„Fontosnak tartom a színházban a társművészetek értékes jelenlétét”

Mezei Kinga Jászai-díjas művész igen komplex színházi alkotó. Színészként végzett 1999-ben Újvidéken a Művészeti Akadémián, játszott is számos – Szabadkán, Újvidéken, Budapesten és Kisvárdán bemutatott – sikeres produkcióban. Már pályakezdőként megpróbálkozott a rendezéssel, de díszletet és jelmezt is tervezett előadásai némelyikéhez, és néhány produkciónak a zenéjét is jegyzi. Több jelentős díjat kiérdemelt, legutóbb Kisvárda Város Polgármesterének Díját és a Legjobb női főszereplőnek járó közönségdíjat is megkapta a PIAF-MENET című előadásért. Ezt az előadást Marosvásárhelyen is nagy sikerrel mutatta be a 2015/2016-os évadban.

 – A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál Mezei Kinga rendezi a 2016/2017-es évad nyitó előadását Olbrin Joachim csodálatos utazása címmel, amelyet Hamvas Béla szövegei alapján visznek színre. Mezei Kinga máskor is hozott létre színpadi produkciót erős gondolatiságú irodalmi szövegből, gondoljunk csak például a Sziveri János költő művei alapján készült Szelídítések darabra. Hogyan esett a választás ezúttal Hamvas Béla filozófus, esszéíró munkáira, hogyan is készült a dramatizálás?

 – Hamvas Béla novellája annak kapcsán ötlött az eszembe, hogy Keresztes Attila megosztotta velem, hogy az évad témája az idegenség. 

Az Olbrin Joachim csodálatos utazása ironikus mese a mai kor elidegenedett és személytelenné vált, elértéktelenedett, korrup- cióra épülő társadalmáról. Ebben a hiábavalóságra kondicionált világban indul el Olbrin Joachim megtalálni létezése valós célját.

Hamvas Béla hősének utazása – dramaturgiai fordulatait tekintve – szinte mesébe illő, Joachim mégsem mesehős. Van benne valami megmagyarázhatatlanul szomorú, amitől figurája megrendítően valóságossá válik. Története ott indul, ahol a legtöbb történet véget ér. És itt, azon a ponton, ahol a többség már elfogadóan belenyugodna sorsába vagy feladná, Olbrin Joachim „elindul”, hogy értelmet keressen saját létének. Olbrin Joachim kérdez, és ez a legtöbb embertől megkülönbözteti. Számomra szinte megrázó élmény volt a novella olvasása közben, ahogyan Hamvas szembeállítja a mai kor társadalmi zűrzavarába süllyedt emberét a még valódi értékek után kutató ember típusával. 

A dramatizáció valóban kulcsfontosságú, és egyben talán a legösszetettebb része volt az alkotói felkészülésnek, miután a novella nem színpadra fogalmazott mű, sokkal inkább egy egyre aktuálisabb emberi probléma felvetése. Első körben nem is dramatizációról lehet beszélni, inkább színpadi adaptációról, melynek alapján született egy szövegkönyv a novella mentén Hamvas írásaiból. Maga a dramatizáció – ami a színpadi előadás alapját képezi – a próbákon formálódott ki, amelyben nagymértékben figyelembe vettük a színészi alakulásokat, a kapacitást. Ez a módszer tőlem nem áll távol, szeretem az adott csapatra formálni a szövegkönyvet, hiszen az ilyen jelleggel megszülető előadásoknak ez egy sajátossága is.

 – Színházi alkotóként dolgozott már a Vajdaságban, azaz Szabadkán, Újvidéken és a vándorló Tanyaszínháznál, Budapesten a Bárka Színházban, Belgrádban a Szerb Nemzeti Színházban, de Kolozsváron is sikerrel mutatkozott be rendezőként. Művészi arcéle alakulásában mennyire tartja meghatározónak vajdasági származását, és mit jelent szembesülni más régiók színházi kultúrájával?

