Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-12-23 15:06:15
Ízlelgetem a mondatokat… Nem! Helyesbítek: rágódom a mondatokon, amelyek képesek lehetnének összefoglalni, egy gondolatra fűzni a 25 esztendeje reánk tört új, más világot.
Valahol mélyen bennünk-bennem persze jó ideje készen van ez a gondolatsor, csak rá kellene találni a szavaknak a (helyes) sorrendjére abban a kacathegyben, amit negyedszázad alatt sikerült új vagy más világokként összehordanunk. Így, többes számban, hiszen ki-ki a maga számára elfogadhatónak érzett igazságra vágyik, reménytelenségről reménytelenségre küszködve – hát nem furcsa? –, szüntelen újjászülető reménnyel, hogy minden ellenkező jel, tünet dacára sem volt hiábavalóságokban eltelt negyedszázad. Érdemes ezt hinni, vagy csak a sűrűn menedéket nyújtó önáltatás mondatja ki mindegyre?
Pedig minden milyen kézenfekvő volt az első napokban, hetekben! Pontosan tudtuk, hogy mit nem akarunk, s teszem ma hozzá, azt hittük, hogy aminek reményeink szerint lennie kell, ugyancsak kézenfekvőként tűnik elénk. Csak fel kell nyitni a szó- és gondolatszabadság zsilipeit, hogy akadálytalanul utat mutassanak. Ez volt a demokrácia varázslatos új világa. Mert ez a gyökere mindennek! No persze, a sajtó, a szűkebb pátriánkban akkortájt is közelebbről ki- és megkerülhetetlen NÉPÚJSÁG. Emlékezzünk az ötven-, százméteres, rendben, türelemmel kígyózó sorokra, nem, nem a kenyérboltok előtt, hanem az újságosstandoknál: még nem tudtam, tudtuk (?), hogy a demokrácia könnyen fogyasztható, de nehezen emészthető! „Éhe a szónak…”
Lehetett ezt a mindent betöltő eufóriát hideg távolságtartással megélni? Voltak, akiknek sikerült. Nem tudják, mit veszítettek, de azt igen, jól, hogy mennyit ártottak. Zárjam rövidre, mielőtt még túl messzire kalandozom: kijózanodtunk! Kénytelenek voltunk: a felhőtlen eufóriát, az összetartozás felemelő élményét a múlt és a folyó idő zugaiból mind gátlástalanabbul elősettenkedő sötét árnyak tették kétségessé, eszközökben alig válogatva. Kiderült, hogy semmi sem az, aminek látszik, s a látszattól eljutni a „lényegig” nem az az út vezet, amire rátalálni véltünk, s amelyet készek voltunk szívvel, ésszel a magunkénak tudni.
Talán éppen idetartozik: a Népújság születésekor hosszan tanakodtunk, hogy mit kezdjünk az egyfajta útkeresés akkortájt elburjánzott „független” fogalmával. Hogyan is lehetnénk függetlenek, amikor az új, a más(világ) olyan küzdelmekbe tuszkolt embert, közösséget, amelyek a pártatlanság vonzónak tűnő állapotát lehetetlenné tették. Talán negyedszázad alatt sem vette észre a kedves olvasó, hogy a Népújság impresszumában, az irányt és szándékot egyaránt kifejező „önálló” kifejezés szerepel. Utat téveszthettünk olykor ebben-abban, a tévedésektől sem kímélt meg a sors, de hitem szerint az útirányt sikerült megőriznünk a nem kevés kísértés dacára. Ma sem gondolom másként! Mert életem (egyik) meghatározó élménye volt, midőn a Népújság ablakai alatt áradó, tüntető tömeg magyarul harsogta: „A Népújság is velünk van!…” De ez már egy más történet.