5. Monument Valley, az amerikai nyugat szimbóluma

Utazás az amerikai nyugaton – Let’s go West, USA! (2024. június 29. – július 23.)

Az indiánok földjén

A Mexican Hat szikla után beléptünk a navahó nemzet birodalmába. Gyermekkorom indiános olvasmányai óta vágytam arra, hogy eljussak az indiánok földjére, és most a legnagyobbik határát léptük át, a 65.000 négyzetkilométeres navahó rezervátumot. Ez a terület a történelmi Erdélynél is nagyobb, szóval még amerikai viszonylatban sem kicsi térség. Persze, lehet azt mondani, hogy valamikor az egész Amerika az őslakóké volt, de jussanak eszünkbe a saját önrendelkezésünkről szőtt álmaink, amelyeket még nem sikerült kiharcolnunk. A rezervátum az ún. Four Corners régióban található, amelyet azért neveznek négy saroknak, mert Utah, Colorado, Új Mexikó és Arizona határvidékén terül el. A navahók 400.000-es közössége a legnépesebb, nyelvüket az egész régióban beszélik, de a legtöbben angolul is tudnak. Az Északnyugat-Kanadából idevándorló nép eredetileg vadászó, gyűjtögető, félnomád életmódot folytatott, itt kerültek kapcsolatba a letelepedett, földműveléssel foglalkozó pueblo indiánokkal, majd később a spanyolokkal. Az a tény, hogy Észak-Amerika északi részén egészen más éghajlati és földrajzi viszonyok vannak, mint az USA déli részén, azt támasztja alá, hogy az ember bármilyen körülményhez képes alkalmazkodni, a más népekkel való interakciók ugyanakkor a tanulás és a fejlődés zálogát jelentik. A törzsek és kultúrák közötti viszonyok nyilván nem mindig békések, de azért ma már nem csatabárdot előásó, harciasan kurjantgató rézbőrűek futkároznak a poros sivatagban tomahawkokkal hadonászva, s a „vének tanácsa” sem a tűz körül ugrabugrálva hozza meg döntéseit. 

Egy vadnyugati film díszletei között 

Áhítattal néztük a Colorado-fennsík félsivatagos tájait, s már messziről feltűnt a Monument Valley jellegzetes sziklakontúrja. Egyre közelebb kerültünk a filmekből, rajzfilmekből, reklámokból ismert körvonalakhoz, láttam magunkat belesiklani egy vadnyugati film szélesvásznú cselekményébe. A látvány egy világváros felhőkarcolókkal tűzdelt sziluettjéhez hasonlított, amelyben a toronyházakat a 150-300 méter magas táblahegyek helyettesítik. Aztán megérkeztünk arra a helyre, ahonnan a legjobb rálátás nyílik a Monument Valley hegyeire, ahol az út nyílegyenesen a tanúhegyeknek tart. A 163-as út 13. mérföldjénél nemcsak a pazar kilátás miatt érdemes megállni, hanem azért is, mert ez a filmkedvelők számára is legendás hely. A Forrest Gump című filmet ismerők bizonyára emlékeznek arra a jelenetre, amikor a címadó főszereplő (Tom Hanks) ezen az úton szalad egy csapat rajongójával a nyomában. 15.000 mérföldnyi, évekig tartó ultramaraton van mögötte, de – mint valami isteni sugallatra – ezen a ponton megáll, lassan hátrafordul, a követői megtorpannak, és abban reménykednek, hogy hősük valami nagy kinyilatkozást fog tenni. Ezzel szemben Forrest csak ennyit mormogott: „Elég fáradt vagyok. Azt hiszem, most hazamegyek”. 

Nos, a mi hazamenetelünk ideje még nem érkezett el, és a Forrest Gumpról elnevezett pontnál igyekeztünk mi is kiélvezni a látványt, jó felvételeket készíteni. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az ikonikus helyet emberek ezrei keresik fel nap mint nap, ráadásul az átmenő autósforgalomra is oda kell figyelni, egy-két fotóért kár lenne meghalni. Voltak, akik az éppen 30 éve forgatott film jelenetét próbálták „remake”-elni, mások motorosan száguldoztak a nem hétköznapi színhelyen. 

