A fejedelem halála (5.)

(Ami irodalomtörténeti sétánkból kimaradt, de idekívánkozik)

1735. március 25-i keltezéssel készül el a magyar irodalom egyik legmeghatóbb és legemlékezetesebb betegségleírása: „Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet, ezt szomorúsággal írom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolc órakor estve le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé tőllem, ha nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom. Erre felelé, hogy igen fázik. Ezen mindjárt megijedék, de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is a szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hánt volna. Én arra mondám, hogy talán valami olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap, hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házban megyek, de micsoda ijedségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját, aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgult, valamint ha sáfránnyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez, szüntelen való hideglelés van rajta, és mintha az egész vére sárré változott volna, úgy elsárgult az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagymisét meghallgatta, de nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.”

No persze, egyből kitaláljuk: a fentieket Rodostóban írta Mikes Kelemen (1690–1761), ez a száztizedik levél! Az imádva féltett úr természetesen II. Rákóczi Ferenc. Az „orvosi” beszámolót a fejedelem utolsó napjainak és halálának leírásával zárja Mikes következő (111.) levelében. A száműzött fejedelem „mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott első aprilisig”. 1735. április 8-án, nagycsütörtökön végleg „elnehezedék”, úrvacsorát vett, s még mindig a maga lábán ment hálóházába lefeküdni. Aztán éjfélkor az egész bujdosókolónia köréje gyűlt. Kérte, tehát a pap feladta neki az utolsó kenetet. Végig „eszén volt”, „szeméből könnyhullatások folytanak”. Nagypéntekre virradólag hajnali háromkor „az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.”

Mikes Kelemen tizenhat évesen találkozott II. Rákóczi Ferenccel, huszonegy évesen a legyőzött fejedelemmel tartó kíséret tagjaként ő is száműzetésbe indult. Előbb Lengyelországba mentek, aztán Franciaországba… Mikes huszonhét évesen érkezett török földre, ott határozta el, hogy képzelt levelekben örökíti meg maga és bujdosótársai életét. 1717 októberétől 1758 decemberéig írta a maga törökországi leveleit, Konstantinápolyba, képzelt „édes nénékájának”. Tovább csak azért nem levelezett a kedves levelezőtárssal, mert 1758 decemberében engedélyt kapott az osztrák követtől, hogy végre írhasson haza, Háromszékre, a (még élő) rokonainak. Amikor a Törökországi levelek 1794-ben először megjelent, a „csorduló érzelmesség, a „népi kedély” (Babits szavai), a meghitt, személyes hangnem, a bizalmas, önfeledt, közvetlen beszélgetés, a nem pusztán elmés ötleteket sziporkázó, hanem a „lélek ragasztószeréül” (Kosztolányi szavai) szolgáló humor ritkaságszámba ment akkori szépprózánkban – sokszor keserű és zivataros időkben. 

Ez a zágoni nemesember, aki kisgyermekként vesztette el irtóztató körülmények között édesapját, aki kamaszként hagyta el szülőhazáját, aki „tündérhazájába” sohasem térhetett vissza, mégiscsak irodalmunk egyik legkiegyensúlyozottabb írójává vált. Mint ahogy fejedelmétől is tanulhatta, egész életét, értékrendjét, világszemléletét és leveleinek stílusát az örökös tevékenykedés, a folytonos tanulás, a mértékletesség, a derű, a szeretet és az Istenbe vetett hit formálta – egésszé. Mikes a maga leveleit is a természetben fellelhető széphez és kerek egészhez viszonyítja; szerinte a jó levél olyan, akár a szép egészséges káposzta… Pedig a levelek sok hányattatásról, betegségről és nélkülözésről számolnak be. A tengerre kelt bujdosók hajóját az erdélyi hegyekre emlékeztető hatalmas vízhegyek hánytorgatják, igaz, csak emberségesen, mert nem fulladnak meg a sok víznyeléstől, és a többnapos tengeri betegségből is kigyógyulnak (1. levél). A fűtetlen török lakásokban olyan hideg van, és a bujdosók ügyét annyit halogatják a kormányok, hogy a minduntalan heverni kényszerülő rabokban kezd a remény is megfagyni (6. levél), „az a veszett köszvény a fejedelemre tör alkalmatlankodni” (37. levél), tarol a pestis (45. levél), Bercsényi Miklós lába üszkösödik (64. levél).  

