November végén a Maros Megyei Tanács gyűléstermében a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hivatalos küldöttségének jelenlétében történelmi konferenciát tar- tottak a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából. Ezen többek között jelen volt Péter Ferenc, a Maros és Németh Zoltán, a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat vezetője is. A megemlékezést a több mint 20 éve tartó partnerkapcsolat égisze alatt szervezte a két megye önkormányzata.
Az első rendezvény szeptember 12-én Sopronban volt. Marosvásárhelyen Nagy László, a Páneurópai Pinknik 89 Alapítvány titkára, a rendezvény soproni főszervezőinek egyike az 1989. augusztus 19-i eseményről, dr. Cornel Sigmirean, a MOGYTTE professzora A decemberi antikommunista forradalom: valóság és rejtélyek, valamint dr. Novák Zoltán történész A rendszerváltás és a nemzetiségi kérdés Romániában címmel tartott előadást. Elhangzott, hogy Kelet-Európában az 1989-es események olyan dominóeffektusként hatottak, amelynek következményeként sorra megdőltek a kommunista rendszerek. A harminc évvel ezelőtt történtek kapcsán még mindig maradtak megválaszolatlan kérdések, tisztázandó epizódok, és felnőtt egy olyan nemzedék, amely már nem átélőként tekint vissza a múltra. Ezért emlékezni kell. (Írásunk a konferencián elhangzottakból kiindulva, történelmi forrásokat felhasználva vázolja fel az 1989-es rendszerváltást megelőző történelmi eseményeket.)
Fotó: Maros Megyei Tanács
A második világháború „lezáratlan ügyei”
Harminc évvel ezelőtt megrengett a világ. Legalábbis annak kelet-európai szeglete. A második világháborúban 1945. február 4–12. között lezajlott jaltai konferencián a győztes hatalmak, a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok úgy döntöttek, hogy teljesen szétzúzzák a tengelyhatalmakat, és új világrendet állítanak fel. 1945. július 17-től augusztus 2-ig a háborút lezáró potsdami békekonferencián a győztes hatalmak elsősorban Németország felosztásáról, a nácizmus teljes felszámolásáról szerettek volna dönteni, meghatározták Ausztria, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Bulgária és Románia sorsát is. Gyakorlatilag meghúzták az érdekszféra határait.
A szövetségesek úgy engedték át a Szovjetuniónak Kelet-Európát, hogy Sztálin megígérte, szabad választásokat írnak ki az elfoglalt országokban. Ezzel szemben még a világháború alatti átvonuláskor kiderült, hogy nem fognak kesztyűs kézzel bánni a szovjet hatalmi szférába került államok lakóival, amivel gyakorlatilag megszegték a Jaltában aláírtakat. A bevonulást követően Romániában és Bulgáriában azonnal hozzáláttak a szovjetbarát kommunisták hatalomra juttatásához, Lengyelországban is körvonalazódott a bolsevik diktatúra. Nem a londoni emigrációban levő lengyel kormányt segítették hatalomra, hanem a szovjetbarát „lublini bizottságot”. Az említett országokban a szovjet mintára szervezett politikai rendőrség a szovjetbarát pártok hatalomra jutása után azonnal megindította a hajtóvadászatot az új rendszer ellenségei ellen. Megindult a leszámolás az ellenállókkal, a „nép” ellenségeivel. Lefejeztek egy osztályt, megszűnt a magántulajdon, és a titkosszolgálatok lelki, esetenként fizikai terror alá vetették az ellenszegülőket.
A történészek szerint az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián felmerült kérdések jelentős része rendezetlen maradt. A négy ország külügyminisztereinek tanácsa újabb békekonferenciát kellett volna szervezzen, de ez elmaradt, így az angolszász hatalmak és a Szovjetunió között áthidalhatatlan törésvonal keletkezett, amely 1989-ig tartott. Potsdam volt a végső oka Európa évtizedekig tartó megosztottságának. Igaz, Kelet-Közép-Európa szovjet kézre jutása után a szovjet terjeszkedés megakadályozására létrejött a NATO, elindult a Marshall-terv, és egy újabb világméretű háború megakadályozásáért megalapították az Egyesült Nemzetek Szervezetét. (Az ENSZ alapokmányát 1945. június 26-án San Franciscóban írták alá.) Azonban 1945 óta új korszak kezdődött az emberiség történetében, végérvényesen megszűnt Európa vezető szerepe a világban. Winston Churchill angol miniszterelnököt idézve, „vasfüggöny” határolta el a két ideológiai övezetet. Berlinben falat emeltek a város szövetségesek által ellenőrzött és szovjet befolyás alá került kerületei közé. Megkezdődött a hidegháború. Kialakult a kapitalista nyugati és a szocialista keleti tömb.