Homokkő remekművek a világ legfényképezett táján 

A Forrest Gump point azonban még csak a bevezetője volt a látványosságoknak, ugyanis a Monument Valley legizgalmasabb része a környező Monument Valley Navahó Törzsi Parkban fekszik. Ezt tulajdonképpen úgy kell elképzelni, mint a korábban bemutatott nemzeti parkokat, csakhogy ez indián kézben van, és itt a navahó szokásokat, törvényeket kellett betartani a szövetségiekkel szemben, vagyis például ide nem érvényes a nemzeti parkba vett belépő, külön jegyet kellett váltanunk. Ugyanakkor itt a minőség is más volt, na de meglátjuk azonnal, hogy ez mit jelentett. Néhány kilométer múlva letértünk a főútról, és megcéloztuk a park látogatóközpontját. Előbb azonban egy bódéhoz érkeztünk, ahol egy indián asszonyságtól megvásároltuk a belépőjegyet. Itt ért az első meglepetés, mert a portás értésünkre adta, hogy ha készpénzzel fizetünk, akkor kevesebbe kerül a belépő. Szerencsére volt nálunk elegendő dolcsi, ezért örvendtünk a 40 %-os kedvezménynek, persze, elismervény nélkül hajtottunk tovább. A kellemetlenség csak ezután következett, mert a látogatóközpontnál véget ért az aszfaltút, és onnan kezdve rossz minőségű földúton léphettünk be a tulajdonképpeni látványparkba. A rossz minőség azonban enyhe kifejezés, mert az út kritikán aluli volt. Nem is úthoz hasonlított, sokkal inkább homokdűnékhez, amelyen csak terepjáróval lehet biztonságosan és zökkenőmentesen közlekedni. Minduntalan az volt az érzésem, hogy fel fogunk akadni valahol, és ez a régi idők itthoni útviszonyait juttatta eszembe. 

A hitvány utakat leszámítva, valójában nagyon is megérte végigzötykölődni a nagyjából három órát tartó 27 kilométeres körúton, mivel ez a világ egyik legmeghökkentőbb, legfenségesebb és legtöbbet fényképezett tája. A vidék nemcsak szépségével, hanem méreteivel is lenyűgöz. A több száz méter magas homokkő remekművek büszkén terpeszkedve kémlelik a végtelent. De nem volt ez mindig úgy. A Monument Valley sziklái az időtlen erózió türelmes szobrászkodásának az eredményei. Egykor a tanúhegyek teteje képezte a fennsík magasságát, de az eredeti kőzetrétegek nagyrészt lekoptak, és megmaradtak a lapos tetejű, meredek oldalú sziklafalak. Ez a szelektív kopás úgy jöhetett létre, hogy egyes helyeken a tetőkőzet keményebb, és hosszabb ideig képes ellenállni az eróziónak. A számunkra legismertebb tanúhegyek a Balaton-felvidéken magasodnak, de Erdély egyik természeti csodájának, a Sárkányok kertjének gombáit is a kemény homokkő kalap védi a kopástól. Az amerikai nyugat szimbólumává vált völgy festői szépsége azonban mindent überel. 

Az eróziónak, amely napjainkban is folytatódik, több szakasza van, ennek megfelelően háromféle sziklaalakzatot figyelhettünk meg. Kezdeti stádiumban van a mesa (spanyolul asztal), a széles hátú sziklaképződmény. Látványukat úgy kell elképzelni, mint amikor az Istenszékét pillantjuk meg Disznajóról, csakhogy az amerikai mesa nincs gyönyörű erdőkkel koszorúzva. A mesa később a butte-nak nevezett kiesebb sziklaképződménnyé erodálódik, majd a kopás utolsó szakasza a spire, amely egy keskeny toronyhoz, sziklatűhöz hasonlít. 

A legjellegzetesebb alakzatoknak neveket adtak. Mindjárt az elején, mint a völgy bejáratának őrzői, kevélykednek a West és East Mitten Butte, valamint a Merrick Butte. Az első kettő egy pár, a hüvelykujjával egymás felé forduló kétujjú kesztyűhöz hasonlít, a harmadikat egy úttörő ezüstbányászról nevezték el, és úgy ágaskodnak az ég felé, mint a gyulakuti hőerőmű hűtőtartályai. Az Elephant Butte – bizonyos szögből – egy gigantikus elefánthoz hasonlít, bár a fantáziát igencsak meg kell sanyargatni, hogy beleképzeljük. Ugyancsak meg kell erőltetni a képzelőerőt a Camel Butte nevezetűnél, amely ülő tevét formáz. A Three Sisters (Három nővér) már sokkal egyértelműbb, a három sziklatűből álló alakzat az indiánok szerint tanulónak leckét adó apácákat testesít meg. A The Hub kerékagyra emlékeztet, az erősen erodált szilatorony, a Totem Pole istenszoborként magasodik, a különleges alakú Rooster Rock (Kakas-szikla) majdhogynem kukorékol. 