 – Jellemzően vajdasági ember vagyok. Belső indíttatásaimat tekintve ez meghatározó dolog az életemben. A vajdasági embe-reknek-alkotóknak közös sajátossága, hogy érződik rajtuk a kétfajta kulturális élményvilág hatása, ezeknek az összeolvadása, a két kultúra közé szorultság. A szerb kollégák, emberek azt kérdezik, honnan van a vajdasági magyarban ennyi finomság, líraiság, szomorkás poétika (ami – nyilván – a magyar néphagyományokból, költészetből, habitusból ered), ... az anyaországiakban pedig az a kérdés fogalmazódik meg, hogy honnan ennyi energia, vadság, dacosság, akarás (ami meg a balkáni virtus manifesztációja). A határon túliságnak ez egy természetes hozadéka. És – gondolom – ez nem csak a „vajdaságira” vonatkozik, hanem hasonló a helyzet Erdélyben, Kárpátalján vagy a szlovákiai magyarok tekintetében. Én személy szerint szeretem ezt a „fajtaságot”, és ennek hozadékát az alkotás terén is viszontlátni vagy megélni. Az összes nyűgével és keservével együtt. A kolozsvári Csipke előadás csapatával úgy találkoztam, hogy nem volt kérdés, egy nyelvet beszélünk-e, ami a lényeges dolgokat illeti. Nem volt kérdés, hasonlóan gondolkozunk-e értékről, mértékről, esztétikáról vagy morális kérdésekről. Pedig ez volt az első találkozásunk. Volt bennünk közös. Hasonlókból vagyunk gyúrva. Pedig a más iskola, más rendszer, eltérő életvitelek ugyanúgy érezhetőek voltak. Ezek emberi kérdések. Ilyen összhang ritkán születik meg ilyen rövid idő alatt, mint amiben Kolozsváron részem volt.

Különös és szép élmény volt a Belgrádi Szerb Nemzetiben is rendezni. Egészen egyedi tapasztalat. Az ottani színészekkel pl. a dolgok finomságához, plasztikusságához, líraiságához volt a legnehezebb eljutni, mert ők sokkal robusztusabbak, vadabbak, energikusan fogalmaznak. Jó csapatmunkások, de az apró, pici, finom dolgokkal nem mindig tudnak mit kezdeni... elsőre a szentimentalizmushoz jutnak ilyen helyzetekben. Sok munka árán jutottunk közös nevezőre a mértékeket tekintve, de eljutottunk, és a végeredmény szép lett.

 – Előadásainak általában sajátságos látványvilága és zeneisége van. Hogyan választja meg alkotótársait, kikkel dolgozott együtt Marosvásárhelyen?

 – Valóban nagyon fontosnak tartom a színházban a társművészetek értékes jelenlétét, hiszen ez a színház sajátossága. Azért kezdtem ezzel a szakmával foglalkozni, mert azt a helyet kerestem a világban, ahol az engem érdeklő dolgokkal együttesen tudok foglalkozni. Így alakult, hogy fiatal koromtól kezdve a színházat alkotó művészetek egymásra hatását és együtt létezését kutatom a színpadon. A zene, a képzőművészet–látványvilág, a költészet–textualitás és a mozdulat egyenértékűségével kísérletezem, előadásaimban a társművészeteknek a maguk valós művészeti értékeiban való megnyilvánulási lehetőségét, azok egyensúlyát igyekszem megtalálni. 

