A döblingi beteg

Orvoslás a magyar irodalomban, 11. rész (1.)

Gróf Széchenyi Istvánt (1791. szept. 21. – 1860. ápr. 8.), a döblingi gyógyintézet régi betegét és foglyát 1860 tavaszán azonnali kirúgással és „hűtlenségi” perrel fenyegették. Az Augsburger Allgemeine Zeitung március 10-i száma ezt írta: „ha Széchenyi beteg, hallgasson, ha fölgyógyult, álljon törvény elé”. A Times március 14-i száma pedig „beszámolt” arról, hogy „a döblingi házkutatás alkalmával nagyszabású összeesküvés nyomára bukkantak”.

Betegsége nem érintette a lángelme teljesítményét 

(Závodszky Géza, 2016). Ugyanakkor az újabszolutizmus rendőrállama számára nem lett volna szerencsés egy (újabb) felségsértési per indítása, hiszen akkor Széchenyi írásműveinek „megszellőztetésével” nemcsak a gróf erőteljes (kitűnő) stílusa, hanem az osztrák állam számos elkendőzött vétke is kiderült volna, és tizenegy évvel Arad után Széchenyi vérpadra szánása nem kedvezett volna Ferenc József szelídebbre retusált új arculatának. Hogy el tudják hallgattatni, Széchenyit valamilyen közönségesebb, állami vagy városi elmegyógyintézetbe készültek átszállíttatni, ahol akkoriban nem ismertek más módszert a betegek kezelésére, mint a durva erőszakot (Csehov A 22-es számú kórterem című novellája kapcsán e sorozatban említettünk már ilyent). 

Széchenyinek cycloid psychopathiája volt, „betegsége nem érintette a lángelme teljesítményét, sem 1848 előtt, sem az 1850-es években” (Környey István ír erről tanulmányt az Orvostörténeti Közleményekben 1983-ban). Magyarország egyik megújítója tehát tiszta tudattal, gondosan jegyezte fel naplójába élete utolsó cselekedetének „kőkemény”, megfellebbezhetetlen indokát: „nem tudom megmenteni magamat”. 

Széchenyi István, akárcsak nagy ellenfele, Kossuth Lajos, kivételesen életteli, erőteljes és sziporkázó stílusban írt. Ideje volna közkinccsé tenni felülmúlhatatlan írói munkáit. (Vajon a Vaskapunál áll-e most új, nem tengerbe hajított tábla annak emlékére, hogy hajózhatóvá az ő munkálkodása tette a Dunát?) Döblingben 1857-ben készült Önismeret című művét például, a benne foglalt Vádirat és Nagy szatíra című részekkel együtt, csonkítatlanul csak 1991 óta olvashatjuk. Pedig magyarul írta – ő, aki nyolcéves korában Pistaként szignálta egyik testvérének írott születésnapi köszöntőjét. Mindenesetre, a nemzet huzamos kényszerpihenőre fogott főúri napszámosa az Önismeret lapjain így idézi betegeskedéssel teli gyermekkorát: „Én mint igen nyavalyás emberi gyümölcs csúsztam a világba” (1857). 

„Égbe nyúló piramidok”

No persze, ez „a Skarlatinából nem jól kigyógyított” csemete (Liebenberg-Lunkányi János, Széchenyi ifjúkori nevelője, későbbi barátja és jószágizgatója jegyezte fel), Széchényi György és Festetics Julianna legifjabb sarja rendkívüli teremtő képességeivel és energiáival arányosan, rendkívüli érzékenységet is hozott magával. A katona „Stefi gróf” nemcsak a francia forradalom után és a napóleoni háborúk alatt terjedő byroni spleent (világfájdalmat, csüggedtséget) élte meg, hanem megértette édesapja egyrészt aulikus, rendi-nemzeti, másrészt a jobbágyok sorsát is rendezni igyekvő elköteleződésének „rétegtömbjeit”, és a nemzet újjászületésének szellemétől átitatódva „kinőtte” azokat. Az „élethabzsolásról” Zichy Károlyné Seilern Crescence (1836-tól Széchenyi Istvánné) plátói szerelmének birtokában szokik le, és kezdi el a maga hivatását. Nemzetet jobbító eszmélésében kulcsszerepet játszott öt angliai utazása és a legjobb barát,  ifjabb Wesselényi Miklós erdélyi báró. 

