Hétköznapi történet
A zöld végtelenjében alig érzékelhető a hófehér sziget mozgása. Mintha az égbolton gyülekező égi vándorok ereszkedtek volna le a szelíd domboldalra, hogy lassan, ráérősen, egymáshoz simulva körbejárják, megismerjék, birtokba vegyék. Hangjuk, járásuk nem hallatszik át a szemközti esztenához, ezért is tűnnek onnan annyira légiesnek. De a juhásztanyán sem hétköznapi a világ, a városi lármából jött szemlélődő számára legalábbis semmiképpen nem.
A kunyhószerű, többrészes építmény közelében három juhászkutya pihen. Fülük botját sem mozdítják az idegen léptek neszére. Egyikük különösen mély álmot láthat, lépésnyi távolságból jól kivehető a gyors, mohó szuszogás. Mintha nem győzne eléggé elmerülni a kézzelfoghatatlanban. A bundás őrzőktől nem messze békésen legelészik egy tehén. Kőhajításnyira tőle egy kecske réved bele a tájba. Ő sem töri meg a földöntúlinak tűnő békét, rezzenéstelenül álldogál a cölöp mellett, amihez odakötötték. Meghatározott ritmus szerint ad hangot létezésének, mint valami furcsa, tévedhetetlen időjelző. Pedig ide csak vendégségbe jön az idő – megpihenni, újra önmagára találni, rádöbbenni, hogy az iránytűként mindig előre mutató, folyton változó vonalak helyett sokkal inkább sajátjai a biztonságot nyújtó, véget nem érő körök.
Talán éppen ez a tapintható csend, az élet ismétlődő, nyugodt lüktetése csábította ide, a Felső-Maros menti dombok közé 17 évvel ezelőtt a vajdaszentiványi Topor Sándort. Hívatlanul érkezem, az 54 éves férfi arcán még sincs nyoma a meglepetésnek, mintha számított volna a látogatásomra. Nemrég készült el a zsendicével – mondja, aztán sajtot és friss ordát tesz kint az asztalra, azzal kínál.
Lassan, ráérősen indul a beszélgetés, mint minden ezen a vidéken. Sándor rövid, egyenes válaszokat ad a kérdéseimre, fontolgatás nélkül fűzi egymásba a szavakat.
– Mindig is juhokkal foglalkozott? – tudakolom mindenekelőtt, úgy sejtvén, hogy beleszületett ebbe a mesterségbe.
– 1997-ig teherautó-sofőr voltam Szászrégenben. Aztán visszakaptuk a földeket, akkoriban kezdtem azon gondolkozni, hogy jó lenne váltani. 2004-től vagyok itt kint a juhokkal, minden évben nagypéntektől Szent Miklós napjáig.
– Mekkora állománnyal kezdte?
– Nyolc juhval. Most 116 a sajátom, a többi a falubelieké. Összesen négyszáz állat. Mellettük két fejőstehenem és három tinóm van, meg hét nagy kutya. Földekkel is rendelkezem, kukoricát, búzát, zabot termesztek, az állatoknak pedig ott van a kaszáló.
– Ez a terület is a magáé?
– Nem, ezt az egyháztól bérelem.
– Hogyan telik egy napja?
– Munkával. Hajnali 5-kor fejjük meg először a juhokat a társammal, aki most ott legeltet a domboldalon – int fejével a távolban mozgó fehérség felé. – Felváltva megyünk, ezúttal rajta volt a sor. Két óra és egy negyed, mire megvagyunk a fejéssel, azután megszűrjük a tejet. Negyven perc kell, hogy megaludjon. Elkészítem az ordát, zsendicét, aztán legtöbbször lemegyek a földekhez. Délután 5, 6 óra körül már itt vannak a juhok, akkor újra megfejjük őket, utána sajtot, ordát, zsendicét készítünk.
– Mikor ér véget a napi munka?
– Éjfél előtt egy órával vagy éjfél körül. Az éjszakát odébb, az erdő szélén töltjük, azokban a kis házakban – vált irányt a juhász tekintete. – Komárnyiknak hívják az ilyen építményt, abban alszunk.
– Nem veszélyes ott éjszakázni?
– Megvan a kockázata. A múltkor is erősen járt a medve, egy nagy berbécset széttépett, egy másik juhot odavágott. Régebb farkasok is megfordultak errefelé, az idén még nem láttam.
– Nem szokott félni?
– Ha félnék, nem lennék itt.
– Gondolom, a napi program teljesen független az időjárástól.
– Igen. Jégesőben is kint vagyunk a juhokkal. Ami még ,,belő” nekünk, az a szárazság. A falu végén van egy csorgó, aszályos időben, ha kiszáradnak a kutak, onnan kell hordani a vizet.
– December 6-án elköszönnek az esztenától. Milyen az élete a téli hónapokban?
– Amikor lejár a legeltetés ideje, kiválasztjuk a falu juhait – mindeniknek van valami ismertetőjegy a pofáján vagy a fülén –, és minden gazda visszakapja a sajátját. Egy állatért 70 lejt fizetnek, felét akkor, amikor hozzák, a többit, amikor elviszik a jószágot. Aztán mi is hazamegyünk, és idővel elkezdődik a „bárányozás”. Munka otthon is akad bőven, az állatokat továbbra is el kell látni. Időnként adok el belőlük, többnyire helybélieknek, de néha máshonnan jött ,,biznicároknak” is, igaz, azok kevesebbet fizetnek.
Beszélgetésünk vége felé a családról érdeklődöm. Sándornak van egy fia, de ő nem érzi a sajátjának apja létformáját, így nincs akinek átadni a mesterséget.
– Nekem ez hobbi. Mindig is szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, azért csinálom. Én vagyok az első és minden bizonnyal az utolsó juhász a faluban – foglalja keretbe történetét a középkorú férfi.
Búcsúzás előtt nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek a békésen sziesztázó kecskére.
– Elvesztette a látását, azért van kikötve – magyarázza beszélgetőtársam. Távolodóban még utolér az állat jellegzetes, tájba simuló hangja. Éppen olyan, mint a hirtelen felriadóé, aki szeretné világgá kiáltani, szórni végtelen álma legszebb képeit.