Rések az elnyomó rendszer(ek)ben
Alighogy kikristályosodott a nyugati és a keleti befolyásövezet, a Josip Broz Tito korábbi partizánvezér által irányított Jugoszlávia fejtörést okozott a szovjet vezetőségnek. Tito már 1941-ben, a német, olasz és magyar hadsereg inváziójakor belátta, hogy csak akkor van esélye az ellenállásnak, ha összefognak a különböző – nemzeti vonalon kialakult – partizánalakulatok. Már a háborúban felismerte a nemzetiségi kérdés jelentőségét a világháború utáni újjárendeződés során, ezért a 1943. november 29-30-i jajcei államalapító gyűlésen többek között arról is határoztak, hogy a létrejövő Jugoszlávia „föderatív állam, biztosítja az összes nemzetiségi jogokat”. 1946. január 31-én hirdették ki az alkotmányt, amely megteremtette a föderatív jugoszláv államot. Elfogadták, hogy az államot a kommunista párt vezeti, és az 1950-1960-as években hozzáfogtak egy sajátos centralizációhoz. 1946-ban, a mezőgazdaság és a kisipar, kiskereskedelem kivételével, a gazdasági életben felszámolták a magántulajdont. 1947-ben elkészült az első ötéves terv, azonban 1948-49-ben több magas rangú pártvezető nem értett egyet a Balkán-konföderáció kérdésében, szembeszegültek Sztálinnal, nem voltak hajlandók Moszkva bábjaiként viselkedni. 1949 végére a Szovjetunió blokádot rendelt el, és megszakított minden kapcsolatot Jugoszláviával. Ettől kezdve a jugoszláv vezetőség már nem vállalhatta fel a „szovjet mintájú kommunizmus” felépítését, ezért 1950-ben elfogadták az állami vállalatok és a felsőbb gazdasági társulások munkás-önigazgatásáról szóló alaptörvényt. Az 1965. évi reformtörvénycsomaggal radikálisan liberalizálták a gazdaságot, minimalizálták a szövetségi központ gazdaságirányító szerepét, megszüntették a beruházások feletti állami ellenőrzést. Az 1950-es években pedig megkezdődött a közigazgatás decentralizációja is. Így kialakult egy sajátos arculatú szocializmus, amely szerint „az állami gazdaságirányítás leépítésével önállósághoz jutó önigazgató vállalatok olyan szocialista piacgazdaságot alakíthattak ki, amelyben spontán és demokratikus kooperációjuk révén saját maguk látják el a piacszabályozás általános funkcióit”.
A diktatúrában az ideológiai törést az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelentette, az első olyan népfelkelés, amely jelezte, hogy az elnyomás béklyóit nem lehet a végtelenségig viselni. A leverését követő megtorlások ellenére a forradalom után hatalomra kerülő magyar kommunista uralom is engedményeket hozott a társadalmi-gazdasági élet terén. Az 1962-s kubai rakétaválságkor a világ pattanásig feszülten figyelte, hogy lesz-e harmadik világháború, a Kubába telepített közép-hatótávolságú ballisztikus rakéták Amerikai Egyesült Államokhoz való közelsége okán. Ez volt az a pillanat, amikor a két világrendet fenntartó nagyhatalom egymásnak feszülése felhívta a figyelmet arra, hogy a hidegháborúnak, a rossz döntések eredményeként, akár végzetes következményei is lehetnek. Szerencsére az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, John F. Kennedy és a szovjet vezető, Nyikita Hruscsov jól döntött, mint ismeretes, a szovjetek kivonták a rakétákat Kubából.
Az 1948 után megalakult kommunista rendszer Csehszlovákiában követte a sztálini diktatúra keményvonalas útját. 1964-ben megválasztották Antonín Novotnyt a cseh kommunista párt főtitkárává, aki viszont belebukott az enyhülést célzó reformjaiba. 1968-ban – titkos szavazással – Alexander Dubceket választották Novotny helyére, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Dubcek meghirdette az „emberarcú szocializmust”. Lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe, megszüntette a cenzúrát, és a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be. A szovjet vezetés, élén Leonyid Brezsnyev főtitkárral, attól tartott, hogy a reformok az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következményekkel járnak, és katonai beavatkozásra szólította fel a Varsói Szerződés országait. 1968. augusztus 20-án éjjel az idegen csapatok átlépték a csehszlovák határt. Miután a helyi haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A „prágai tavasznak” mintegy 100 civil áldozata volt. A katonák egy hónapig állomásoztak Csehszlovákiában, majd a Dubcek lemondatása után hatalomra került Gustav Husak pártfőtitkár „normalizációként” újabb keményvonalas rendszert épített ki. 1968. augusztus 16-án aláírták a Románia és Csehszlovákia közötti barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, aminek alapján Ceauşescu kötelezte magát, hogy nem küld oda román katonákat. Ezzel „nyugat felé fordította az arcát”. Ezért az 1970-es években viszonylagos jólét mutatkozik Romániában, azonban az 1971-es kínai látogatást követően – a maói elveket követve – Ceauşescu is bekeményít, és az 1980-as évek végére már tarthatatlan a helyzet az országban.
A prágai tavasz elfojtásának egyfajta ellenreakciójaként 1977-ben Prágában megjelent a Charta ‘77 politikai nyilatkozat, amit 243 magánszemély (többségében értelmiségi) fogalmazott meg, és elküldte az akkori Csehszlovákia pártvezetőihez, az emberi jogok csehszlovákiai megsértése elleni tiltakozásul. 1976-ban Lengyelországban a munkásokkal összefogásra törekvő értelmiségiek megalakítják a Munkásvédelmi Bizottságot (KOR), amely II. János Pál pápa 1978-as megválasztásával és 1979-es első lengyelországi zarándoklatával megerősödött. 1980. augusztus 14-én a gdanski hajógyári munkások sztrájkba léptek, a szakszervezeti mozgalomban szerepet vállaló Anna Walentynowicz és Lech Walesa elbocsátását követően. Mindkettő visszavételét követelték, majd röviddel a sztrájk kitörése után a munkások a gazdasági jellegű követelések mellett politikai célokat is megfogalmaztak. 1981. augusztus 31-én írták alá a gdanski egyezményeket, amelyek a Szolidaritás nevű független szakszervezet megalapításához, 9 évvel később pedig a kommunista rendszer bukásához vezettek Lengyelországban.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
