„Egy darabig egymás társai..."

• 2013-01-23 15:43:50

• Nagy Székely Ildikó

Milyen kihívásokkal kellett szembesülnie egy pályakezdő iskolapszichológusnak a ’90-es évek végén, melyek voltak az elmúlt 14 év kudarcai, sikerélményei, lehet-e felelősséget vállalni 800 vagy annál is több gyerekért?

Milyen kihívásokkal kellett szembesülnie egy pályakezdő iskolapszichológusnak a ’90-es évek végén, melyek voltak az elmúlt 14 év kudarcai, sikerélményei, lehet-e felelősséget vállalni 800 vagy annál is több gyerekért? – erről beszélgettek többek között kedd délután az Életképek az iskolapszichológia gyakorlatából című könyv bemutatóján, a Bolyai líceum amfiteátrumában a szerzők – a marosvásárhelyi Református Kollégium iskolapszichológusa, Csibi Mónika és párja, Csibi Sándor –, Csiszér Zsuzsa, a Bolyai líceum iskolapszichológusa, illetve dr. Kádár Annamária, az emlékekben gazdag eszmecsere irányítója. A találkozó első perceiben Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója szólt az újonnan megjelent kiadvány jelentőségéről.

– Ennek a viszonylag új tudománynak hihetetlen nagy az irodalma, egyesekben talán fel is merül a kérdés, hogy miért volt szükség még egy szakkönyvre. Szükség volt, mert ez a könyv a mi életünkből, a mi tapasztalatainkból, közülünk vétetett.

– Ha össze kellene foglalni
a pálya fontosabb állomásait, mit sorolnátok fel? – indította a beszélgetést Kádár Annamária.

– Hogy voltak-e állomásaink? Talán voltak. Talán ez a könyv is egy ilyen állomás – mondta Mónika, majd felidézte az első éveket, amikor az iskolapszichológusokat elárasztották gyerekekkel, és a fiatal szakemberek mindenkinek, minden helyzetnek meg akartak felelni. Az indulás bizonytalanságára Csiszér Zsuzsa is jól emlékezik. Számára a történet egy nem létező kabinetben, azaz egy erre a célra kijelölt osztályteremben kezdődött, amelyről annyira nem tudott az iskolai környezet, hogy egyszer majdnem be is zárták az épületbe.

– Nem tudtuk, hogy mit várnak el tőlünk. A kezdet egy kölcsönös összecsiszolódásról szólt, és a gyermekek nyitottak a leghamarabb – emlékeztek vissza a szakemberek. Vicces mozzanatok is felvillantak, Csiszér Zsuzsa elmondta, hogy kabinetjéhez egy orvosi rendelőn áthaladva lehetett eljutni, a fogorvosi rendelő tőszomszédságában kapott helyet, így elképzelhető milyen lelkiállapotban léptek oda be a diákok, akiknek ugyanakkor így volt egy alibijük, azt mondhatták társaiknak, hogy orvosi igazolásért vették a pszichológus felé az irányt. Annamária azt a szkizofrén állapotot idézte fel, amikor 50 percig iskolapszichológus, utána ugyanabban a tanintézetben könyvtáros volt, majd arról mesélt, amikor egy balett-terem mellett volt a rendelője, így tanácsadás közben hallgathatta a tánctanár „fel a kezeket” jellegű utasításait.

– Ezekben a vacak kabinetekben indult az életünk, itt került sor az első szakmai megbeszélésekre is. A szakma minden ága-bogát megbeszéltük, nagyon komolyan vettük az egészet, szenvedélyesen tárgyaltunk arról, hogy mit lehet tenni, amikor egy gyerek bejön hozzánk. Sokan félve jöttek, és az első találkozás azzal telt, hogy megpróbáltuk meggyőzni őket arról, hogy nincs mitől tartaniuk. És a gyerekek vették a lapot – mosolyodott el Mónika. A kislányos megjelenésű, melegséget sugárzó szakember már a beszélgetés elején elmondta, hogy minden gyerek egy-egy felejthetetlen élményt jelentett a számára, tőlük tanult a legtöbbet.

– Nagyon fura érzés az, amikor az ember kipróbál több területet, és egyszer csak megfogalmazódik benne, hogy „de a gyerekek, a háttérzaj, ez az életstílus, ez kell, ez hiányzik.”

Az irreális elvárások, kudarc- és sikerélmények kapcsán Mónika így fogalmazott:

– Akkor élem meg a kudarcot, amikor nem sikerül semmit sem felcsillantani a gyerekben, aki előttem áll, mint egy céltábla. A siker az, ha úgy érzem, az az ember, akivel beszélgetek, magával visz tőlem valamit. Erről szól ez a munka. Mi sem vagyunk varázslók, nem tudunk megváltoztatni életeket, és olyan is van, amikor semmit nem tehetünk. Ezt is meg kell tanulni elviselni.

Zsuzsa is hasonlóképpen vélekedett.

– Megtörténhet, hogy nagy bajban van valaki, és nem tudunk róla, nem is ismerjük, talán csak egyszer láttuk az arcát. Előfordul, hogy nem tudunk segíteni. Fontos, hogy megismerjük a határainkat, és ne próbáljunk Jóistent játszani.

Amikor a jelenlegi helyzetre, a betöltendő szerepekre és kihívásokra terelődött a szó, Mónika így összegzett:

– Lecsengett minden, túl vagyok a csatákon és a békeidőkön, most már csak jövök és szeretem a gyerekeket. Megpróbálok maximálisan odafigyelni arra, aki belép hozzám. Egy darabig társai leszünk egymásnak az úton, és abból, ha segítek, én tanulok a legtöbbet.

Zsuzsa a zárt ajtók megnyitásának gondolatát is felvetette, amely nem a pszichológusi titoktartást sérti, hanem egyféle közeledést jelent a nevelési tanácsadónak nevezett szakember és a pedagógus, illetve a diák között.

– Egy általános lelki jólét kialakítására kell törekedni, osztályfőnöki órákon is részt lehet venni, illetve külön alkalmakat kell találni arra, amikor arról beszélgetünk a tanárokkal, hogy mit lehet tenni a diákok érdekében – mondta a szakember, majd örömmel nyugtázta, hogy a pedagógusok egyre nyitottabbak az ilyen, tanórákon kívüli találkozásokra, sőt újabban igénylik is ezeket az együttléteket.

A beszélgetésen az is elhangzott, hogy minden gyerekben rettentő nagy lehetőség rejlik, és ha az iránymutató szerepét felvállaló felnőtt azt látja meg a gyerekben, amivé válhat, akkor elősegíti a változást. Ez viszont nem biztos, hogy azonnal bekövetkezik, előfordulhat, hogy tíz év múlva tudja meg az egykori gyerektől a tanácsadó, hogy hajdani beszélgetésük idején volt egy pillanat, ami megváltoztatta, jobbá tette számára a dolgokat.