Vadnyugati filmek helyszínén 

Az őslakók által sziklák völgyének nevezett Monument Valley-ben az említetteknél még több hangzatos nevű és látványos szikla van, az egyik legismertebb rész azonban a John Ford Point. A völgynek ennek a szegletéből remek képeket lehet készíteni a közeli és távoli sziklákról. Nem véletlenül használta John Ford rendező több western témájú filmjének forgatási helyszíneként ezt a területet. S ha az egyébként négy Oscar-díjat beseprő kiváló rendező neve már a múlt ködébe vész, legtöbbünk előtt talán jóval ismertebb minden idők egyik legszimpatikusabb vadnyugati filmsztárja, John Wayne. Az amerikai filmcsillag több, John Ford által rendezett filmben szerepelt, ezeknek egy részét a Monument Valley-ben forgatták. A John Ford ponton készült az az ikonikus felvétel, amelyen egy lovas indián kémleli a láthatárt. A kilátás innen valóban festői, a völgyben készült filmek világszerte nagy sikert arattak, és évtizedekre határozták meg azt a képet, amelyet a világ elképzel a vadnyugatról. Még John Wayne is azt mondta, hogy „a Monument Valley az a hely, ahova Isten helyezte a nyugatot”. A popkultúrának egy óra leforgása alatt immár a második kiemelkedően híres helyszínén állhattunk, és élvezhettük a mindent elsöprő panorámát. 

A völgyben egyébként több helyen elszórva jelenleg is élnek navahó közösségek, a hozzájuk vezető utak azonban le vannak zárva, bizonyos helyszíneket csak az általuk vezetett túrákon lehet látogatni, így viszonylag védve vannak a napi több ezer nyomulós, olykor neveletlen látogató arcba fotózós ostromától.  

A drámai tájakon kanyargó néhány órás utunk során gyakran éreztem úgy, mintha már jártam volna ott, a filmeken, képeken látott helyszínekre úgy tekintettem, mint régi ismerősökre. Ennek ellenére mégis lenyűgözött, mert a képernyők nem tudják visszaadni a méreteket és azt a sziklákból is áradó isteni dimenziót, amellyel az ott élő emberek szentesítik meg ősi földjüket. Azért azt is be kell vallanom, hogy felszusszantam, amikor autóstul kievickéltünk a völgyből, és végre ismét szilárd aszfaltutat éreztem a kerekek alatt.

A navahó törvények szerint működő kisváros 

Mivel a völgyben csak korlátozott mennyiségű és méregdrága szállások vannak, ezért – a turisták zöméhez hasonlóan – a közeli városka vendégfogadójában béreltünk szobát. A Tanúhegyek völgyétől 30 kilométerre délre fekvő Kayenta egy különleges város, mivel ez az egyetlen település az Egyesült Államokban, amelyet a navahó nemzet törvényei irányítanak. Az 5000 lakosú kisváros még amerikai léptékkel is új, 12 esztendős voltam, amikor alapították. A 93 százalékban indián ajkú lakosságot úgy képzelem el, mint Székelykeresztúrt, ahol hasonló számban és arányban laknak magyarok. Na, de mikor fogják a székelyek Keresztúrját a székely nemzet autonóm törvényei szabályozni?

A különleges státuszú városnak a neve is szokatlan, azt jelenti, hogy „a víz ujjai”. A navahó elnevezés arra a fizikai jelenségre utal, amikor az esővíz lefolyik a sziklákon. A város külön érdekessége – a navahó nemzet más helyeihez hasonlóan –, hogy nem szabad alkoholt felszolgálni. Mint ismert, a „tüzes víz” számtalan indián életét dönti romba, hatszor annyian szenvednek alkoholfüggőségben, mint a fehérek. Ennek genetikai okai is vannak, de az is tény, hogy – az identitásukban elbizonytalanodó indiánok – pótcselekvésként nyúlnak a pohárhoz egy olyan társadalomban, amelyet a fogyasztáson alapuló modern amerikai életforma ural. No, már csak ezért is érdemes Erdélyben a végsőkig küzdenünk hitünkért, iskoláinkért, hagyományainkért, közösségeinkért, hiszen a gyökerektől való elszakadás egyenes út az elzülléshez. 

Naplementekor visszatértem fiammal a Monument Valley-be, ahol megigéztek a hosszú árnyékok, és „arizonai álmodozók” módjára semmisültünk meg az arizonai éjszakában.