A fegyencélet fintorai

Erdély-szerte megemlékeztek az ’56-os forradalomról, Marosvásárhelyen a cserealjai református templomban az emléknapon mutatták be Varga László, a gyülekezet volt lelkipásztorának A fegyencélet fintorai című börtönnaplója újabb, bővített kiadását. A kötetet a szerző lánya, Demeter Irén ismertette, Berekméri Melinda lelkipásztor részleteket olvasott fel belőle. Körtesi Sándor mutatta be Varga László életét.

Varga László a Bolyai Tudományegyetemen volt joghallgató, ahonnan politikai nézetei miatt eltávolították, majd a Protestáns Teológián folytatta tanulmányait. Az 1956-os forradalom idején Budapesten tartózkodott, részt vett az eseményekben, majd hazajövetele után 1957-ben a Dobai-per vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Többek között a szamosújvári, a piteşti-i és a dési kommunista börtönökben raboskodott, majd hét év után, 1964-ben kegyelmet kapott. Lelkipásztorként a magyarsüllyei, magyarpalatkai, somkeréki, marosfelfalui gyülekezetek lelkésze volt, majd 1988-ban megalapította a marosvásárhelyi cserealjai gyülekezetet, ahol templomot építtetett. Nem véletlen tehát, hogy a néhai lelkipásztor legújabb, bővített kiadású kötetét abban a gyülekezetben mutatták be, amely az ő nevéhez fűződik. 

Sokan érdeklődtek, hol lehet hozzájutni a kötethez, hiszen olyan történeteket, vallomásokat tartalmazó olvasmány, amelyet depresszió kezelésére házi olvasmányként „ír fel” a pszichológus. 

Bármilyen hihetetlen, nem szorongást kelt bennünk ez az írás. Nem a román kommunista börtönök szörnyűségeivel szembesít egy életfogytiglanra ítélt politikai fogoly, hanem arról vall, hogyan lehetett nemcsak túlélni, hanem élni is ezek között a körülmények között: „Azt próbálom megírni, hogyan válhatott a román kommunista börtönöknek a politikai foglyok számára különös gonddal és ördögi szakértelemmel fűtött pokla… életformává” – vallja a szerző. 

De mi segített neki, és adhat fogódzót számunkra is, hogyan tanít minket élete példájával? Mi az a könyvében, ami miatt bátran ajánljuk mindenkori túlélési kézikönyvként? 

„Éltem, most már tudom, s bátran mondhatom. Három dolog kellett ahhoz, hogy éljünk: hit, humorérzék és a vállalás öntudata. …Nagy ajándék, hogy nekem mindhárom megvolt, s így tudtam élni az alatt a hét év, négy hónap és hét nap alatt… A hit ott nem volt elmélet, filozófia. A hit azt jelentette: életem Isten kezében van, aki szeret. Valami célja most is van velem. Hogy mi, azt Ő tudja. Ha akarja, amikor jónak látja, kiszabadít. Ha nem, innen emel magához. Szeretteim is az Ő kezében, jó kézben vannak. Tehát: élni kell. Aki ezt így, a legegyszerűbben tudomásul vette, nyugodt volt és nyugalmat árasztott maga körül. Tudott segíteni, másokat erősíteni. Tanult, tanított, mesélt, másokat hallgatott. Mindig talált valami elfoglaltságot. Élt.” Lehetne-e tanítás aktuálisabb, mint ez? 

Kegyelemként élte meg, hogy hivatását a börtönben is gyakorolhatta, minden felekezetű magyar és román ember lelkipásztora – Domnu’ Pastora lett. Igét hirdetett, úrvacsorát osztott, vigasztalt, segített. Mindeközben a Jóisten őt is formálta, nyelveket és a legkülönbözőbb tudományokat tanult, megtanult úgy prédikálni, hogy egyértelmű, lényegretörő, más vallásúak, szektások, ateisták által kikezdhetetlen legyen.

Másik fegyvere a humorérzék volt: „Helyzetünk annyira elképzelhetetlenül groteszk volt, hogy akinek a természetében volt egy adag irónia, nem volt képes meg nem látni a dolgok humoros oldalát. Madách is a börtönben tanulhatta ezt, vélte: „Tragédiának nézed? Nézd komédiának, s mulattatni fog.” 

A kötetből megismerhetjük a börtönöket, beleláthatunk a börtöncellába, hisz hat börtön kb. 70 cellájában töltött legalább egy éjszakát, ahol „az étkezés nem élvezet, hanem terhes kötelesség, s ahol jobb az evést egyedül, legfeljebb másodmagaddal végigkínlódni”. Szamosújváron pl. egy hónap alatt 55-ször kaptak árpakását, délben, este, öt eset kivételével ugyanazt. 

Megérthetjük, hogyan strukturálódott ott is a társadalom, ahol „az élet külső sallangjai mind lehámlottak”, hogyan tagolódott be ebbe az érzékeny rendbe mindenki „kasztja és tekintélye” alapján. 

Elképzelhetjük, milyen lehetett hallgatni Károly király egykori párizsi nagykövetének és egy magas rangú román nemesnek a beszélgetését a Louvre festményeiről, Ghica hercegtől angolul, az Ada Kaleh-szigeti hodzsától törökül tanulni. 

Megtanulhatjuk, hogy „a jó emberektől, de a gyógyíthatatlan udvariaskodóktól is menekülni kell”. 

Könyvéből megérthetjük, hogy miért volt ő olyan kivételes ember, aki világított környezetében, és mindenhol nemcsak elismerést, tiszteletet, hanem szeretetet váltott ki. 

Balog Zoltán püspök előszava szerint „Írása egy érzékeny, széles látókörű, mély hittel rendelkező ember munkája, aki komoly szépírói képességekkel is megáldott intellektus. A humánum, a szeretet és a tisztelet kultúráját minden körülmények között magas fokon képviselő Pásztor, a legkiválóbbak közül való.” 

– Apám utolsó éveiben mindig azt mondta, hogy őt minden évben legalább egyszer, október 23-án előhúzzák a fiókból, hogy meséljen az ’56-os magyar forradalomról. Ezt ő mindig várta, és örült neki. Most már a börtönnaplója mesél helyette. Mindenki előhúzhatja a fiókjából legalább egy évben egyszer, október 23-án, rá is emlékezve – fogalmazott lánya, Demeter Irén. 

A kötet a marosvásárhelyi cserealjai református egyházközségnél vásárolható meg.