Az alkotótársaim megválasztásának tekintetében nagyon fontos szempont, hogy tudjunk ezen az úton közösen gondolkodni, és egymást inspirálni. Munkatársaim kitűnő szakemberek a saját területüket tekintve, de olyan emberek, akik nem önző módon, csak a saját dolgukkal foglalkoznak, hanem az egység megszületése a közös cél. Lőrincz Melinda – azon túl, hogy remek képzőművészeti és esztétikai adottságokkal megáldott kiváló díszlet-, jelmeztervező – komoly szellemi ember, az alkotói csapat egyik motorja, precíz kutatómunkát végez. Góli Kornélia dramaturgnak pedig a kisujjában van a szakma, és úgy tud egységben gondolkodni, ahogyan kevesen. A szöveg számára nem „szent és sérthetetlen”, hanem az adott előadás kiindulópontja, ami akkor és olyan mértékben kell, amennyi az egységet szolgálja, és nem telepszik rá az előadásra. Oláh Tamás dramaturg – akivel most dolgoztam először – remekül vette az akadályokat, naprakészen segítette a próbafolyamatot és a próbák alakulását a szöveg szintjén. Az ilyen jellegű munkafolyamatokban ez elkerülhetetlen. Kiss Anikó remek kondícióban tartotta a csapatot, fontosnak is tartottam a testi felkészültséget, nemcsak a magas és nehezen bejátszható díszlet miatt, hanem a csapatszellem, a közösség megszületése okán is. A koreográfiák elkészítéséhez pedig nagyon nyitottan állt hozzá, szintén az összhangra törekedve. Mezei Szilárd zeneszerzővel évek óta együtt dolgozom. Rendkívül különös és egyéni zenei világa van, amely szervesen kapcsolódik ahhoz a fajta színházi elképzeléshez, amelyben a zene nem másodlagos, nem a zenei aláfestés vagy a hangulatkeltés funkcióját tölti be, hanem organikus része, dramaturgiai megtámasztása egy adott előadás sarkalatos pontjainak. Közös álmunk mindig az élőzene jelenléte, ahol ez az egység még inkább meg tud születni. Erre persze sok helyen nincsen lehetőség, de nem is mindig szükséges. Szilárd soha nem nyúl már megírt zenéjéhez, minden előadásnak megírja a saját zenéjét, belemerülve annak világába, amelyhez nagyon jó érzékkel válogatja ki a hangzáshoz legmegfelelőbb hangszereket. Így – a saját zenészeivel – stúdióban rögzített színházi zene is tud olyan erős lenni, mint az élőzene. Az Olbrin Joachim előadáshoz marimba, vibrafon, klarinét és dobok kvartettet választott, amely hangszerek együttes hangzása kitűnően illeszkedik a kopogós-rideg falanszteri apparátus világához. 

 – A Tompa Miklós Társulatról tudható, hogy az utóbbi években több fesztiváldíjat is kiérdemelt színházi közösség. Milyen rendezői elvárásokat, milyen kihívásokat fogalmazott meg a szereposztásnak, és mennyire sikerült a próbafolyamat során közös hullámhosszat találni?

 – Hamvas Béla filozófus. Nem színházi szerző. Hamvast sokkal inkább olvasni kell. A gondolatokat, amik – olvasva – az ember húsába marnak, nagyon nehéz színpadon kimondani, eljátszani. Egyáltalán nem könnyű feladat, és nagyon fontos a mérték. Hogy mennyi érzelmet engednek magukhoz közel ezek a mondatok, vagy mi az az alapállás, amelyből meg tudnak szólalni. Ezért volt nehéz maga a dramaturgiai munka is, mert ezt mindenképp szem előtt kellett tartani. És ezért van nehéz feladatuk a színészeknek is, mert folyamatos belső kutatást igényel, de „kívülre” már csak a lecsupaszított, belül megélt és átértékelt, magunkon áteresztett gondolatokat lehet interpretálni, mert azok élnek meg. Tehát az utat be kell járni, de ott nem fejeződik be a munka. Az Olbrin-csapatban a legtöbben precízen dolgoznak, aprólékosak, remek színészi eszköztárral rendelkeznek, és örömömre szolgál, amikor gondolkodó színészekkel találkozom, és belefeledkezhetek néhol a játékukba, akár a próbákon is. Remek szólisták, színészi egyéniségek. Talán a csapatszerűség, a csapatban való együtt létezés, a közös energia született meg nehezebben, de mindenképpen egy nagyon érdekes munkafolyamat volt számomra is, és sok mindent, sok mindenkit hazaviszek a lelkemben – mind a színészek, mind az előadásunkat segítő munkatársak közül. 

Köszönöm a lehetőséget.

 – Vastapsos sikert kívánunk!

Kérdezett: Kiss Éva-Evelyn