„Jelen voltam az előadások életének minden percében, születésüktől halálukig”

Immár hagyomány a Tompa Miklós Társulatnál, hogy az évadnyitó premier alkalmával díjakat adnak át, így az előző évad során nyugdíjba vonult munkatársak is elismerésben részesülnek. Idén a visszavonuló kollégáknak járó Hűségdíjat Sugó Erzsébet kapta, aki – a színház közleménye szerint – nemcsak súgója volt több mint harminc évig a színház magyar tagozatának, de számos előadáshoz a súgó feladatkörén túlmutató dramaturgi munkával is hozzájárult.

Gáspárik Attila vezérigazgató a díj átadásakor a következőket mondta: – Minden sikeres férfi mögött van egy sikeres nő. A szólást átalakítva úgy fogalmazhatunk, hogy minden sikeres színházi produkció mögött van egy sikeres csapat, amely kiszolgálja a színészeket. Közöttük is a legaktívabb a súgó. Ő vigyáz minden színészre az első próbától az utolsóig, a bemutatótól az előadás-temetésig. Egy profi színházi súgó különbséget tud tenni csend és csend között, a színész szövegkiesése és játéka között. Árnyékként követi a művészt, és soha nem előzi, hajtja, kínozza meg. A siker csúcspontján diszkréten távozik. Sugó Erzsébet ennél többet is tett a jó színházért. Beugrott színészként, szöveget javított mint dramaturg, segédrendezett… Nagyon nehéz lesz nélküle. Jó pihenést neki – és köszi mindent, Erzsike!

Az immár boldog nyugdíjas, de az általa súgóként/munkatársként kísért előadásokon még jelen levő kolléganőt pályafutásáról, terveiről kérdeztük.

– Többen felfigyeltek már a színház plakátjain megfigyelhető különös egybe-esésre: Sugó Erzsébet – súgó. Önkéntelenül adódik a kérdés: nomen est omen?

– Erdély elcsatolása után a magyar helyesírást nem ismerő tisztviselő, aki édesapám kezébe adta a vadonatúj születési bizonyítványát, lespórolt a családi nevünkről egy ékezetet, de a Súgó névnek sokkal lírikusabb eredete van. Apai ágon kovácsok voltak az őseim, a kovácsműhely Sárpatakon, a Maros partján volt, ott, ahol a víz sekélyes folyása megszólaltatta a köveket. Súgtak a kövek. Találkozzunk a súgó kovácsnál! Ott volt a szerelmesek kedvenc találkozóhelye. Így tartja számon egy laikus családnévkutató kézzel írott feljegyzése. Az én nevem színházi vonatkozásban mosolyt fakasztó kuriózum, egyedi eset… talán. Emlékszem, egy veszprémi turnén, egyik közönségtalálkozó alkalmával valaki rám is kíváncsi volt. Azt mondta, soha nem felejti el, hogy az előadás súgója: Sugó volt. Utána hosszú ideig foglalkoztatott a gondolat, hogy sorsszerű a színházi feladatom, talán én magam vonzottam be az életembe. A keleti kultúrában számon tartják a hasonló egybeeséseket. Van rá egy találó megnevezés: KISMET – azaz végzet. Gyenge vigasz, de már rég megbarátkoztam vele.

– Minden munkakörben, szakmában fontos a pályakezdés pillanata. Neked hogyan alakult az indulás? Hol lehet ezt a szakmát, esetleg hivatást megtanulni, elsajátítani?

– Az  első színházi napom emlékezetes. A színház stúdiótermében egy hosszú asztalnál ült az akkori társulat színészkiválóságainak többsége. A színészek vizsgáztattak, ők választották ki a számukra megfelelő segítséget. A kezembe nyomtak egy szövegpéldányt, halkan, majd egyre hangosabban olvasva el kellett sétálnom a legtávolabbi sarokba… Majd arról kérdeztek, hogy miért akarok a színházban dolgozni. Ma is emlékszem a válaszomra: azért, mert mindig erre vágytam. Akkor egy hivatalban voltam alkalmazásban, számoszlopok, termékkódok társaságában dolgoztam. Elvágytam onnan. Aztán minden felpörgött körülöttem. Este már a szentkeresztbányai kultúrotthonban, kiszálláson találtam magam Mihail Sebastian Vakációsdi című darabjának szövegpéldányával a kezemben. Az emlékeimnek és a lelkemnek oly kedves Tarr László, a drága Laci bácsi (bocsáss meg, de őt mindenki bácsizta), a közönséget kissé meglopva a játék örömétől, többször felém fordulva, nekem játszott. A játékával biztatott, hogy feloldja bennem a feszültséget… Ezt a hivatást elsajátítani, megtanulni egy olyan kívülálló személy által összeállított feladatcsomag alapján, aki soha nem szembesült ezzel a feladattal, aligha lehetséges. De megközelíteni sok szeretettel, odafigyeléssel, alázattal, az hasznára válhat színésznek, alkotónak. Persze, ma már intézményesített formában is tanítják. Magyarországon már létezik ilyen irányú magiszteri képzés, ami nemcsak a szöveg körüli feladatokat érinti, hanem a próbaszakasz eseményeinek leírását, krónikák, turnénaplók vezetését is magába foglalja. Erre én ösztönösen ráéreztem úgy húsz évvel ezelőtt. Alapképzésem az újságírás. Kötetnyi interjút, beharangozót, színészportrét, turnénaplót írtam…

– Tudsz olyan színházi személyiségeket említeni, akik vala-milyen módon befolyásolták a karrieredet?