Van még egy, orvosi szempontból sem lényegtelen jellemzője a Törökországi leveleknek. A Levelek szerzője nem tud semmilyen gyógyszert felmutatni a veszteség, a száműzetés, a rabság és a reménytelenség keserűsége ellen, csak a hit, a hűség, az önművelés, a mindennapi rutinná fejlesztett alázat, humor és bizakodás lelki terápiáját – egy magasabb, szellemi harmóniára törekvés édességét. A kedély játékos hullámzásában, a nézőpontváltásokban, a folytonos figyelemben és az ellenállhatatlan közvetlenségben olyan ember tárulkozik fel előttünk, aki a legmegoldhatatlanabb élethelyzeteket elfogadva felül tud emelkedni (másra nem lévén azonnali hatással) saját korlátain. Mikes kétszázhét (207) fiktív levele ugyanakkor „a lélektörténet új fejezetét nyitja meg a magyar irodalomban: a zordonan vallásos és izzóan heroikus lelkek után ő vezeti be a humánum korát. […] Leveleinek értékét, szépségét az adja meg, hogy az ember, aki a sorok mögül ránk néz, egyike a legvonzóbb, legszeretetreméltóbb magyar embereknek” (Szerb Antal).

Szenvedés, elvágyódás 

Bár még dúlt a francia Thermidor, 1794 több nemzet számára hozott jelentős irodalmi termést. 1794-ben jelentette meg Londonban a látnoki tehetségű William Blake költő, festő, grafikus és nyomdász a Tapasztalás dalait (Songs of Experience), melyben a gyermeki ártatlanság a teremtésben rejlő erőkkel, de a tudatos, démoni rosszal is megütközik. 1794-ben jelent meg Anne Radcliffe Udolpho titkai (The Mysteries of Udolpho) című gótikus rémregénye. Robespierre bukásáról is ebben az évben írt drámát Samuel Taylor Coleridge és Robert Southey (The Fall of Robespierre). Ugyancsak 1794-ben jelent meg Friedrich Schlegelnek A görög vígjáték esztétikai értékéről című munkája, jelentős lépéseként a romantikus művészetfelfogásnak, miszerint a műalkotás az abszolútum, a végtelen iránti vágyódás kifejezője és beteljesítője. Itthon a magyar jakobinusok „példás” bebörtönzésének évében voltaképpen nem egy, hanem két levélformájú, érzelmekben és lélektani ábrázolásokban gazdag magyar prózamű lát napvilágot! Míg Mikes harmincöt évvel korábban befejezett Törökországi levelei az egészséges szellem és lélek öngyógyító válaszát adják a (gyakran) végletesen válságos egyéni és közösségi helyzetre, addig Kármán József (1769–1795) kisregénye, melyet Uránia című folyóirata hasábjain részenként közölt a szerző, a Fanni hagyományai más irányba mutat. Kármán a szentimentalizmust és persze, Goethe Wertherének alaptémáját plántálja át magyar talajba (Az ifjú Werther szenvedései németül 1774-ben, magyarul 1823-ban jelent meg először). Kármán főhőse lelkileg érzéketlen környezetben és saját túlfokozott érzelmeinek hálójában vergődik és hervad el. A fiatal lány titkolt bánatában, magányában a természethez és a múlthoz menekül: 

„Telhetetlen szív, mikor lesz vége vágyódásaidnak? Megfoghatatlan magának is az ember. Ha a kék hegyekre nézek, vágyom rajtuk túlreppenni, ha a patak apró habjai eltűnnek, mint szeretnék rajtuk én is elcsuszamlani […] ha mindezeket megtenném, híja volna boldogságomnak.”  

A Fanni név köré majd Jókai „rajzol” egy szintén hervadásra ítélt, de mégiscsak jóval erősebben az élethez kötött alakot (az Egy magyar nábobban). 

„Sorra betegedénk az elzárt szobákban”

1794 sorsfordítónak bizonyult a korabeli magyar művelődési és irodalmi élet vezéralakja, Kazinczy Ferenc (1759–1831) számára is. A jakobinus összeesküvésben való részvétel vádjával december 14-én őrizetbe vették, előbb halálra ítélték, aztán határozatlan idejű várfogságra változtatták az ítéletet. Hat és fél év budai, spielbergi, kufsteini, majd munkácsi raboskodás után, 1801. június 28-án szabadult. Fogságom naplója című emlékiratával a hatalmas lendülettel élő és alkotó, szervezkedő Kazinczy 1828-ra készült el, de a „véka alatt tartott remekmű” (Nemes Nagy Ágnes kifejezése) a maga teljességében csak száz évvel a szerző halála után, 1931-ben jelenhetett meg. 

