Szeptember elsején, napsütéses, őszirózsás délelőtt volt a szászrégeni magyar tanítóképző napján. Az emlék, a szeretet és a hála mágnesként gyűjtötte össze közelebbről, távolabbról, sőt nagyon messziről is azokat, akiket Szászrégen városa valamikor édesgyermekeinek tekintett.
Fotó: Fábián András
Szeptember elsején, napsütéses, őszirózsás délelőtt volt a szászrégeni magyar tanítóképző napján. Az emlék, a szeretet és a hála mágnesként gyűjtötte össze közelebbről, távolabbról, sőt nagyon messziről is azokat, akiket Szászrégen városa valamikor édesgyermekeinek tekintett. Magunk mögött tudott éveink számához mérten igyekeztünk megjelenni az ünnepélyen, tudtuk, éreztük, vár minket a kedves alma materünk, várnak egykori diáktársaink, akiktől elváltunk ugyan 1952-ben, de lám, nem örökre. Álmaink iskolája most is a régi. Éreztük, messzire néző ablakszemei kísértek útjainkon ennyi éven át. Érkezésünkkor a város díszes parkja pihenőt kínált számunkra. Virágszálai hálásan bólogattak azokra, akiknek serény, ifjú kezei egy köves piacteret igyekeztek széppé tenni. Íme, „a mű kész, az alkotó pihen”. Az idő szekere elszaladt, az Istenszéke felőli júniusi szél elfújta az iskola diákjait erre-arra, messzire, valahova…
Évente azért visszatérünk, meglátogatni kedves városunkat, benne iskolánkat és természetesen egymást. Minket szoros kapocs csatolt eggyé, hiszen mi voltunk iskolánk építői, szépítői, annak reményében, hogy tanintézetünknek hosszú élete lesz.
A háború utáni nincstelenség, a tanszer, ruházat, élelem hiánya testvérré kovácsolt bennünket, olyannyira, hogy az utolsó falatunkat is megosztottuk egymással. Így lettünk a nehéz, de szép emlékek örök hordozói.
Megérkeztünk most is, 2012-ben. Itt töltöttünk egy feledhetetlen, szép napot, egykori városunk, iskolánk ölelő karjai között. Szívünk a régi, alkatunk egy mostani öregdiáké. Nehéz az egymásra ismerés, hisz az élet ekéje mély barázdákat húzott fiatalos arcunkra. A „krétapor” évről évre egyre jobban belepte szőke, barna hajunkat. Sokan megjelentünk, és akik távol maradtak, sajnos, igazoltan hiányoznak. Íme, kedves iskolánk, helyünket becsülettel megálltuk. A kezünkbe adott tudás fáklyájával világítottunk évtizedeken át, míg nekünk is az utolsó órára csengetnek be. Ez idő alatt oktattunk, neveltünk, kicsiket, nagyokat, írástudókat, analfabétákat. Tanítói hivatásunkat szívünkbe vésték áldott emlékű tanáraink, sokat hangoztatva: „a mi munkánk hivatás”. Találkozónk alkalmával is borítsa hálánk koszorúja az örök hazába távozott tanáraink sírját, itt, ott, valahol… Azoknak pedig, akik még életben vannak, kívánunk az egészség kosarából gazdag ajándékot. Számunkra Régen városa a szeretetnyújtás, a megértés jelképe volt és marad. Köszönjük, hogy gyermekeiként befogadott minket, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül. A benne tanuló diáktársainknak, évi találkozóink megszervezőinek kevés a köszönjük szó. Őket szívünkben magunkkal visszük nagyvárosokba, hegyes-völgyes kis székely falvacskákba. Kik ma a csillagok ösvényén kísértek minket, velünk voltak, maradnak az utolsó csengőszóig.
Apró léptekkel ugyan, de elballagunk hazafelé a gyémánttalálkozónkról. Következő találkozásaink időpontja tovaszálló éveink miatt már bizonytalan, de lelkünkben még él a remény. A Régenbe vezető utat már jól ismerjük, egymást feledni nem akarjuk. Fáj ugyan a bizonytalanság, de hulló könnyeink ellenére halkan énekeljük:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