– Karrier? Na nem! A színházi súgó a színész karrierjének építésében segít. Punktum! Némi öniróniával mondhatom, ha ebben jó vagy, nagy az esélyed, hogy benne is ragadsz… Azért az egyéni feladaton túl mindig megtaláltam a saját hangom, a saját kis világom. Hogy ebben kik befolyásoltak? Nem kizárólag színháziak. Gyermekkoromban, szülőfalumban, Pókában, a falu akkori református papja, Mester tiszteletes a kezembe adott minden könyvet, amit el kellett, illetve illett elolvasni. Talán tizenöt éves voltam, amikor a kezembe került Heltai Jenő A néma levente című, egy reneszánsz anekdota alapján írt színműve. Ezt elő fogjuk adni! – mondtam magamban, bár addig még soha nem láttam színházi előadást. Meglett a szereposztás. Tudtam, hogy a színház akkori tűzoltója a mi falunk szülöttje, ő segített a korhű jelmezek kölcsönzésében, de akkor jelentkezett a legnagyobb akadály. A régies stílusban írt verses szöveget nem fogja érteni a fuvarozó Jani bácsi, de még a mindentudó Juli néni sem. Nosza, átírtam az egészet. Prózai szöveg lett belőle… és előadás. Öröm. Elárulom, ehhez a derűs, energikus kislányhoz menekültem gondolatban életem minden kritikus pillanatában. Mindig segített megtalálni a kiutat.

Középiskolás koromban Hunyadi András rendező diákszínjátszó csoportjába jártam, ott ismertem meg három fiúgyermekem apját, Vilhelem Józsefet, aki később bábszínész lett. Derűs, bohém társaság vett minket körül. Aztán egyszer csak ott ültem a színpadon, a függöny takarásában, félhomályban vagy vakító reflektorfényben, és nagyon igyekeztem, hogy befogadjanak, hogy megszeressenek. Hogy mennyire befolyásolta későbbi életemet e sikeres közeg, ami körülvett? Tény, hogy csupa kiváló, rendkívüli képességű emberrel találkoztam naponta. Nagy áldás volt az anyanyelvemet a nap minden órájában használni. Később felfedeztem magamban azt a rejtett képességet, hogy tudok örülni mások sikerének. S közben a drámairodalomból több ezer oldalnyi szöveget megtanultam a három évtized alatt. Csodálkozol? Egy szövegpéldány átlagban hetven-nyolcvan-száz oldalnyi szöveget tartalmaz. A próbaszakaszban egyértelmű, hogy én is megtanultam a szöveget.

– Régi színháziak tudják Rólad, többször előfordult, hogy – képletesen szólva – „előbújtál a súgólyukból”, azaz színpadra is léptél… Hogy is történtek az ilyen esetek?

– Kéznél voltam. Az első próbaszakasz, amiben dolgoztam, Liviu Rebreanu Angyal és boríték című színműve volt. Boér Ferenc színművész rendezte. Egyszer csak ott találtam magam a színpadon. Hóbortos cselédlányt alakítottam, legalább tízszer be kellett rohannom valamiért a színpadra, persze a műszak is megnehezítette a dolgomat, mert rám bízták a végszóra megszólaló csengő kezelését is. Az előadás alatt talán húsz alkalommal kellett megszólalnia. Arra hivatkoztak, hogy a csengő az én asztalom mellé van felszerelve. Elképzelhető, mit eredményezett ez a kapkodás, aztán rájöttem, hogy könnyebben boldogulok, ha a szerepemet is ehhez az állapothoz igazítom, formálom. Rohangásztam ki-be, míg a drága Lőrinczy Ilona megcirógatott, és azt mondta: – Ne félj, minden rendben lesz! Több darabban volt kisebb-nagyobb szerepem. Szigligeti Ede-Móricz Zsigmond: A csikós – beugrás a Fogadósné szerepébe, Aurel Baranga: Jelmezben – A ház mindenese, Sütő András: Álomkommandó – Őrült lány, Molnár Ferenc: Delila – Cselédlány, Ray Cooney: Bigámia – Öregasszony, Molière: A hecc – Súgó, Tamási Áron: Boldog nyárfalevél – beugrás az Asszony szerepébe, Ivan Kusan: Galócza – beugrás Tonka szerepébe, Molnár Ferenc: A testőr – beugrás a Páholyosnő szerepébe, Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka – Titkárnő és Kissé buggyant lány, Kosztolányi Dezső: Édes Anna – Társalkodónő. De voltam már rendezőasszisztens, a rendező munkatársa, szövegfeliratozó, műsorfüzet-szerkesztő, fordító, a könnyek letörlője, ölelések osztogatója, néha morcos, néha a fáradtságtól orra bukó színházimádó. Annak, hogy néha rám bíztak kisebb színpadi feladatokat, az volt a magyarázata, hogy abban az időben egy évfolyamon mindössze három színésznő végzett. Aztán kettő, de olyan év is volt, hogy csak egy. Segédszínészeket csak időszakosan alkalmaztak. Ha valaki hiányzott betegség miatt, és egy Székelyföldön rég meghirdetett turné sorsa ezen múlott, akkor csak elhangzott: „Erzsike tudja a szöveget!”, és én a legtöbb esetben próba nélkül beugrottam. Végül is csak utánoznom kellett a már megformált szerepet, és ebben – nekem elhiheted – kiválóan teljesítettem. Egyik emlékezetes beugrásom Kishont Ferenc Házasságlevelében a Szomszédasszony szerepe volt. Egy alkonyatkor felhívott telefonon Kárp György, hogy Panitban már bent ül a kultúrteremben a közönség, megbetegedett az egyik színésznő, be kell ugrani. „De Gyuri – mondtam –, én nem dolgozom abban az előadásban. Nem ismerem a szöveget. A kolléganőm volt a súgó”. „Nem baj!” – volt a válasz. „Gyere hamar! Megoldjuk!” – mondta. És mentem. Ma sem értem, honnan volt bátorságom. Csak a soron következő jelenetre koncentráltam. Gyorsan átnéztem a párbeszédet, a színpadon az ösztöneimre bíztam a mozgást. Mindenki hozzám igazodott. Minden, amit tettem, kiszámíthatatlan mozdulat volt. Óriási derültség vett körül, előadás végére teljesen kimerültem, de megoldottuk. Ám ez csak morzsa a színész feladatához képest. El tudod te képzelni, milyen hihetetlen energiák működtetik a színészt egy főszerep megformálásában!? Ezért szeretem, tisztelem őket.