A Fogságom naplójában bőven találunk betegségleírást és orvosokra utalásokat. Kazinczy alaposan és változatosan mutatja be a szabadságuktól megfosztott emberek testi-lelki szenvedéseit. 1795. február 17-i naplóbejegyzéséből tudhatjuk, hogy Kazinczy három hónap elteltével nagyon legyengült:

„A’ testi lelki szenvedések, az elzárt levegő beteggé tevének; Orvosom tinctúrával éltete. Felhozák ebédemet. Én kanalomba csepegtetém tinctúrámat ’s csudálkozám, mi dolog, hogy ajtónkat nyitogatják”. Ekkor még javában folyik a per, rettegésben telik a bezártság. Kazinczy is a halálraítéltek között van a budai várban. Ezt írja:

„Április’ elsőjén. Sorra betegedénk az elzárt szobákban, ’s Tisztjeink, kivált a’ nemeslelkű Novák, Ő Excell[entiája] Almásy Pál Úr által, kivitte; hogy ajtaink a’ seprés alatt kinyittattak, ablakainkbol egy üveg kivétetett, ’s ollykor sétálni vittek a’ folyosóra, melly velem négyszer történt meg.”

Május 31-én, a fővádlott magyar jakobinusok kivégzése után, az orvos bort rendel a legyengült Kazinczynak, aki a bort inkább őrzőinek adja, s ettől maga jobb kosztot remél. Persze, sem a bor elajándékozása, sem megivása nem veszélytelen cselekedet: az egyik őr siettében összepecsételi tölténytáskája fehér bőrszíjait, és félni kezdenek, hogy felettesei előveszik, Kazinczy pedig a mégis megkóstolt vörösbortól napokig el nem álló orrvérzést kap, hogy aznap ötször tölti meg vérrel mosdótálát. 

Brünnben, a spielbergi föld alatti várbörtönben minden csupa penész. A napi egyszeri szegényes étkezés nem bántja annyira: 

„Az igazi szenvedés a’ léleké.” Októberre „a’ tömlöcz bűze annyira megdagadtatá gyomromat, hogy Orvosra szorultam. A’ szerencsétlen ember bardanalevet [bojtorján tinktúrát] itata velem minden ok nélkül, ’s az még jobban elgyengített.”

Ezek után a rab nagy nehezen kikönyörgi, hogy a cellafalon lévő piciny ablakból kiverhesse az üveget (mert kinyitni nem lehet). Azonnal cselekszik:

„Mint a’ még kevésnapú kölyök, mellyet nem bírnak lábai, úgy vánszorogtam a’ hidason az ablak mellé, hol sarkantyús csizmám álla, ’s kiütém a’ karikát, ’s orromat az ablakon kidugám.”

Mire végre engedélyezik, hogy cellájuk előtt a folyosón sétáljanak a rabok, Kazinczynak jártányi ereje sincs, többször elájul a grádicsokon… Később Kufsteinben egy ízben hagymát hozat magának hazai földből, hagymát, aminek jobban örvend mindennél, napokig csak csodálja, nézegeti… A Fogságom naplója erényei közé tartozik a tömörség, a tárgyszerűség, a plasztikus emberábrázolás és a rezignált, olykor ironikus hangnem. 

Az orvoslás témáját vizsgálva az irodalomban megfigyelhetjük, hogy irodalmunk jelesei a testi-lelki szenvedést elsősorban az abszolútum (végső valóság, feltétlen létező, végtelen, Isten) nézőpontjából ábrázolják, azaz az egész-ség szempontjából: a figyelmeztetés és felrázás, a gyógyulás és (ön)gyógyítás szándékával. Az abszolútum, az Egész (így az egész-ség) megismerése paradox módon az abszolútum valamilyen szintű előzetes tudását feltételezi. Ezért minden olyan irodalmi ábrázolás, amely a véges ént, annak „veszteségeit” (csüggedését, szorongását, önpusztítását, önsajnálatát) vagy „győzelmeit” (hódítását, boldogságát, felfuvalkodottságát, bűnbakkeresését, a távollevő végtelen és a jelenlévő mások iránti közömbösségét) abszolutizálja, az zsákutca. A jó író, mint a jó orvos, távlatokban is látja az adott bajhelyzetet, ismeri az arányokat és lehetőségeket, hogy alkalmazzon valamilyen (akár) fájdalmas, de hatásos terápiát.