A híres 1825-ös pozsonyi országgyűlési felszólalás után „égbe nyúló piramidokat” sorjázott a magyar nemzet jobb megművelésre érdemes földjén. Hitel (Pest, 1830), Világ (Pest, 1831) és Stádium (Lipcse, 1833) című köteteit nevezte így Széchenyi-ódájában Arany János. Felsorolni egy év(nyi újságcikk) sem volna elég, hogy miként fogantak s valósultak meg egyre-másra reformjai, s hogy írásban is miként taglalta eszméit, terveit és kételyeit Széchenyi István. Olvassunk bele 1842-ben közölt A Magyar Akadémia körül című írásába. Az ép és torz létállapot ellentétpárjával és az alvásba dermedt nemzet riasztó képével így ébresztgeti reformkori honfitársait: 

„A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejté, nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél már fel többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes.” (A Magyar Akadémia körül, 1842)

Első röpiratnak is nevezett könyvétől, az 1828-ban megjelent Lovakrul címűtől kezdődően Széchenyi minden művében folyton mélyülő, egyre világosabb és kiforrottabb okfejtésekben a józan haladás, a bölcs önfejlesztés, a közösség javára élés módozataira figyelmeztet. Első könyve felütésében gyógyító szándékkal az emberi törekvések félresikerüléseit diagnosztizálja: 

„Az ember mindég azon munkálódik, hogy sorsát jobbítsa. Szüntelen azon törekedik, hogy egészségesebb, megbecsültebb, vagyonosabb, hatalmasabb – egy szóval szerencsésebb legyen. Ezen sokszor magunk előtt is titokban lévő fáradozás okábul, a’ jólétel és boldogság szünet nélkül való felkeresésébül származik azon ki nem magyarázható aggodalom, melly minden embernek nagyobb vagy kisebb mértékben természete […]”. (Lovakrul, 1828)

 Mennyit ér az ember

Széchenyi „egy pályáját gyorsfutásban végző planéta gyermeke”; írja róla a kor másik csoda-planétája, a legjobb barát, Wesselényi. A „Nunquam retro” (Sohasem hátra!) jelmondat felesküdt gyermekeinek tempójára nemcsak a nemzet „ébred fel”, de a hatalom sem rest éberen, gyanakodva és megtorlásra készen figyelni. Széchenyi második könyve, a Hitel (1830) már kivívja Metternich fenyegető (épp ezáltal elismerő) bírálatát: hogy ugyanis a gróf könyve igazat szól, és ezért (például a hatalomra nézve) sértő… Sérthette az osztrák kormányt e kijelentés: „Nem elég mai időkben törvényeket írni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni”? A Hitel hatását a haladni nem kívánókra Arany János szatirikusan is „megénekli” Az elveszett alkotmány (1845) második énekében. Arany maradi főhőse, Rák Bende elbeszéli, hogy apja, miután elcsente a Hitel egy példányát a kaszinóból, a könyv olvasása közben szörnyethalt! 