– Azt viszont kevesebben tudják, hogy drámát is írtál, sőt, díjaztak is dramaturgiai versenyen…

– Volt ebben némi egyéni ambíció. Minden szerénység nélkül mondhatom, hogy ki szerettem volna próbálni a románnyelv-tudásom. Előzőleg román nyelven elvégeztem egy filmforgatókönyv-író mesterképzőt. Azon a bizonyos versenyen a román nyelven írt Éden peremén című darabommal jutottam a döntőbe. Aztán a gyermekeim segítségével rövidfilm készült a Parazita című forgatókönyvemből. A nyugdíjazás küszöbén sem hagytam abba a tanulást. Drámaírást tanultam. Én voltam az egyedüli, aki nem csodálkozott a tanulási vágyamon.

„Az embereknek mindent meg kell magyarázni” – mondja Hamm, Samuel Beckett A játszma végé-ben. Ez a végjáték (Endgame), azaz az abszolút utolsót megelőző pillanat volt az a próbaszakasz, amiben még dolgoztam. Ez is egyfajta KISMET: az én színházi játszmám vége is egyben…

– Nehezen tudnálak unatkozó nyugdíjas nénikének elképzelni. Vannak-e terveid az elkövetkező időre?

– Tudod, elérkezett a szembenézés, őszinteség, önelemzés időszaka az én életemben is. Nem kevés öniróniával nézek vissza a múltamra. Hát, ez nem egy sikertörténet. Ha valamit sikernek könyvelhetek el, csupán annyi, hogy túléltem a múlt rendszer borzalmait, hogy sikerült felneveltem három csodálatos emberpalántát. Hajlamosak vagyunk korrigálni, szépíteni az emlékeinket, de be kell vallanom, a színház szinte teljes mértékben elszippantotta az életemet. Persze tudatosan vállaltam, egy pillanatig se bánom, mert óriási tapasztalat van a folyamatos színházi jelenlét mögött, amit sehol máshol nem lett volna lehetőségem begyűjteni. Jelen voltam az előadások életének minden percében, születésüktől halálukig. Mindezt talán valamikor, valahol kamatoztatni tudom… Hogy mit szeretnék nyugdíjasként? Van valami, ami követelőzően jelen van a zsigereimben, egy gyermekkori örökség okozta hiányérzet. Nyáron lerúgtuk lábunkról a cipőt és mezítláb szaladgáltunk a réten. Fára másztunk, délben a csűrben friss szénában aludtunk. Valahol megszakadt… elveszítettem ezt a kapcsolatot a természettel. A színpadon soha nem érte arcomat a napfény. Pár kilométerre van egy mesés hétvégi házunk. Tiszta levegő, hajnalban madárcsicsergés, sok virág, Vénusz kiskutyánk, vakációban Barbara kisunokám… és a várakozás… a még meg nem született unokáimra. Hát igen. Ígéretes, nem?

És még valami! Benedek Elek-mesét dramatizálok, három színdarabon dolgozom, egy családregény terve motoszkál a fejemben, jó lenne megírni a színházi emlékeimet, rendezni és gyűjteményben kiadni a színházi jellegű írásaimat… és mindezt passzióból, örömmel.

– Sok sikert és derűs nyugdíjas éveket kívánok!

Kiss Éva Evelyn