmel inkább kimentek a szobából. Később, a kommunista diktatúra börtöneiben is csak viccelődtek, az őröket az őrületbe kergetve ezzel. Nem a vagyon elvesztése okozta neki a legnagyobb fájdalmat, hanem az, hogy szétzilálták a családot.

Az első franciaországi éveim nagyon szépek voltak. Férjhez mentem, született egy kisfiam. Párizs nagyon más volt ötven évvel ezelőtt. Rengeteg művész élt ott, sokan emigrációban. A férjem is egy művészcsaládból származó fehérorosz fényképész volt. Rajta keresztül megismerni Párizst nagyon érdekesnek bizonyult – a színházban tanultam meg franciául. De bántott, hogy a szüleim még otthon voltak és a férjem is elment Peruba. Egyedül maradtam. A válásom után megismertem az építész Jeant, akivel ötven éve tart a házasságunk. Megszületett a második fiam, és elhagytuk Párizst. Akkorra már a szüleim is kijöttek, új családi életet kezdtünk. Édesanyám balettintézetet vezetett, ő javasolta, hogy tanuljam ki a balettpedagógiát. Harminc évig oktattam balettet, és nagyon jól éreztem magam. Aztán, az otthoni változások után eldöntöttük, hogy felfedeztetjük a magyarokat.

1991 után kezdtünk utakat szervezni franciáknak Erdélybe, legfőképpen Székre. Előadásokat tartottunk Franciaországban, majd 1992-ben huszonöt franciával elindultunk. A határon 16 órát álltunk. És amikor megérkeztünk Székre és látták az ott zajló életet, a gyönyörű népviseletet, a vendégszeretetet, meg sem tudtak szólalni a meghatottságtól. Ez volt az én első erdélyi utam franciákkal. Azóta annyiszor jártak itt, hogy már ők tanítanak engem Erdélyről…