Mindenesetre, a Hitel gyógyszer, életadó tápanyag volt a nemzet jobbik felének. A könyv utolsó sorai közül vált azonnal szállóigévé a mondat: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretném hinni: lesz!” Széchenyi sem a Hitelben, sem később nem lázított, inkább a tevékeny életre, a szerves fejlődésre, a belülről történő teljes emberi és nemzeti megújulásra buzdított az abszolútum, az erkölcsi imperatívuszok örökérvényűségének hitében: 

„Ne törekedjünk hiába a víznek hegy ellen vitelére, s ne reméljük, hogy a teher felfelé essék; de eszközöljük inkább azt, hogy nemcsak tiszteletre, de még barátságra, sőt szeretetre méltóak is legyünk, hogy tapasztalásaink, szebb szokásaink s öntartásunk társaságunkat kívánatossá, mulatságossá és bájolóvá tegye. […] Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját. Közlegény-sorban állni és kitüntetés nélkül gyakorolni polgári erényt, néha szintoly magasztos állás és szintoly szent kötelesség, mint állani a dolgok élén. […] Az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársainak, hazájának s ezáltal az egész emberiségnek.” (Hitel, 1830) 

„Nincs nagyobb kín, mint néhai boldog napokrul emlékezni a magunk okozta nyomorúságban” (Stádium, 1833)

 A legutóbbi idézetnél álljunk meg egy pillanatra. A mondat igazi irodalmi csemege: Dante-parafrázis, az Isteni színjátékra, a Pokol Ötödik énekére utal. Ennek az éneknek az alcíme A szerelem halottjai. A parafrázis egybecseng Széchenyi örökös, beteges lelkiismeret-furdalásával. A gróf által egykor körüludvarolt férjes asszonyok közül kettő (Caroline Meade, Széchenyi egyik bátyjának felesége és Hunyady Gabrielle) hirtelen meghalt, amiért Széchenyi, mint Naplójából tudjuk, önmagát kárhoztatta. Természetesen Széchenyi „magánjellegű” gyötrelmeiből mindig a közjó javára végzett cselekedetekkel menekült, így a Stádium bevezetőjében is a közjóért végezhető, de elmulasztott, el nem végzett feladatok miatti gyötrődésről beszél Francesca da Rimini Dante szavaival: „És ő [Francesaca da Rimini] felelt: Nincs semmi szomorítóbb, / mint emlékezni régi szép időre / nyomorban:” 

Műtét, alkotmány, sugárút, Budapest …

Érdemes tudnunk, hogy „műtét” szavunkat is Széchenyinek köszönhetjük, aki több más új szót is alkotott nyelvünk kincsestárába; ilyen szavaink: „alkotmány”, „erőmű”, Pest-Budából „Budapest”, „működés”, „osztalék”, „részvény”, „kezdemény”, „sugárút” stb.

Természetesen Széchenyinek nem mindenben volt igaza. Az 1841-es Kelet népe, illetve az egész, Kossuthtal folytatott polémia inkább Kossuth népszerűségét növelte. Leegyszerűsítve a már egyértelműen nemzeti közszükségletté vált haladás mikéntje körüli bonyolult vitát, mondhatjuk, hogy a főrendi születésű Széchenyi a kiművelt emberfők hatáskörében látta a polgárosodást kivitelezhetőnek, a kisnemesi származású Kossuth ezzel szemben azt szorgalmazta, hogy a mindenkire kiterjedő politikai szabadság és a jogok előzzék meg a nevelést (Veliky János). A haza legjobbjai e vitában Kossuthnak adtak igazat – csak az elbukott szabadságharc utáni mélységes keserűségben próbálta – legelőbb – Kemény Zsigmond „visszafejteni” a történteket Forradalom után című írásában. Legélénkebb, a gazdaságot és társadalmat megújító cselekedetei közepette a ’40-es években Széchenyi az abszolutisztikus kormány és a demokratizálódó ellenzék között politikailag elszigetelődött. 

