Mivel mindig keddről szerdára írom, ez az idei utolsó vezércikkem. Véget ért a karácsony, lezárult az esztendő legszebb ünnepköre, van még egy kicsi hátra a partiból ugyan szilveszterig, de az már csak ráadás. Várhatunk újabb háromszázhatvan körüli napot a következő angyaljárásig. Sokan megszusszanunk egy kicsit ilyenkor, kipihenjük az ünneppel járó, elkerülhetetlenül mozgalmasabb időszakot, a vendégségeket, ebédeket, vacsorákat, takarítást és bevásárlást, majd az ünneplést. Sokaknak ez csupán stressz, sokaknak pedig stresszel járó áldás, mert (legalább ilyenkor) együtt van a család. Sokaknak lelki feltöltődés, sokan pedig nemcsak a hétköznapok szintjén, hanem hitben is megélik ezeket a heteket. És ez így van rendjén. Ilyenkor, az óév utolsó napjaiban, még ha a dolgos hétköznapokon is, de pihenni próbálunk, és felkészülni az új esztendőre. Vajon milyen kihívásokat tartogat?
Három évvel ezelőtt ez csak amolyan elvi kérdés lett volna, hiszen milyen új kihívásokat tartogathatna egy új év? Miért lenne minden más, mint eddig? De a három évvel ezelőtti december megtanított arra, hogy a látszólagosan bebetonozott, közepesen rossz és közepesen jó életszínvonalunk nem biztos, hogy örökké tart: ugyan ki számított volna arra, hogy egy, terjedésében (hatásában szerencsére nem) a spanyolnáthához hasonlatos vírus söpör végig a teljes világon? Hogy karanténba szorulunk, hogy oltásokat kísérleteznek ki elképesztő gyorsasággal, hogy ezek mentén az emberiség ismét két, egymást szapuló táborra oszlik, hogy rengeteg család életét megviseli az őket ért tragédia? Hogy nem utazhatunk, és a házunkból sem jöhetünk ki oly egyszerűen? No, ki gondolta volna?
És ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy miután a vírus hullámai elcsitultak (de meg nem szűntek), egy téli reggelen arra ébredünk, hogy tele a média és a szociális média azzal, hogy idegen tankok gázoltak át egy szuverén ország határvonalain, és a második világégést követően először egy imperialista jellegű háború robbant ki az öreg kontinensen? Hetvenhét évvel azután, hogy azt hittük, az ilyesmi minálunk végleg véget ért. No, ki hitte volna?
Szóval most már óvatosabban dobálózunk a szavakkal. Az „ugyan mi lenne?” retorikus jellegét felszámolta az utóbbi három év történelemismétlő jellegű szomorú tapasztalata. Háború a kontinensen, vírushullám – mintha a száznyolc évvel ezelőtti első világégés napjai történnének meg újra. Szerencsére (eddig) nem oly mértékben. Szerencsére a háború (egyelőre) a megtámadott ország fizikai határain belül maradt. Szerencsére a covid nem volt olyan elsöprő erejű, mint a spanyolnátha.
Több mint három évvel ezelőtt valószínűleg sokan azt kívántuk, hogy a jövő évben éljünk jobban, utazhassunk el több helyre, legyen több pénzünk, legyen jobb infrastruktúránk, logisztikánk, legyenek jobb kilátásaink, csökkenjen az Erdélybe is beszivárgott balkanizmus mértéke, a korrupció, a tolvajlás. Az idén a magam részéről én csak azt kívánom, hogy legyen olyan, mint régen. Mint négy évvel ezelőtt. Amikor azt kívántuk, hogy éljünk jobban, utazhassunk el több helyre, legyen több pénzünk, legyen jobb infrastruktúránk, logisztikánk, legyenek jobb kilátásaink, csökkenjen az Erdélybe is beszivárgott balkanizmus mértéke, a korrupció, a tolvajlás. És ne attól tartsunk, hogy valamikor a közeljövőben elsöpör bennünket is egy újabb, ismeretlen járvány, egy újabb, már ismeretlennek vélt háború.
2022-nek a végén, a digitális kor tombolásának idején mekkora anakronizmus ilyet kívánni! És lám, a dolgok menete ismét rácáfolt az elvekre és filozófiákra. Nincs haladás, csak körforgás van. Reméljük, hogy az új esztendő(k)ben, évtizedekben a sorsunk kerekének minket hordozó küllője még az ég felé mozduló íven áll, és nem a mély felé zuhan.