A nemzethalál víziója 

Minden aggályoskodása és Kossuthtal folytatott heves vitája ellenére Széchenyi elvállalta a forradalmi kormányban a közlekedésügyi miniszterséget. De ahogyan gyűltek a viharfellegek a vértelen forradalom egén (Jellasics serege megindult, Lamberget lámpavasra húzta a tömeg, Batthyány lemondott, István nádor nem állt a független magyar kormány élére és visszahívták, hogy az osztrák kormány többi „óvintézkedését” ne említsük), 1848 augusztusától a forradalom rémképei és a nemzethalál víziója gyötörték. Ő, aki mindent megjavítani, megreformálni igyekezett, a túlontúl zavaros, sőt véres valóságot elfogadhatatlannak érezte. Mindenért, Petőfi Sándor haláláért is önmagát érezte felelősnek. E nehéz helyzetben homeopata orvosa, Almási Balogh Pál javaslatára 1848. szeptember 5-én visszavonult a közélettől. Kétségbeesésében aznap Esztergomon áthaladva a Dunába vetette magát. Persze, kiváló úszó volt – szerencsésen kimentették, de nyugtalanságában továbbra is menekülni próbált, mintegy a „szörnyű napok” (Petőfi) félelme vagy sejtelme elől. A felfokozott érzelmi-indulati, a túlzó idegállapot, az egyéni felelősség határain szélesen túláradó, mindenért önmagát vádoló lelkiismeret elől. Még aznap, Crescence belegyezésével, Gustav Georgen döblingi gyógyintézetébe kísérte orvosa. 

A döblingi végvár

Ott állapota lassan javulni kezdett, tiszta tudata és színes, szellemes kedélye visszatért, újra „tevékeny” és „érdeklődő” lett családja, hazája, saját dolgai iránt. Ország-világ folyóiratát és híreit követte, verhetetlenül sakkozott, társalgott, írt és írt, sokan látogatták: Döbling egyféle rejtett, bár állandóan megfigyelt erkölcsi-szellemi végvára lett a magyarságnak a Bach-rendszer fojtogató légkörében. Azonban a Rónay Jácint közvetítésével Londonban névtelenül megjelentetett Ein Blick […] című röpirata (1859) oly keserű, oly kegyetlen és maró gúnyiratává sikeredett a Bach-rendszernek, hogy az osztrák kormány már nemcsak bosszankodott fölötte… Széchenyi voltaképpen egy 1857-ben, szintén névtelenül megjelentetett írásra, a Rückblickre válaszolt, amely az osztrák kormány szócsöveként a Bach-rendszer jogosságát fejtegette… Összeesküvés gyanújára hivatkozva 1860. március 3-án házkutatást végeztek Széchenyi döblingi szobáiban, iratait elkobozták, és közölték vele, hogy az elmegyógyintézet megszűnik számára menedékhelyül szolgálni. Készült-e már a kirakatper ugyanúgy, mint bő két évtizeddel korábban Wesselényi Miklós ellen, vagy az elhallgattatás más módszerét szándékoztak bevetni? Széchenyi István érzékeny idegrendszerével és ép méltóságérzetével elébe ment az ellene szőtt terveknek. Nagyszombatról húsvétvasárnapra, 1860. április 7-éről 8-ára virradóan végzett magával. 

Nagycenki temetésén a kormány minden hírzárlata és közbeavatkozása ellenére legalább tízezren vettek részt. Április 30-án a Magyar Tudományos Akadémia és a pesti Belvárosi plébániatemplom gyászünnepélyén nyolcvanezer ember gyászolta. Október 13-án a Tudományos Akadémia emlékezik rá és egyúttal a tizenegy évvel korábban kivégzett jeles nagyokra (1849 októberében az aradi tizenhármak után még sokan vesztették életüket az elrettentő példát statuálás császári terve alapján). A reménnyé váló emlékezés által, amint Arany fejezte ki ódájában, önazonosságunk lehet világosabb és egészségesebb.

Végezetül érdemes tudnunk, hogy éppen Marosvásárhelyen készült el Pletl Rita kiváló tanulmánykötete A döblingi Széchenyi eszmevilága és stílusa címmel (megjelent a Kölcsey Füzetek XV. köteteként 2005-ben, kiadta a Kölcsey Intézet Budapesten).